Nádudvari Péter: Apaszabi

–

Mostanában – teljes joggal – sokszor kerül szóba az anyaszabi fontossága, és én is úgy gondolom, hogy az anyákat támogatni kell abban, hogy meg tudják szakítani az állandó 24/7-es „műszakot”. Szükségük van arra, hogy úgy tölthessenek el szabadidőt, hogy közben senki sem nyaggatja őket. Szükségük van arra is, hogy a családjuk nélkül felnőtt közösségben legyenek – nemcsak pár órára, hanem akár napokon át is. A férjeknek pedig lehetővé kell tenniük, hogy mindezt meg tudják valósítani – boldog gyereket csak boldog szülők tudnak nevelni, senkinek sem jó, ha egy édesanya kizsigerelt és fásult.

Mi, férfiak könnyebb helyzetben vagyunk e tekintetben, mert – főleg addig, amíg a gyerekek csecsemőkorúak – jóval több lehetőségünk van kivonulni a családból, és a kedvteléseinknek élni, mint a nőknek. De azért van egy olyan oldala is a történetnek, hogy sokunknak komoly nyomás alatt, feszített tempóban kell helytállnia a (gyakran nem csak egy) munkahelyén, és

az a bizonyos „második műszak” minket is érint: délután és este még milliónyi dolgot elintézünk, és a házimunkából, valamint a gyereknevelésből is kivesszük a részünket. (Az utóbbi megállapítás sajnos nem érvényes mindegyik apatársamra.) Szóval nekünk is magas fordulatszámon kell pörögnünk kora reggeltől késő estig – ha pedig a gyerekek úgy gondolják, még éjszaka is.

Emiatt időnként mi is szeretnénk kicsekkolni a mókuskerékből. Ami engem illet, én is szoktam néha úgy érezni, hogy lemerült az akkumulátorom, és sürgősen töltésre lenne szüksége. A barátaimmal való találkozások – például a közös focimeccsnézések – mellett alkalmanként az egyedüllétet is igénylem, mert a munkáim és az önkéntes tevékenységeim során, valamint odahaza is sok emberrel vagyok körülvéve. Rengeteg érzelmi hatás is ér: nagyon sok szívszorító vagy drámai helyzetben vagyok érintett – régóta foglalkozom súlyosan beteg és fogyatékossággal élő gyerekekkel –, és információk sokasága zúdul rám nap mint nap. Ezért szükségem van arra, hogy időnként néhány órát, vagy egy egész napot „magammal töltsek el”, közben pedig csak a belső hangomra figyelve átgondoljam a múltam és a jelenem egyes fontos eseményeit, valamint megtaláljam a válaszokat a jövőt illető kérdéseimre.

Ezt hívják elvonulásnak, aminek a fontosságát szintén egyre többször hangsúlyozzák. Vannak, akik távol a civilizációtól, például egy kolostorban vagy az erdő mélyén töltődnek fel, mások egy wellness szállodás hosszú hétvége után térnek vissza némileg megkönnyebbülve a darálóba.

Ha én kapok egy szabadnapot, olykor rapid kirándulást szervezek magamnak: felülök egy hajnali vonatra néhány jó könyvvel a hátizsákomban, és célba veszem az egyik kedvenc városomat – a legutóbbi két alkalommal Bécsben és Pozsonyban voltam. A vonaton töltött hosszú órák alatt olvasok, és nemcsak oda utazom el, ahová a jegyem szól, hanem a lelkem legmélyére is. 

De az utazás mellett a sport is kikapcsol. Egy-egy hosszabb edzés, például hatvan vagy hetven kilométer lefutása is felér számomra egy elvonulással, főleg hogy a futás szerintem egy szentimentális műfaj, túlmutat magán a sporton – gondoljunk csak a gyönyörű tájra, amely szerencsés esetben körbevesz ilyenkor.

Ha jótékony célért futok, általában vannak kísérőim, akik például az ivásban segítenek, vagy leöntenek hideg vízzel, ha meleg az idő – nagy köszönet nekik –, időnként viszont kifejezetten igénylem, hogy senki se legyen mellettem. Természetesen az ilyen alkalomakkor is figyelek arra, hogy a kemény fizikai igénybevételhez szükséges folyadék és táplálék a rendelkezésemre álljon: a hátizsákomba vizet és izotóniás italt töltök, a futóövembe pedig gélek, valamint apró édes és sós falatkák kerülnek. Ha pedig elfogyna a készlet, akkor sem esem pánikba: egy bolt vagy benzinkút szinte oázisként mindig felbukkan.

Egy ilyen „túlélőtúra” során nem csak az a fontos, hogy a kijelölt távot teljesítsem: minél több kilométert futok, annál közelebb kerülök önmagamhoz. Órák is eltelnek úgy, hogy nem hallgatok zenét vagy podcastot, hanem várom, hogy a csend – amely időnként a legnagyobb lármánál is hangosabb – körülöleljen, útmutatást adjon, gyógyítson.

A legemlékezetesebb ilyen „futó kalandom” egy gyerekkori álmom megvalósítása volt. Óvodás és kisiskolás koromban sokszor álmodtam azt, hogy elsétálok Gyöngyösről Budapestre. Ezer szállal kötődöm mindkét városhoz: Gyöngyösön nőttem fel, az imádott nagyszüleim pedig Budapesten éltek – sok időt töltöttem náluk, ha pedig nem velük voltam, mindig hiányoztak nekem. Nem véletlen tehát, hogy olyan sokszor visszatért ez az álmom.

Sokáig úgy gondoltam, hogy egy ekkora távot a két lábammal megtenni a valóságban lehetetlen. De miután elkezdtem komolyabban foglalkozni a sporttal, rájöttem, hogy ez a csoda előbb-utóbb megvalósíthatóvá válik majd számomra. Aztán kilenc éve – amikor még Budapesten éltem – váratlanul felszabadult az egyik vasárnapom. Azon gondolkodtam, mit is kezdjek magammal aznap, mire eszembe jutott az a bizonyos réges-régi álmom. „Itt az idő” – gondoltam, majd alaposan megterveztem az ultramaratont: elhatároztam, hogy egy városszéli HÉV-állomástól fogok indulni, és hatvannyolc kilométer megtétele után érkezem majd meg ahhoz a lakáshoz, ahol a gyerekkoromat töltöttem. A családomat természetesen értesítettem arról, mire készülök – de csak a rajt pillanatában, vasárnap korán reggel. „Anya, elindultam futva Budapestről hozzátok, délután három körül érkezem majd” – írtam, a váratlan bejelentésemmel pedig mindenkit alaposan megleptem.

Az út minden méterét élveztem. Lenyűgözött a gödöllői Grassalkovich-kastély látványa, majd felemelő érzés volt átfutni Aszódon, ahol Petőfi a diákéveit töltötte, a Mátra gyöngyösi határában elém táruló káprázatos látványa pedig emlékeztetett rá, hogy az aznapi „hőstettem” semmiség azokhoz a csodákhoz képest, amelyeket a Teremtő alkotott. 

Gond nélkül sikerült lefutnom a közel hetven kilométert, de mégsem voltam teljesen elégedett, mert az álmomban bejárt utat fordítva tettem meg – nem Gyöngyösről Budapestre, hanem Budapestről Gyöngyösre futottam el. De mit számított ez, hisz a „célban” a nagymamám várt, aki ekkor már az édesanyámmal lakott (nagypapát két évvel korábban elvesztettük), és miután beléptem az ajtón, átölelt, majd ragyogó szemekkel a következőt mondta: „Köszönöm, hogy meglátogattál, Petikém!”

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van.

Nádudvari Péter