Kurucz Adrienn, a WMN szerzője és főszerkesztő-helyettese már friss anyaként sem értett egyet vele, amikor azzal riogatták: ha a kisbaba a hitvesi ágyban alszik, sosem fog leválni a szülőkről. Ami azt illeti, magával a leválás szóval sincs barátságban, mert valami olyasmit sugall számára, hogy végérvényesen el kéne engednie a gyerekét. „Ha egy ág letörik a fáról, ha »leválik«, elpusztul (…) És én is úgy érzem, hogy elpusztulnék az erős kapcsolat nélkül, ami a családomhoz köt” – mondja. Miközben szülőként a gyerekekhez fűződő erős kötelék kialakítása az egyik legelemibb vágyunk, (ahogy a gyereké is a biztos kötődés vágya), azzal is tisztában vagyunk, hogy a megfelelő szabadság biztosítása számára, – amelyben kiteljesedhet és önmaga lehet –, elengedhetetlen a felnövekedése, a személyiségfejlődése szempontjából. De hogyan oldható fel a közelség-távolság ezen ellentmondása? Egyáltalán: mi a megfelelő mértéke? És vajon a leválás alternatívájaként be lehet-e emelni egy másik kifejezést a szótárunkba, amikor a gyerek-szülő kapcsolatokról beszélnünk? A Beszélnünk kell! podcast legújabb adásában a szülő-gyerek leválás témáját járja körül D. Tóth Kriszta és Orvos-Tóth Noémi beszélgetőtársukkal: Kurucz Adrienn-nel.
–
Ezúttal nemcsak hallgathatod, hanem nézheted is a Beszélnünk kell epizódjait:
A depresszió rengeteg embert érint, mégis kevés szó esik arról, mit okoz valójában annak az életében, aki ezzel a betegséggel küzd. Csepelyi Adrienn a Beszélnünk kell! ötödik évadában most megtöri az ezzel kapcsolatos tabukat:
„Én nagyon nem akartam leszbikus lenni” – mondja pszichológus-újságíró kollégánk a stúdióban a Beszélnünk kell! podcast ötödik évadának vendégeként. Egy beszélgetésben, amely több, mint fejlődéstörténet és több, mint "coming out sztori" - ez az epizód egy ember útjáról szól: önmagához. És közben korképet rajzol arról, hogy milyen ma Magyarországon az LMBTQ közösséghez tartozó emberként élni. D. Tóth Kriszta és Orvos-Tóth Noémi vendége: Milanovich Domi.
„Sokat éltem már, sok vacak kapcsolatban tört a szívem apró darabokra, sok ócska megcsalást láttam, de most valamit megértettem” – írta Both Gabi a könyv elolvasása után.
Az imposztor-szindróma elhiteti veled, hogy értéktelen vagy; izolál másoktól. Nem engedi, hogy magadévá tedd, és megéld a sikereidet, hogy igazán felismerd az értékeidet, és elhidd: ELÉG vagy, JÓ vagy. A gyökerei egészen a gyerekkorba nyúlnak vissza, és nagyon súlyos szorongásokat okozhatnak. Ezt beszélte meg DTK és Orvos-Tóth Noémi ezen a héten. Hallgassátok:
A hangunk olyan esszenciális eszközünk, hogy fel sem tűnik, mennyi mindenre használhatjuk. Kommunikálunk, kapcsolódunk, kifejezünk vele. De vajon kihasználjuk-e a benne lévő potenciált? Merjük-e igazán megmutatni? És ha nem, akkor miért?
Pécsen, a Ferencesek utcájában van egy aprócska üzlet: a Brummogda. A cégére egy alvó mackó, a kirakatában alul a macik olvasóköre lapozza a könyveket. Odabent Horváth Annamária üldögél, aki lassan húsz éve nyitotta meg a padlótól plafonig mackóktól hemzsegő művészetterápiás műhelyét, ahol medvevarrás közben meseterápiával, segítő mentálhigiénés beszélgetéssel támogatja azokat, akik betérnek hozzá.
Esetek, amiket ha filmben látnánk, azt mondanánk, biztos valami tudatmódosítót használt a forgatókönyvíró, mert ilyen nincs, nem történhet meg. Kivéve, ha a forgatókönyvet maga az élet írja.
