Magyarország vizeinek 90 százalékát eltékozoltuk. Van még remény?

–

„A körny, melyben lakom, el van dugva szem elől, szép, de vad s felette magányos. Egyfelől a Tisza foly, másfelől a Túr, mely itt amabba szakad, s minket a torkolatban hagy laknunk. Egyfelől nagy erdők körítnek, másfelől nyílás esik, s láthatárainkat a máramarosi hóbércek határozzák. Nem poétai hely-e édes barátom?” – írja Kölcsey Ferenc 1815-ben Kállay Ferencnek a Tisza-parti Szatmárcsekéről, ahová alig néhány héttel korábban költözött. 

Itt nőttem fel, a WMN-en is többször írtam már arról, mennyire sokat jelent nekem a folyó. Pontosabban a környék folyói, amelyek úgy vettek körbe gyerekkoromban, hogy sokáig azt hittem, ez mindenhol így van, és mindig is így lesz. Békakuruttyolásra ébredek, nádiposzáta cserregéséről tudom, milyen az idő, és a nádsusogás rejt el, ha kicsit szeretnék egyedül lenni.

Aztán néhány évvel ezelőtt kiszáradt a falu vize, a Szenke – a víz, amelyről senki sem tudja pontosan, folyó-e vagy tó, morotva vagy tulajdonképpen mi. Amelyben 1905. május 5-én kilenc kislány lelte halálát, s amely még az én gyerekkoromban is olyan mély volt, hogy azt beszélték, egy elsüllyedt templom van a kanyarban – kerestük is a tornyát elégszer. Azt sose gondoltuk volna, hogy úgy bizonyosodunk meg a legenda hamisságáról, hogy a saját szemünkkel kell látnunk a kiszáradt medret.

A Szenke azóta újra él: vízügyi szakemberek, önkormányzati döntéshozók, polgármesterek és természetvédelmi szakértők csapatmunkájának hála, a medret kikotorták, megoldották a vízutánpótlást, s így ha nem is eredeti pompájában, de visszaköltözött belé az élet.

Ha valaki látogatóban jár nálunk, mindig rácsodálkozik, hogy a ház előtt nagy kócsagok meg szürke gémek álldogálnak a sejélyesben.

A kertekben is érezni 

A szomszéd faluban sok éve kiszáradtak az ásott kutak. A felújításkor az egyik szakember azt mondta, 4-5 méterrel csökkent a talajvíz szintje. Olyan növények, amelyek korábban imádták ezt a földet, nem tudnak megélni már a nyári forróságban, s mivel kiskorom óta járom az erdőt-mezőt, látom, hogyan alakul át a táj képe, miként tűnnek el olyan növénytársulások, amelyek korábban oly jellegzetesek voltak ezen a kemény, szigorú, agyagos talajon.  

Az Eltékozolt vizeink szemléletesen, akár gyerekek számára is érthető módon, grafikák segítségével magyarázza el, hová és miért tűnt el a kutakból a víz:

ami egy egyszerű vízelvezető ároknak tűnik, amellyel lecsapolunk egy gazdaságilag haszontalan területet, vagy egy logikus kanyarlevágásnak egy folyó medrében, azzal teljes mértékben felboríthatjuk azt az érzékeny egyensúlyt, amely a teljes vízhálózatunk valamennyi elemét összetartja.

És amelytől a mi életünk is függ. 

Mocsárból félsivatag

Amióta anyagot gyűjtök a regényemhez, újra meg újra szembesülök azzal: százötven évvel ezelőtt Szatmár egészen másképp festett. Folyókkal, mocsarakkal szeldelt, vadregényes táj volt, amely együtt létezett a vizek ritmusával: az áradások idején összehúzta magát az ember is, megszokta az elszigetelődést. Tudta, együtt kell élnie a folyóval. A lecsapolások és szabályozások azonban nem csupán a táj arculatát változtatták át, de az ott élők megélhetési forrásait, szokásait, lehetőségeit is. Mindent. Móricz írja a Nyugatban 1910-ben:

„Egy évezreden át szinte megközelíthetetlen hely volt ez a vidék s különösen a láptól éjszakra a Szamostól a Tiszáig sohasem volt, jóformán az egész ezredév alatt igazi nagy népáramlás. Török, tatár erre csak vendégnek járt, hadak utjába ez a hely sosem esett, csak természetes úton fogyott és szaporodott s míg a Duna-Tisza közén a török korban 300 községből harminc is alig maradt meg, itt minden falu felviszi az adatait az Árpád-korig. [...]

Ha változott is örökség, hagyaték, vásár utján a földesúr, az élet ugyanaz maradt és annyi változás az életmódban s életfelfogásban nem történt Nagy Lajostól a forradalomig, mint azóta a láp lecsapolásáig, a vasút megnyitásáig s az első amerikai kivándorlóig és ez alatt nem annyi, mint ettől fogva máig.”

Kölcsey unokahúga, Antónia így ír naplójában 1843. március 27-én: „Több hetek olta vagyunk már árvizzel körül véve, ismét. Az idén tán már harmadikszor. […] Oly magányos és rideg ez az egész falu most ez árvizbe. Igazán a’ magány is csak szép ég alatt, kedves tájon, ’s szép körülmények közt nyugalom, külömben fogság és elhagyatottság.”

S persze ott volt a folyó pusztító, olykor gyilkos arca is. Árvízkár, belvíz, értünk mindent, nyilván. Éreztem is: sosem felejtem el, amikor a kollégiumi tévé előtt összegyűlve azt figyeltük az élő közvetítésben, merre szakad át a gát, melyikünk faluját fogja elönteni a Tisza. 

