–

Tisztában vagyok vele, mennyire szerencsém van. Megtehetem azt, amiről sokan csak álmodoznak, vagy annyira elérhetetlennek tűnik számukra, hogy még álmodni sem mernek róla. Pihenőévre megyek. 

Utánanéztem. A sabbatical hagyománya egészen a Bibliáig nyúlik vissza, amiben előírják, hogy minden hetedik évben egy évre fel kell függeszteni a föld művelését. Egyszerű, de mélyen igaz felismerés: ha azt akarod, hogy a föld termő maradjon, pihenni kell hagyni. De nemcsak a földet, hanem az embereket is. A bibliai idők után a sabbatical továbbélt, és több egyház, egyetem, cég, tudományos kutatóintézet is biztosítja a munkavállalóinak, hogy hosszabb szabadságra menjenek. Alapvetően azért, hogy elkerülhetővé váljon az a csapda, hogy az ember azt higgye, egyenlő a munkájával. 

I am my job. Egy vagyok a munkámmal. Ezt a csapdát jól ismerem. Nemcsak hogy belesétáltam, de jól magamra is zártam. 

A WMN volt az a felület, ahol először beszéltem nyíltan a függőségemről. A társadalom szemében és a saját megélésem szerint is nem hibaként, hanem erényként értékelt munkaalkoholizmusomról. 

Akkor azt éreztem, azzal, hogy ha ezt kimondom, felvállalom, akkor elindulok a gyógyulás útján, és meg fogom tudni csinálni, hogy kevesebbet dolgozom, többet figyelek magamra és a családomra. Ez azonban nem sikerült. Kudarcot vallott minden kísérletem, ami arról szólt, hogy mondjak nemet az új felkéréseknek és feladatoknak, vagy hogy húzzak ki napokat a naptárból csak azért, hogy azt ne munkával, hanem a barátaimmal, a családommal, vagy egyszerűen csak önmagammal töltsem. Nem tudtam megtenni, hogy kevesebbet dolgozzak. 

A túlmunkának pedig 2020 végére komoly tünetei lettek. Az odafigyelésem és jelenlétem hiányát megszenvedte a családom, a feszített tempót pedig a testem és a lelkem. 

Talán a testi tüneteket volt legkönnyebb felismerni. A napi 13–14 óra, amit a számítógép előtt töltök, mostanra az egészségem rovására is ment. Konkrét fizikai fájdalommal jár a gépelés, az írás, az ülés. Amikor először rádöbbentem arra, hogy a testi tüneteim nem az életkorom miatt vannak, azt is ki kellett mondanom magamnak: nem akarom megvárni, hogy a testem nagyobbat kiáltson.

De a testi fáradtság csak egy része volt a tüneteknek. Azt is fel kellett ismernem, nem akarom megvárni, hogy a számomra legfontosabb, a családom, visszafordíthatatlan károkat szenvedjen az odafigyelésem és jelenlétem hiánya miatt. A szeretet, ami bennem van, mindenek felett áll, valójában mégsem voltam jelen a családomban.

Idén már kiáltást hallottam otthonról is. Éleset, hangosat. Olyat, ami megállásra kényszerített. Pontosabban, ami nyilvánvalóvá tette, hogy változtatni kell.

Az elmúlt éveket nem tudom meg nem történtté tenni, de azért tudok tenni, hogy a családunk jövője jobb legyen. 

Elég sokszor láttam magam körül, ahogy jó szakemberek tönkremennek abba, hogy egyfolytában dolgoznak. Azt is gyakran láttam, hogy a családi kapcsolataik kiüresednek, formálissá válnak. Az általános fáradtság elég gyakori a negyvenesek körében, ahogy a kiégés is. Nálam is minden összeért 2020 végére.

A testem megfáradt, a lelkem kiégett, és rá kellett jönnöm, hogy teljesen máshol van most rám szükség, mint ahova az energiáim és figyelmem jó részét az elmúlt években helyeztem. Haza kell érkeznem. Úgy igazán. 

