Tóth Flóra: Először neked kell elhinned, hogy elég jó szülő vagy

–

Hogyan alakul ki a szülői önbizalom?

Az elmúlt tíz évben (amióta megszületett az első gyerekem), nagyon sok más szülővel kerültem kapcsolatba mindenféle helyzetben, és 

szülőtársi alapélményem lett a bizonytalanság, hogy nem tudjuk, jól csináljuk-e, aggódunk mindenféle kisebb és nagyobb dolog miatt. Az első időszakban iszonyúan felfokozott ez az elemi bizonytalanság, aztán korszakonként kúszik vissza újra és újra a kérdés, hogy vajon jól csináljuk-e.

Nyilván vannak olyan szülők, akik egyáltalán nem kételkednek abban, hogy jó szülők-e (a legsűrűbben talán a kommentszekciókban lehet találkozni velük), ez a cikk nem nekik és róluk szól. Nincs tapasztalatom arról, hogy ez a szülő-gyerek viszonyban milyen helyzeteket teremt, mert nemcsak én magam vagyok folyamatosan kételkedő szülő, de már az én szüleim is ilyenek voltak. Ám abban biztosan van tapasztalatom, hogy egy kifejezetten magabiztos szülőtől érkező beszólás a saját szülői működésedre, rettenetesen visszaveti a szülői önbizalmadat. Amit az én elgondolásom szerint a gyerekvállalás kezdetétől, szépen lassan, lépésenként, mondhatni, téglánként kell felépíteni.

És nemcsak azért fontos ennek az építgetése, mert alapvetően jobban érezzük magunkat olyan helyzetekben, amikben magabiztosabban mozgunk (és elég sokat létezünk szülői minőségben, szóval nem szerencsés, ha ez folyamatos önmarcangolással telik), hanem azért is, mert ez hatással van a szülői működésünkre, a gyerekünkkel való kapcsolatunkra is.

Ez a szülői működésről szóló tanulmány azt vizsgálja, hogy hogyan függ össze a szülői magabiztosság, a szülői önhatékonyság és a szülői kompetencia, különös tekintettel az egészségügyi helyzetekre. A konklúzió röviden az, hogy nagyon. De hát mi kell ahhoz, hogy egy ember kellő magabiztossággal vágjon bele egy számára teljesen ismeretlen helyzetbe? A friss szülőket vizsgáló, több mint tízéves kutatás szerint leginkább támogató tágabb környezet és az, hogy a különböző szülői szituációkban partnerként kezeljék őket.

Az első szorongás szülőként: tudok-e megfelelően vigyázni a gyerekem egészségére?

Elég régen voltam friss szülő egészségügyi helyzetekben (ma már veteránnak számítok, és ez látszik a hozzáállásomon is), de sajnos tudom, hogy az évek alatt mit sem változott a helyzet. 

A szülőket nagyon sok esetben nem tekintik partnernek az egészségügyi dolgozók, akik ráadásul ugyanarra a problémára egészen eltérő megoldási javaslatokkal állnak elő, legyen szó az újszülöttek etetéséről, az ajánlott védőoltásokról vagy az alvási, napirendi kérdésekről. 

Nagyon sokat segítene egy szülő kezdeti elveszettségén, ha a szakemberek partnerként kezelnék – ami szerencsére előfordul már, de nem általános. Nekem az a személyes pozitív tapasztalatom, hogy ha találsz egy-két olyan hasonló korú gyerekkel rendelkező, valamiféle szülőtársi védőhálót, akikkel nyílt diskurzust lehet folytatni a felmerülő kérdésekről és helyzetekről, akkor az segít a kompetencia-érzés megszerzésében. De az is nagy csapdája ennek, hogy igenis kell idő ahhoz, hogy az ember megszokja ezt az új helyzetet, ami soha nem látott kihívásokat állít elé. Csak a legritkább esetben történik minden annyira flottul, hogy hamar megérkezzen a magabiztosság, ráadásul a gyerekeknek van egy olyan vicces Murphy-jellegű működése, hogy mire végre komfortosan érzed magad szülőként egy korszakban, rögtön jön egy másik. 