S persze a gazdasági indokok, amelyekkel kiharcolták a folyószabályozást – amelyet nekünk az iskolában még a kilencvenes években is úgy tanítottak, mint csodálatos eredményt. Pedig Móricz Zsigmond már a századelőn felhívta a figyelmet arra, mennyi visszássága van ennek a történetnek:

„Mikor először arra jártam, gyalog mentem végig az egymáshoz csak egy-egy jó hajításnyira fekvő falvak során [...]. És sohasem felejtem el azt a sajátságos benyomást a mi elfogott, mikor az Érvidék tiszta levegőjéből bekerültem az ecsedi láp világába. Pedig akkor már nem volt meg a nagy láp. Épen kiszárították s azokban az években termett először a nád és sás, meg a végtelen területű ingoványok helyén rengetegre nőtt kukorica. Ámde ott ült még akkor is a nép lelkén a láp világa, amely egy ezredéven át megőrizte az ősi magyar életmódnak és életfelfogásnak némi színét és illatát. S a parasztok éppen akkor komoran szidták, s véres düh ingerlékenységével feszegették, hogy játszották ki őket az urak. Elvették tőlük a csikászó, halászó nádtermő szabad vizet a mely kenyeret adott és hűen gondoskodott a maga népéről. Még ott rohadt a háló az eresz alatt, a halkas a színben, a kutya ott kapart egy-egy földdel befolyt csikverem gödrében, de már nem volt víz, az új Krasznán mezítlábas gyerekek szaladgáltak át, sehol sem ért kötésnél mélyebb vizet a pulya. De csak legalább, ha már föld maradt a helyén, öles kukoricát termő föld, nekik maradt volna. 

De jöttek az urak, a nagyurak, idejében, még mikor víz alatt volt a világ, s összevásárolták a nép lápilletményét három forintjával, öttel, adtak neki jó, kiélt szántóföldet érte, ott a falu közelében, s örült a paraszt, hogy húsz hold vízért egy holdat, vagy kettőt, vagy csak háromvékást is kapott; mert ugyan ki hitte volna, hogy legyen idő, mikor vederrel kell a lápra hordani a vizet! 

Ha pedig meg van a láp, úgyis csak a szegény ember aratja azt le, nem mennek a Domahidyak, a Tiszák, a Károlyiak nádat vágni! Hanem aztán megtörtént a képtelen csoda, hamar eljött a tavasz, mikor milliószámra feküdt a hal a száradó pocsolyában, kapával gereblyélték; s mikor hiába jöttek a madarak ezerszámra, nem találtak helyet a hova fészket rakhassanak. A gém, a szárcsa, a sok vízimadár rémülten kóválygott ősi hona körül, mint a paraszt s egyforma irigyen és keserűen látta, hogy kijátszották őket az urak az otthonukból.”

Ismerős sztori, nem?

Belátható: ahogyan Móricz korában gazda(g)sági érdekek döntöttek, úgy a legtöbb esetben ma sem a természetvédelmi törekvéseket tartják szem előtt. S hogy Szendőfi filmje nem túloz, ahhoz néhány plusz adat:

a történelmi Szatmár vármegye a szabályozások miatt vizeinek 80 százalékát (igen, annyit) elveszítette. A Szamos hossza például 1777 és 1907 között 226.8 kilométerről 118.5 kilométerre csökkent. 

Vajon hogyan hihették, hogy ez következmények nélkül marad? 

De ha már tények és adatok, íme néhány a filmből:

• a Duna-Tisza közi Homokhátság az ENSZ besorolása szerint is félsivatagos területnek számít
• Magyarországon 46 ezer kilométernyi belvízelvezető csatorna van (igen, ez hosszabb az Egyenlítőnél)
• Monorierdő közelében az ország utolsó nedves, orchideás rétjeinek egyikét egy 2024-ben ásott árokkal szárítják ki éppen

A probléma tehát olyannyira mai, hogy a helyreállítás helyett sok helyütt még napjainkban is a rombolás van napirenden. 

Van remény

Ahogy a film is jó példákkal fejeződik be, úgy szerencsére nincs minden veszve. A Szigetköz rehabilitációjáról Chripkó Lili készített remek fotóriportot. Ahogyan a Lili cikkében megszólaló szakemberek mondják:

„a vízügyi döntéseket szakemberekre kell bízni! Persze az ökoszisztémát teljes komplexitásában kell vizsgálni, szem előtt tartva ugyanúgy a vészmegelőzési elveket, mint a természetvédelmi szempontokat és a lakosság érdekeit."

Nemrég pedig én magam is láttam az Eltékozolt vizeinkben említett mekszikópusztai rehabilitációs munkálatok eredményét. Ugyanis egy ottani madárles alkalmával darvakat fényképeztem. Túravezetőnk, Tislér Diána egy kislány boldogságával állítgatta a távcsövet, és magyarázta, hogy korábban itt nem sikerült még darvakat megfigyelnie. Sok tucatnyi más, részben védett és fokozottan védett madárfajt már igen, de most a darvak is visszatértek.

Ez annak a rehabilitációs munkának is az eredménye, amelyet a filmben is láthatunk, s amelynek során visszavezetik a vizet a mekszikópusztai szikesre. Annak a rehabilitációs munkának, amelyre az ország teljes egészében szükség lenne. Nem úri huncutságból, nem is azért, hogy pompás képeket készíthessünk a madárlesen. Nemes egyszerűséggel létkérdés. Számunkra, emberek számára is. 

 

 

Csepelyi Adrienn