Kurucz Adrienn: Magamban beszélek

Amikor magamban beszélek, a világnak mondom a magamét. Ez így elég fellengzősen hangzik. De mégis csak arról van szó, hogy ami szembejön, azt én megszólítom.

A kutyámat például gyakran. Ez abból is látszik, hogy egész sokat ért már abból, amit mondok, lehet, gyakorta ismétlem magam.

Ha például a sétálni ige bármilyen alakja belekerül egy mondatba, ha nem hozzá beszélek is épp, hanem, mondjuk, egy barátnőmmel csevegek, szűkölni kezd, és toporog az ajtó előtt.

Ha pedig megkérdezem a váratlanul betoppanó gyerekemet, hogy éhes-e, a kutya azonnal bemasírozik a konyhába. Képes órák múlva is emlékezni a szóra, ami kiszaladt a számon, és időnként jelzi is, hogy nem felejt.

Nekem is jó különben a memóriám, bár nem annyira, mint régen. A neveket és az arcokat könnyebben elfelejtem, de a történeteket soha, akkor is fel tudom idézni őket, ha roppant fájdalmasak, sőt akkor emlékszem a legtöbb apró részletre sok év múltán is. Micsoda pech.

Azért is maradnak meg a történetek a fejemben, mert sokszor elmesélem őket. A jók egyre jobbak lesznek, ahogy telik az idő, dolgozom rajtuk. Próbálgatom, hogyan kell úgy mondani őket, hogy a lehető legnagyobb hatást váltsák ki, és legyen a végükön valamiféle csattanó.

A férjem szemvillanásából látom olykor, hogy egy olyan történetbe kezdtem bele, amit már sokszor hallott. De mindig hagyja, hogy végigmondjam, és én úgy teszek, mintha nem láttam volna azt a szemvillanást. Mert nem az a lényeg, hogy ismeri-e a mesét, hanem az, hogy most elmesélem neki. 

Olyan sok éve élünk együtt, hogy már azokban a történeteimben is szerepel a férjem, amelyek a megismerkedésünk előttiek. 

Például, ha azt a családi anekdotát mesélem el valakinek, amelynek az a lényege, hogy a hetvenes évek közepén a férjem családja disszidálni próbált, de végül visszajöttek Magyarországra, sosem felejtem el hozzátenni, hogy engem anyám pont azokban a napokban szült meg a Baba utcában, Pesterzsébeten. A mesét tehát úgy kanyarítom, hogy nekem is szerepem legyen benne valamiképp, sejtetve, ha kimondva nem is, hogy nekünk bizonyára találkoznunk kellett, ezért nem vált be a szökési terv annak idején. Nem mondom, hogy tökéletes a sztori, lehetne még csiszolni rajta, de nekem tetszik a sorsszerűség belengetése mint patetikus elem az alapvetően mulatságos epizódban.

Nem mondtam még, a macskáimhoz is beszélek.

De őket látszólag nem nagyon érdeklik a megjegyzéseim. Kivéve akkor, ha feltépek közben egy zacskós macskaeledelt. Akkor lelkesedést mutatnak, és kicsit türelmetlenül, de azért meghallgatnak. Csak ne legyen hosszú a monológ, mert akkor egymásnak esnek. A legjobb, ha akkor kezdek beszélni hozzájuk, amikor már mind a ketten esznek. Igaz, akkor nem figyelnek rám, de sebaj, legalább vakargathatom őket. Az egyik csak ilyenkor hagyja magát simogatni, amikor benne a feje a tálban. A másik akkor is, ha épp kanapénak használ. Ő már idős jószág, szereti a babusgatást, a meleg zugokat. A csöndet, ha egy légy sem zavarja meg a békét. (Ha berepül egy az ablakon, csak nézi és bosszankodik, nem ugrik már utána, én se.)

A csöndet különben én is szeretem. Nem is kellene öregedni hozzá.