Ezekben a váltásokban iszonyú sokat számít, hogy a közvetlen környezet, a tágabb család mennyire fogadja el a szülő kompetenciáját, mennyire veszik komolyan a problémáit, és akarnak-e valódi segítséget nyújtani ahelyett, hogy egy „bezzegazénidőmben”-nel vagy „bezzegnálam”-mal elintéznék. 

Konfrontálódni és konfrontációt tanítani

A különböző egészségügyi helyzetekben azért is nagyon nehéz kellő szülői magabiztossággal működni, mert konfliktuskerülésre és kedvességre vagyunk nevelve (különösen a nők). Arra, hogy egy szakembernek ne mondjunk ellent, mert 

ő a szakember, mi pedig „csak” a szülő vagyunk. „Csak” szülő, akinél jobban senki nem ismeri a gyerekét, és akinek életében az a legfőbb célja, hogy a gyerekének a lehető legjobb legyen, 

amitől még a legpozitívabb feltételezés esetén is nagyon messze van a szakemberek célja. Eleinte az ember azért sem konfrontálódik, mert minden szakértőnek hisz. Aztán meg sokszor azért nem, amit már korábban írtam: mert kedvességre és konfliktuskerülésre vagyunk nevelve, amivel aztán kedvességre és konfliktuskerülésre tanítjuk a gyerekeinket is. Persze nyilván az ember nem szeretné állandó harcra biztatni a kölyköket – már csak azért sem, mert az nem tűnik egy könnyű útnak –, de a kedves egyet nem értést érdemes megtanulni, gyakorolni és átadni. Én egy ideje ezzel próbálkozom. És még ez is nehéz, mert nagyon sok olyan helyzet van Magyarországon (orvosi igazolások kérdése például), amiben a szülők is gyerekstátuszba vannak helyezve. Sajnos ennek elfogadásával is erre tanítjuk a gyerekeinket – ami nem biztos, hogy a célunk lenne. 

Ha elhiszem, hogy elég jól csinálom, nagyképű vagyok?

A kedvesség és konfliktuskerülés mellett a szerénység az, amit a mai szülőgenerációk (még egyszer sajnálattal kell jeleznem, hogy elsősorban a nők) megkaptak útravalóként mind a szüleinktől, mind az iskolai életünkben. Ez pedig meg is határozza, hogy mennyi önbizalmunk van induláskor, és mennyi lesz később. Hogy nem akarunk túl magabiztosnak, ezáltal bűnösen nagyképűnek tűnni, ezért inkább szükségtelenül szerényen állunk hozzá a helyzetekhez. 

Egy ideje szoktam közvetett (vagy akár direkt) bókokat kapni a gyerekek viselkedésére. És tudjátok, hogyan reagálok ilyenkor? Szemlesütve felelem, hogy „jaj, hát ők maguktól ilyenek”. Pedig – bocsánat, de – egy lófaszt! Sok munka van ebben, az enyém, a férjemé, a tágabb családunké. Ez általában azokra a gyerekekre is igaz, akiknek az aktuális viselkedésén ez nem látszik „a holdról is” (ahogy nyilván az én gyerekeimén sem mindig). 

A gyereknevelés kőkemény munka, és ennek az elismerése ott kezdődik, hogy mi magunk respektáljuk a saját erőfeszítésünket, merünk és tudunk büszkék lenni a részsikereinkre. Mert sajnos a teljes körű sikerélmény vagy nagyon későn, vagy talán soha nem érkezik meg. 

Nem kapunk a végén – ami nem is nagyon tudjuk, mikor van – egy írásbeli értékelést, hogy mennyire feleltünk meg szülőként. Régi elméletem, hogy a szülőség olyasmi, amit ha valaki szándékoltan jól akar csinálni, akkor már nem fogja totálisan elrontani. Már csak az kell, hogy mi, akik így vagyunk vele, az innen-onnan érkező elvárások tengerében ki is merjük húzni magunkat, hogy igenis elég jó szülők vagyunk. És ehhez az elég jó szülőséghez nem ilyen kis tinglitangli effort kell, hanem kőkemény meló. Szóval nagyon kemények vagyunk, hogy beletesszük/tettük eddig. Én is, te is, ti ott mind, akik napi szinten szorongtok ezen, hogy jól csináljátok-e. Nagyon jól csináljátok. Csináljuk.

A cikkben idézett tanulmányokat ITT és ITT találjátok.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ damircudic

Tóth Flóra