Minden abnormális dolog normális a kamaszkorban – De vannak jelek, amikre érdemes odafigyelni
Ilyen volt a Hello Szülő Roadshow negyedik, miskolci állomása
Támogatott tartalom
Ha kérdezem, vállat von. Ha időt töltenék vele, ő szívesebben csinálna mást. Ha közeledem felé, inkább távolságot tart. Hagyjam rá – de mi van, ha elveszítem? Erőltessem? Annak biztosan ez lesz a vége. Akkor mégis hogyan lehet szót érteni a kamaszokkal? Lehet egyáltalán? A Telekom és az Edisonplatform által életre hívott Hello Szülő Roadshow negyedik, miskolci állomásán dr. Holló Márta moderálásával ezekre a kérdésekre kereste a választ Balatoni József, alias Jocó bácsi történelemtanár, tréner, író, dr. Borsos Dorottya, az Edisonplatform operatív vezetője, valamint Mészégető Marcsi, a helloszulo.hu főszerkesztője. Mózes Zsófi beszámolója.
–
A kamaszok homlokára ki kéne írni: átalakítás miatt zárva, ezt még évekkel ezelőtt mondta Vekerdy Tamás – és ezzel olyan pontos képet festett a tinédzserkorról, amihez sokan azóta is vissza-visszanyúlunk, kapaszkodót keresve ezalatt a néhány év alatt. Bár kétségtelen, hogy Vekerdy tanításai és gondolatai a mai napig rengeteget segítenek a gyereknevelésben, van még egy hely, ahova visszanézek, amikor bizonytalan vagyok a gyerekemmel, a szülőségemmel kapcsolatban: ez pedig a saját kamaszkorom.
A kortársaim között nehezen találtam a helyem, úgy éreztem, a szüleim nemhogy nem értenek meg, de nem is kíváncsiak rám – ráadásul én sem voltam könnyű eset. Volt, hogy napokra eltűntem otthonról, nem tanultam, szorongtam, és ha közeledtek felém, azonnal lezártam. Nem éreztem jól magam – bár akkoriban még más volt a véleményem, később megértettem, hogy a szüleim szerettek volna mellettem lenni és segíteni, de nem találták meg az ehhez szükséges eszközöket.
Néhány évtizeddel később pedig a helyzet ugyanez, csak már más a szerepem benne
Most az én szívem facsarodik, amikor a gyerek rám csapja az ajtót, miközben azt kiabálja, hogy hagyjam békén. Amikor látom, hogy valami bántja, ő mégis inkább egyedül lenne, mint velem. Amikor nem mindig találom a megfelelő szavakat, amikor egyre nehezebb utat találni hozzá, és csak nő a köztünk lévő távolság.
Nekem meg nincs választásom, mind távolabbról figyelem, ahogy az addig kisgyerekemből egy egészen új ember válik.
Vekerdytől tudjuk azt is, hogy minden abnormális dolog normális a kamaszkorban, nehéz különbséget tenni aközött, hogy mi a normálisan abnormális, és mi az, ami miatt komolyan aggódni kéne.
Hiszen, ahogy Mészégető Marcsi a kerekasztal-beszélgetésen elmondta, a lányoknak mintegy 35, a fiúknak pedig 20 százaléka szenved szorongásos zavarban. „Csökken az önbizalmuk, ráadásul a mentális betegségek – beleértve a szorongást is – 70 százaléka már tinédzserkorban jelentkezik. Ez sokszor kitart kora felnőttkorban is, mindemellett pedig egészen komoly függőségi kockázatokat hordoz magában. Ha innen nézzük, akkor teljesen jogos a félelem, ami bennünk van.”
Egyik nap szomorú, másik nap vidám – ez pedig teljesen természetes
„Amikor szülőként azt látod, hogy sokáig szomorú vagy kedvetlen, és egyszer csak nagyon-nagyon vidám lesz, vagy az alapvetően vidám gyerek egyszer csak nagyon szomorúvá válik, és ez az állapot megmarad – ezek olyan intő jelek, amikre mindenképp figyelni kell” – folytatta Balatoni Jocó, aki szerint a radikális hangulatváltozás mellett az is intő jel lehet, ha az öltözködésében következnek be drasztikus változások vagy ha a gyerek másképp viselkedik otthon, mint az iskolában.
