A szülői lét nagy felismerése, mit is tanultunk a gyerekeinktől

–

„Ne stresszelj! Majd tanulok a hibámból!”

Ha a kisiskolás énemre gondolok, mindig eszembe jut, mennyire nehezen tudtam elviselni a kudarcot. Nem hisztiztem vagy toporzékoltam miatta, inkább elképesztően kétségbe tudtam esni, ha csak egy vonalat is másképp húztam a füzetben, mint kellene. Érdekes, hogy semmiféle nyomást nem kaptam otthonról, sőt inkább biztattak: felesleges ez a szorongató megfelelési kényszer. Bár az idő segített elengedni a kudarckerülést, azért az általános iskolától az egyetem végégig rendes lelkifurdalásom volt, ha nem készültem fel valamire százhúsz százalékosan.

Aztán elmúltak a tanulós évek, és amikor az első gyerekem iskolába ment, szembesültem vele újra: a hasonló érzéseket, amelyek akarva-akaratlanul előtörnek belülről, ha az iskolára gondolok, bizony tudatosan el kell engednem a gyerek tanulmányai kapcsán. Legyen számára sokkal felszabadultabb érzés jól vagy bárhogyan teljesíteni.

Szerencsére az élet tudta, milyen gyereket kell elsőre küldeni egy hasonló anyához: nem kellett terápiába kezdenem, hogy teljesítsem a feladatot. A nagyfiam úgy lett jó tanuló, hogy közben azért teljes lelki nyugalommal felejtett el dolgokat, hagyott otthon ezt-azt, ugrott át egy kérdést a dolgozatban.

Ahelyett, hogy a stréberénem bosszankodott volna, igazi megkönnyebbülés volt látni, milyen természetesen kezeli, ha hibázik, miközben azért mégsem hagyja teljesen kicsúszni a keze közül a dolgokat. Második osztályban aztán meg is kaptam tőle az életre szóló bölcsességet, ami valószínűleg már végigkísér a szülőségemen. Egy verset kellett megtanulnia, de ő úgy döntött nem vesződik vele, kisujjból felmondja, amire emlékszik. Amikor emlékeztettem, hogy oké, nem a jegyért tanulunk, de azért az ember, amit tud, azt megteszi egy feladat kapcsán, ő kedvesen egyetértett.

„Így van, anya. De te ne stresszelj! Majd tanulok a hibáimból.” Ez pedig – amellett, hogy egy igazán ravasz terelés –, teljesen igaz. Úgyhogy azóta is igyekszem ehhez tartani magam.

A türelem tényleg rózsát terem

Egészen addig azt hittem, hogy türelmes ember vagyok, amíg nem születtek gyerekeim. Elsőre egy izgága, kis tornádó érkezett (ma már nem értem, miért lepődtünk meg ezen, miután mindkettőnkről hasonló leírást őriz a családi legendárium – de hát úgy tűnik, nem ért le mélyre a biológialecke a genetikáról).

Nem tagadom, az első szembesülés fájt, amikor ráébredtem, mennyire nagyon sokat kell még fejlődnöm a tízig számolás terén.

Aztán megérkezett a második fiam – és bár ő se fut lassabban, vagy sokkal kevesebbet –, de hogy az ötfős családunk legtürelmesebb tagja, abban biztos vagyok. Alig múlt kétéves, amikor megszületett a húga, és emlékszem, ahogy rácsodálkoztam, milyen bölcsen, mély figyelemmel és megértéssel kíséri, amikor őt kell előrébb venni a sorban.

A hozzáállása dupla leckét adott: egyrészt lendített az önreflexión, hogy lehet ezen dolgozni még harmincévesen is, másrészt kiélezte a radart, hogy visszaélni sem szabad a másik türelmességével.

Utóbbi szerencsére nehezen tud megesni, hiszen középsőként pontosan tudja, mivel hívja fel magára a figyelmet, ha azt pont nem érzi elegendőnek. Viszont azóta is sokat tanulok tőle ezen a téren: például, amikor ötből négyen már rég döntöttünk, választottunk, felhúztuk a cipőt, ott állunk az ajtóban (sokszor túl gyorsan és túl kapkodva), ő pedig még mindig megadja magának az időt az összes felsorolt dologra külön-külön, és egyáltalán nem érzi a nyomást, hogy a család többi tagja csak rá vár. Milyen jól teszi! 

