Kurucz Adrienn: Mi leszek, ha nagy leszel?

–

A földalatti egyik állomásának plakátján olvastam félre a kérdést, amivel szegény gyerekeket örökké ostromolják a felnőttek: mi leszel, ha nagy leszel?

Mi leszek, ha nagy leszel? – vert fészket a fejemben a gondolat, és olyanformán kezdett osztódni, hogy vajon arról a mezőről folytatja-e az ember a játékot, amikor felnő a gyereke, ahol akkor állt, amikor megszületett? (Mert oké, oké, a fizikum nem a régi, de azért az álmok nem öregszenek, legfeljebb elfeledkezünk róluk, nem?) 

Ugyanaz az ember-e még egyáltalán, aki akkor volt, gyerek nélkül?

Vagy az a valaki a múlté?

Emlékszik-e egyáltalán, ki volt ő azelőtt? Magában.

Amikor a lányom hároméves volt, megkérdezték tőlem, mi a kedvenc fagyim. Azt mondtam, az, ami marad a tölcsér alján.

Igazából csak vicceltem, pontosan tudtam, milyen fagyit szeretek (sós karamell) – de tény, hogy minden pillanatomra, választásomra, történetemre hatással volt és van a gyerekem, amióta csak értesültem a létezéséről. Sőt, ha jobban belegondolok, már jóval azelőtt kalkuláltam vele, hogy egyáltalán megfogant volna tizenhét évvel ezelőtt. Mindenekfelett vágytam rá. Na, erre az érzésre például pontosan emlékszem a múltból.

Az viszont kevésbé rémlik, milyen az a részem, amit nem a vele kapcsolatos érzések, gondolatok, félelmek dominálnak.

Tóth Flóra kolléganőm találó kifejezésével élve, én is egy „alapértelmezett szülő” vagyok. Azaz automatikusan engem keresnek meg bármivel, ami a gyerekkel kapcsolatos (a gyerekzsúrszervezéstől az iskolai értesítéseken át a hivatalos intéznivalókig), mert az apa nyilvánvalóan elfoglalt, és miért is kellene „piszlicsáré ügyekkel” bíbelődnie, amikor neki fontos feladatai vannak, ideje meg kevés, gondolják, és iránta mindössze annyi a közösségi elvárás, hogy szeresse a lányát és legyen deklaráltan nagyon büszke rá, és minden, amit ezek felett tesz (mert tesz), az dicséretes – míg esetemben természetes és elvárt.

Habár sok minden változóban van ezen a téren, azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, alapvetően 2024-ben is az apák meg az apák munkáltatóinak a „jófejségén” múlik, igazságosan oszlanak-e meg a terhek egy családban. És bár vannak férfiak körülöttem is, akik kifejezetten aktív szülők, azért ha a reggeli csúcsban bepillantok az autókba, többségében nőket látok gyerekekkel az iskola felé araszolni, a rendelőkben is nőket látok ölükben a gyerekeikkel, és ha már a betegségnél tartunk: az anyák esnek ki a munkából leginkább, ha járvány dúl az iskolában.

Egy anya időzsonglőr, mondják. És nem teszik hozzá, hogy kénytelen az lenni.

Mantrája a megoldom, megoldom, megoldom.

Hosszú évek, sőt évtizedek telnek el, mire észreveszi (ha észreveszi): már megoldják ők.

És akkor az anya úgy érzi magát, mint amikor hosszú hajóút után a szárazföld hullámzik alattunk.

A leválás szót nem szeretem (hogy miért, azt a Beszélnünk kell!-ben is kifejtettem), és nem is teszek egyenlőségjelet a „leválás” és a felnőtté válás közé, ami nem jelenti azt, hogy ne fogadnám el: néhány év, és gyökeresen meg fog változni az életem. A „gyerek” elköltözik, talán külföldre, ki tudja, hova sodorja az élet. És bár el nem szakadunk, mégis sokkal, de sokkal többet leszünk külön, mint együtt.

Úgy képzelem, az anya, akinek sohasem volt túl sok ideje magára a család és a munkahely okozta kettős présben, hirtelen úgy érezheti ilyen helyzetben, rászakadt az (idő)bank.