Ahhoz viszont, hogy ezeket a jeleket észrevegyük, elengedhetetlen, hogy valamiféle kapcsolatban álljunk a gyerek tanáraival – még középiskolás korban is.
Az utóbbi néhány évben azonban nehezített pályán mozognak mind a pedagógusok, mind pedig a szülők ezzel kapcsolatban. Sok iskolába a Covid óta csak a fogadóórák vagy szülői értekezletek alkalmával lehet bemenni, a tanárok kevesen vannak, túlterheltek és kimerültek, így nincs mindig kapacitásuk a szülőkkel is foglalkozni. Jocó szerint a kommunikáció kulcsa egy ilyen helyzetben a nyitottság és a megértés: egyeztessünk előre időpontot, igazodjunk a tanárhoz, és ne féljünk megnyílni mi sem.
Ne csak arra legyünk kíváncsiak, mi történik a gyerekkel az iskolában, hanem arra is, mit csinál az online térben
„Azt szoktuk mondani, hogy a gyereket nem indítjuk el úgy biciklizni, hogy előtte nem mutatjuk meg neki, hogyan működik a bicikli. De mégis beengedjük az online térbe, anélkül, hogy tudnánk, hova megy” – vetette fel Holló Márta, majd egy nagyon fontos kutatást idézett:
két évvel ezelőtt a gyerekek harminckilenc százalékától kértek erotikus képet vagy videót, most pedig már ötvenegy százalék ez az arány. Ráadásul tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy míg két éve csak a gyerekek hét százaléka, most már tizenkét százalékuk válaszolta azt, hogy küldött is magáról fotót.
Ezek a számok ijesztően magasak, ám a tiltás és pánikolás helyett érdemes megint csak a gyerekkel való kommunikációba fektetni az energiáinkat. Amíg ugyanis a szexualitás tabu a családban, addig a gyerek, legyen bármennyi idős is – hiszen ma már átlagosan kilencévesen látnak először pornót – nem fog a szüleihez fordulni, amikor ilyen jellegű kéréssel vagy tartalmakkal találkozik az online térben.
Dr. Borsos Dorottya kiemelte: tévhit, hogy a szexuális edukációnak egyetlen beszélgetésnek kell lennie.
„Ezt két-három éves kortól el kell kezdeni, például azzal, hogy a nevükön nevezzük a nemi szerveket, vagy elmondjuk, hogy mit jelent a bugyiszabály.
És ha ezt fokozatosan csináljuk, akkor a szexuális felvilágosítás nem egy szörnyen kínos beszélgetés lesz tizenkét éves korban, hanem szép lassan épül be, így a gyerek is azt szokja meg, hogy erről lehet beszélni és kérdezni.”
A szüleim nem találták meg az eszközüket, és azt, hogy hogyan kell jól csinálni, én sem tudom biztosan
A gyerekem ismeri a bugyiszabályt, tudja, hogy a testéhez nem nyúlhat hozzá bárki, hogy fordulhat hozzám, ha bizonytalan, itt vagyok mindig, ha kellenék. Ez viszont még nem garancia arra, hogy úgy tudok jelen lenni a kamaszkorában, ebben a számára is nehéz időszakban, ahogy az neki a legnagyobb segítség.
Bár folyamatosan változik körülöttünk a világ, és egészen más nehézségekkel kell megküzdenie ma egy tinédzsernek, mint akár csak egy-két évtizeddel ezelőtt, azt biztosan látom, hogy a szülőként mutatott transzparencia, őszinteség, a nyíltság és az érzések felvállalása a gyerekemnek is segít abban, hogy bátrabban forduljon hozzám, fejezze ki a gondolatait, és merje elmondani, ami benne van.
Nem fogok tudni mindent megoldani helyette – gyors emlékeztető magamnak: nem is dolgom! –, és neki is meg kell vívnia a saját csatáit, időnként épp önmagával. De ha kevésbé érzi magát egyedül ezen az úton, mint amennyire én voltam elveszett a saját kamaszkoromban, azt gondolom, mi már jók leszünk.
A képek a szerző tulajdonában vannak.