Néha persze magamra kell szólnom, hogy ne sürgessem (ha nem vagyunk késésében), de aztán fel is teszem a kérdést belül: amúgy magamat miért sürgetem folyton? Úgy kellene csinálnom, mint ahogy ő teszi: meghagyni mindennek a maga idejét és mindig elszámolni tízig, mielőtt beszélek. Talán egyszer majd ez is sikerül.

Az ösztönt szabályozni kell, de elnyomni soha

Több háromgyerekes szülővel beszélgettem már erről, és mind egyetértettünk abban, hogy a harmadik gyerek a testvérsorrend kapcsán egy olyanfajta ösztönönösséget kap az élettől, ami igazán irigylésre méltó tud lenni. Amikor harmadikként érkezel egy családba, gyorsan felméred a terepet, hogy bár te vagy a legkisebb és bizonyos dolgokban előnyt élvezel, semmi sem fog az öledbe hullani: meg kell küzdened érte. A szüleid már maguk is mernek teljesen az ösztöneikre hagyatkozni: végigcsinálták az első gyerekkel a kísérletezési fázist, a másodikkal kijárták a testvér érkezése adta útvesztőket. Megtanulták a legalapvetőbb leckét: valahogy úgyis lesz majd. Ezt a fajta felszabadultságot pedig zsigereiben érzi egy többedik gyerek.

A lányom láthatóan azzal a magabiztosággal mozog a világban, hogy az egy megkérdőjelezhetetlenül biztonságos hely: az örömeit és csodáit élvezni kell, valaki mindig lesz ott (hiszen két báty mellett nő fel), hogy segítsen, ha baj van, és az ösztöneinknél semmi sem súghat nagyobb igazságot. És persze ő maga amúgy is bármire képes.

Miért ne mondjam ki, amit gondolok? Miért ne osszam meg épp, amit érzek? Miért ne vegyem el, ami az enyém? Utóbbi kérdést pedig most nem a rossz értelemben teszem fel (bár nyilván szülőként segíteni kell benne, hogy ennek csakis a jó oldala domborodjon ki), hanem inkább a tettvágy, az ambíció oldaláról közelítem meg.

Nekem sok időbe telt, hogy ne csak tudjam, a belső hang mondja az igazságot, hanem annak nyomán is cselekedjek. Bármit vár is el a környezet.

Ezért dupla öröm és lecke látni, milyen jól lehet ezzel egyensúlyozni akár már egész kisgyerekként. Amióta őt figyelem, én magam is még könnyebben mondok nemet valamire – akár munkában, akár magánéletben –, amit tényleg nem akarok.

Könnyebben látod magad kívülről, ha másért is te felelsz

Túl sok közhelynek tűnő mondatot olvastam már arról, hogy sohasem tudsz kizárólag magadra gondolni, miután gyerekeid lettek.

Éppen ezért inkább egy tudományos kifejezést idézek ennek kapcsán, ez pedig a mikrokimerizmus, amely szerint a várandósság alatt az anya testébe került DNS hosszú távon, akár egy életen át is a szövetekben marad. A szülői érzést semmi sem foglalja össze ennél tömörebben, és bár tény, hogy a gyerekeid gondjai, fájdalmai sokszorosan a tieid, az örömeik és a sikereik is azok: ami korrekt képlet, akárhogy nézzük.

Ezt a tényt nem tudjuk kikerülni, és azt hiszem, nem is akarjuk, hiszen vállalkoztunk rá.

Viszont én sokszor éreztem már hasznosnak a saját egyéni kételyeim, problémáim kapcsán, hogy sokkal inkább tudok objektíven ránézni a magam bajaira, amióta magamra fókuszálok a leginkább. 

Ez persze nemcsak gyerekkel lehet igaz, hanem társsal, barátokkal, családtagokkal körülvéve is, de a kiskorúak társasága annyiban azért más, hogy egy ideig teljességgel te, a szülő felelsz értük, és kitöltik a legtöbb gondolatod és napirendi pontod. Nem mondom, hogy ez biztosan kollektív szülői élmény, főleg annak nem, aki egyébként sem hajlamos görcsölni, vagy rágódni: én biztosan sokkal könnyebben kezelek bolhaként korábban elefántnak tűnő dolgokat, amióta nemcsak a saját érzelmeimet cipelem a lelkemben, hanem három másik emberét is. Egyszerűbben nézek magamra vagy egy helyzetre kívülről, és jutok arra a következtetésre, hogy itt nem lehet mást tenni, mint továbblépni.

Számotokra melyek a legfontosabb dolgok, amikre a gyerekeitek tanítottak meg?

Széles-Horváth Anna