Úgyhogy most egy évig nem fogok írni ide a WMN-re, sem máshová, nem vállalok semmilyen nyilvános szereplést, és a Hintalovon Alapítványt csodálatos, fantasztikus kollégáim viszik tovább. Teljes bizonyossággal tudom, hogy ha ezt most nem teszem így ide ki, észre sem vennétek, hogy nem ülök az alapítványban. Eddig is csak egy fogaskerék voltam a gépezetben, és hál’ istennek minden, amit fogaskerékként meghajtottam, más által ugyanolyan jól és pontosan megtehető. Sőt, szerintem sok szempontból még jobban is, úgyhogy nagy kíváncsisággal várom, hogy egy év múlva mit találok. Biztos lesz okom a büszkeségre, és örömteli rácsodálkozásra. Már csak ezért is érdemes átadni a gyeplőt, hogy lássam, azt a sok tehetséges fiatalt, aki eddig mellettem volt, hogy foglalja el egy pillanat alatt a megérdemelt helyét az első sorban.  

Nem tudom, mit fog hozni ez az év.

Reménykedem benne, hogy a pihenés és a külső elvárásoktól mentes napok egymásutánja nemcsak arra lesz jó, hogy új erővel térjek vissza, hanem arra is lehetőségem lesz, hogy pontosabban lássam, hova is kell visszaérkeznem.

Hol van a helyem, mi a valódi dolgom, hogyan tudom most, 17 év munkával, és ötévnyi vezetői tapasztalattal a hátam mögött meghatározni magamat. Ebben az évben a Sorshoz adom be a jelentkezési lapomat, és hiszem, hogy a válasszal a következő 43 évemben is boldog leszek. Majd egy év múlva elmesélem. 

Dr. Gyurkó Szilvi

Szerkesztői utóirat D. Tóth Krisztától: 

Szilvit kilenc éve, egészen az Unicef Magyarországnál végzett önkéntes munkám indulása óta ismerem és tisztelem mélyen. A WMN fogantatásától kezdve mellettem van, még csak a Facebook-oldalunk volt meg, amikor az ő egy bejegyzése rátette a térképre a magazint. Már bőven Magyarország egyik legismertebb gyerekjogi szakértője volt, amikor megállapodtunk, hogy a tanulmányok, kutatási- és szakmai anyagok után elkezd megtanulni egy új szakmát: a nagyközönségnek írni, mert a gyerekjog világnézet, és e világnézet terjesztése mindkettőnk számára küldetés. „Te csak mondd, ami fontos, én pedig majd gatyába rázom a szövegeidet!” – ezzel a rendkívül egyszerű szaktanáccsal indult a szerző-szerkesztő kapcsolatunk. Hat éve gondozom Szilvi szövegeit, ötletelek vele témákról, szerkesztem az anyagokat, amiket küld. Alázattal, szorgalommal tanulta tőlem (tőlünk) ezt az új szakmát, mi pedig tőle (tőlük) a gyermekvédelem, gyerekjóllét és gyerekjogok műfajának újabb és újabb fontos szempontjait. Mondanom sem kell, hogy milyen sokat segített ez az UNICEF-nél azóta is végzett munkámban ez a tudás. Inspiráló, kölcsönösen támogató munkakapcsolat van közöttünk, amit az egymás iránt érzett magánemberi szeretet nemhogy gátol, hanem inkább erősít. Hiányozni fog. Még akkor is, ha a gyerekjogi témák természetesen ezek után is kiemelt helyet kapnak majd a WMN-en; az UNICEF Magyarország és a Hintalovon elhivatott munkatársainak segítségével. Szóval: pihenj, töltődj, gyógyulj, Szilvi! Aztán küldd azt a szöveget egy év múlva… majd én gatyába rázom. 

A kiemelt képet készítette: Csibi Szilvia