Amikor gyerek voltam, tele volt emberrel a ház. Négy generáció lakott együtt minálunk. Az idősebbek a kakassal keltek, ötkor a Nagyi már mosakodott, az apukám úgy fél hatig viselte az ágyat. Akkor bekapcsolta a rádiót, és lefőzte a kávét.

Azt gondoltam, ha majd végre saját lakásom lesz, soha többet nem kelek korán. És élvezni fogom, hogy reggel csönd van. Mert csönd lesz. Nem szól majd senki hozzám, amikor félálomban botorkálok. Nem bosszantanak azzal, hogy kérek-e lágytojást (mit tudom én, hogy kérek-e) vagy hogy ne hagyjam itthon az ernyőt.

Snitt.

Nem értem, hogy lehet, de mintha nem is lett volna átmenet. Egyik nap még morogtam a szüleim házában, a következőn már a saját konyhámban főztem a kávét. Hatkor. Vagy még korábban. Nagyjából önszántamból. Nagyjából lazán.  

Kevesebb az ember és több az állat körülöttem, mint gyerekkoromban, de az élőlények összlétszáma nagyjából stimmel.

Sokszor vágytam az elmúlt években is csöndre. Volt, hogy annyira hiányzott, hogy csöndtáborba mentem, nem hazudok! Sokszor meg az erdőben bóklásztam. Erdőfürdőnek hívják mostanában az ilyesmit, azt hallottam. Megértem persze, jobban hangzik, mintha azt mondanám, én csak azt akarom, ne szóljon hozzám senki most egy darabig.

Aztán egy napon, ami nagyon gyorsan eljött, rádöbbentem, már nem kell sehová mennem, hogy csönd vegyen körül. Otthon lett csönd.

Örökre elnémultak a csilingelő játékok, más családhoz költöztek a géphangon beszélő plüssfigurák. Nem kiabált már Elmo a nappaliban. Nem csattogott több pár kisgyerekszandál a kövön. Nem volt több tompa puffanás, rémisztő zörej a másik szobából, se percenként anyamantra.

Az ajtó becsukódott.

Nem volt átmenet, türelmi időszak. Csak megtörtént. Egy pillanat alatt.

Felnőnek! Úgy passzolgatjuk egymás közt a barátokkal immár ezt a szót, mint régen a labdát. Régen, amikor még nem voltak gyerekeink. És azt sem tudtuk, lesznek-e. Azok, akik felnőnek épp.

Én megint magamban beszélek. Csodát magamban, a macskákhoz beszélek, a kutyához, a könyveimhez („hol vagy, te csavargó Bulgakov?”). A kávéfőzőhöz is, amelyik szóba áll velem, pedig megpörköltem a fogantyúját. A mosogatógép is régi, hű cimbora, az autóról nem is beszélve.

Ha megjön a férjem, hozzá is beszélek majd. Elmesélek neki egy jó kis történetet a gyerekről, amit nemcsak hogy hallott már, de ott is volt valószínűleg, amikor épp zajlott. Lehet, hogy nevet majd, de az is lehet, hogy elszomorodik attól, amit hall. Vagy felidéz egy másik emléket, amit aztán készséggel történetté bővíthetek.

Ha egy-egy részlet homályos, felhívom a szüleimet vagy a testvéremet, megkérdezem, hogy volt ez vagy az. És, ha úgy alakul, hogy hazaér közben a lányunk, akkor neki is elmesélhetem a sztorit. (Vagy legkésőbb holnap, ha ma a barátnőjénél alszik mégis – remélem, eszik rendesen, és vitt ernyőt, egész nap esett.) Akkor is elmondom neki, ha a könyökén jön ki, és nevetve ugrik a nyakamba, hogy jaj, na már. Akkor is elmondom neki, ha ő a főszereplő, és mindenre tisztán emlékszik, mert már nagyobbacska volt, amikor történt. Vagy még egészen kicsi volt, de már annyiszor elmeséltem neki a történetet, hogy kívülről fújja. Elmesélem neki újra és újra, hogy el ne felejtse. Hogy az istenért, el ne felejtsem.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/stevanovicigor

Kurucz Adrienn