Nem megy senki utána a mosdóba. Nem kell felkelni uzsonnát csomagolni hajnalban. Nem kell telefonálni a reggeli meeting előtt még a tanító néninek, a doktornőnek, az osztálytársak szüleinek a farsang ügyében… Nem kell korrepetitort keresni a holnapi matekdolgozatra. Elrohanni este nyolckor vonalas füzetet venni vagy ragasztót technikaórára. Megírni az olvasónaplót.

A shoppingolás többé nem azt jelenti, hogy retiküljében a papíron körberajzolt és kivágott talpakkal keresi az ember a megfelelő tornacipőt órákon át a plázában, és tudja, holnap is lesz egy kör, mert valahol nyomni fogja a rüsztöt, de még így is egyszerűbb a vásárlás egyedül. A shoppingolás ezután jelenthet pusztán shoppingolást. Ha érdekel minket a műfaj.

Figyelem a körülöttem lévő nőket, ők hogyan élnek életük ezen szakaszában: amikor már nem nevelnek gyereket, unokáik pedig még nincsenek.

Tanulom tőlük az átállást.

Úgy látom, nagyon tevékenyek. Legfeljebb máshol, másban, mint eddig.

Futás után se tanácsos hirtelen megtorpanni, holott csábító lerogyni – de kell a levezetés. Vagy mi már így maradunk? Mozdulatban?

(Anyukám szerint igen, és ez a mázlink. Ez tart minket jó erőben.) 

Ki leszek, kicsim, ha felnősz? 

Ki leszek én, ha nem ad többé határozott keretet az életnek az, hogy anya vagyok, és a munkaidőn túl is állandóan tevékeny?

Mi ad nyomatékot újra az életemnek, ha már nem olyan nyilvánvaló: szükség van rám, és pont rám van szükség, nem vagyok lecserélhető, akár a többi gépezetben?

Ha nem született volna gyerekem, akkor is biztosan találtam volna értelmet, célt a mindennapokban, de mostanra azt szoktam meg, hogy a lényeg otthon vár. A súlypont otthon van. Nehéz visszavarázsolni önmagamba.

Vajon milyen kérdések zuhannak majd rám a közeljövőben, amikkel nem kellett (volt idő) foglalkozni harminckét éves korom óta?

A régi barátokat keresem-e majd gyakrabban, vagy új cimborákat választok?

És mit fogunk csinálni a szabad időnkben? Lesz állandó partnerem színházhoz, francia filmekhez, utazáshoz, pasziánszhoz, jógához? És lesznek a kutyások a téren? Többet lógok majd velük, hogy ne hiányozzon annyira a gyerekem? Vagy végérvényesen macskás nő leszek? Verseket olvasok majd hétvégente naphosszat? (Ez, mondjuk, elég csábító gondolat.)

De tessék mondani, azt hogy lehet megszokni, hogy üres a ház, és nem tudom, meddig?

Huszonöt éve azért harcoltál, hogy legyen egy lakásod, ahol magadra csukhatod az ajtót. Ötvenévesen már senki sem akadályoz meg ebben – hogy vagytok ti ezzel, mondjátok! 

És mi lesz a szerelemmel?

Nehéz volt megtanulni, hogyan ne oldódjunk fel mi ketten a hármasban (négyesben, ötösben…). Sokan elvéreztek ebben a csatában. Akik maradtak, azok is viharvertek, néznek egymásra: hogyan tovább, szívem? Vegyünk egy lakóautót? Kezdjünk el tangózni vagy teniszezni? Költözzünk közelebb a gyerekekhez?

Miről beszélgessünk, most, hogy megint van rá időnk, de szinte minden történetünk közös, és félszavakból is értjük egymást, sőt szavak nélkül is?

Kik leszünk mi egymásnak, ha ti nagyok lesztek?

Emlékszünk még egyáltalán egymás keresztnevére?

Vagy csak arra, hogy Apa, Anya?

Hogyan írjuk tovább a történetet?

És: kinek a története ez?

Fel lehet-e venni a szabadságot, mint egy szellős ballonkabátot, vagy csak begyűri az ember a mellényzsebébe, biccent, és megy tovább?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Malte Mueller

Kurucz Adrienn