Nagyszülőként remekelnek, szülőként gyengén muzsikáltak: hogy lehet ez?

–

Mivel ezek egészen személyes történetek, a mesélők nevét a kérésükre megváltoztattam.

Lelkiismeret-furdalásból szupernagymama?

Bella története azzal kezdődik, hogy amikor az anyukája bejelentette az ő anyukájának, hogy babát vár, a leendő nagymama egészen direkt módon az abortuszt javasolta neki – mondván, hogy ráér még a gyerekvállalásra. Mivel nekem Bella mesélte ezt a történetet, kevesebb az információnk arról, hogy a mamája milyen anya volt annak idején, de az biztos, hogy nagyon sokat dolgozott, és kevesebb ideje és energiája volt, főleg az elsőszülött lányára. A jó pár évvel később született fiára egy ideig valamivel több. „Anyukám ezért hamar önálló lett, ma már úgy mondjuk, hogy parentifikált gyerek” – mondja Bella.

A nagyszülők házassága rendben volt: jól kijöttek egymással, voltak viták, de semmi komoly probléma. De Bella nagypapája viszonylag korán meghalt, és ezután a nagymamája az egyedülálló szülők még küzdelmesebb életét élte. „Talán a saját megélt nehézségei, a két gyerek egyedül nevelése miatt érezte azt, hogy 

ezt a küzdelmes utat nem szeretné a lányának, és ezért adta azt a tanácsot, hogy vetessen el engem.” 

Mivel Bella édesanyja nem hallgatott az anyukájára, Bella megszületett, és nagyon hamar kiderült, hogy külsőre a nagymama imádott, de korán elvesztett édesanyjának szakasztott mása. Később több unokája is lett a nagyinak, mégis érezhetően Bella volt a kedvenc.

„Mivel anyukám is hamar visszament dolgozni, az addigra már nyugdíjas nagymama rengeteget volt velem, a gyerekkori emlékeim nagy részében jelen van. Közel is laktunk egymáshoz, és bennem soha nem merült fel, hogy a nagyi kényszerből, nem örömből van velem ennyit” – meséli Bella. Úgy kényeztette őt, ahogy egy odaadó nagymama általában: a kedvenceit készítette, társasozott vele, elvitte mindenféle programokra a strandtól a múzeumig.

Már nem élt a nagymama, amikor anyukája elmesélte Bellának az abortuszos beszélgetésüket (amiről egyébként ők sem beszéltek utána soha többet), és a hasonlóságot az elvesztett dédmamával. „Nem haragszom a nagymamára amiatt, hogy nem akarta a születésemet, ez egy másik kor fura tanácsa, és érzem, hogy nagyon szeretett. 

Azt nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben: a lelkiismeret-furdalás és az anyukája iránt érzett múlhatatlan szeretet kombinációja tette ilyen különlegessé a kapcsolatunkat.”

Bella egyszer megkérdezte anyukáját, milyen anya volt az ő csodálatos nagyija. A válasz az volt, hogy kedves volt, adott enni a gyerekének, de nem fektetett kiemelten sok energiát az anyaságba. Bella felnőttként valahogy így látja a saját anyukáját is – de a nagymama szerepkör még előtte áll, ott még brillírozhat.

Egy unoka lehetőség jóvátenni a korábbi hibákat?

„Anyukám és én nem igazán tudunk kapcsolódni: csak ideiglenesen és minimálisan – meséli Kata. – Ellenben a fiammal, még ha szigorú is néha vele, az első perctől kezdve sokkal szeretettelibb a viszonya.” Azt mondja, az anyukája ezt sosem ismerné be, sem azt, hogy őt nem szerette jól, de még azt sem, hogy az unokájával jobban tud kapcsolódni, mert sokszor a pozitív érzelmeket is nehezére esik kifejezni. „Nem az ő elképzelései szerint élek, és már tinédzserként komoly konfliktusaim voltak vele – a testvéremmel ellentétben. Ez alapvetően meghatározta és meghatározza a kapcsolatunkat. Utólag úgy látom, hogy a tinikori gondjaimat egyszerűen nem tudták jól kezelni.” Kata máig úgy érzi, hogy sokszor nem úgy éli az életét, ahogy anyukája szerint kellene. 

„A gyerekemmel szigorú, de jó nagyi. Sok mindent megvesz neki, és óvatosan ugyan, de azért többet kényezteti. Ennek az elfogadásán dolgozom. Leginkább akkor rossz, ha a gyerekemmel kapcsolatban kapok tőle valamilyen beszólást vagy kritikát. 

De közben úgy vagyok vele hogy ő már anyaként nem fog megváltozni 60 pluszosan, és végül is a fiamnak lett egy jó nagymamája, aminek örülök. Visszamenőleg nem tudom megkapni tőle a lelki támogatást, amire annak idején szükségem lett volna. És mivel én sem vagyok tökéletes, nem érzem, hogy ezt jogom van elvárni a családtagjaimtól.”

Kata a redeem child kifejezést használta a fiával kapcsolatban, ami valami olyasmit jelent, hogy lehetőség a jóvátételre, kompenzációra, nem feltétlenül tudatosan.

Nulla helyett „váratlanul” két nagypapa

Fanni története több szempontból rendhagyó: egyrészt a gyerekei az újraházasodása révén kaptak egy extra nagypapát nemrég, aki teljes értékű unokaként szereti őket – másrészt ezzel párhuzamosan érkezett vissza az életükbe Fanni döntése alapján Fanni édesapja: „Az apám a gyerekkori traumáim jelentős részét okozta, és volt időszak, amikor teljesen megszakítottam vele a kapcsolatot, egy ideje újra beengedtem az életünkbe, és 

azt látom, hogy bár szörnyű apa volt, képes szuper nagypapa lenni. Kicsit fájdalmas megélni, hogy tud figyelmes, érdeklődő és törődő lenni, mert gyerekként alapvetően nem ezt kaptam tőle. De igyekszem felülemelkedni ezen.” 

Fanni gyerekei örülnek neki, hogy a nagypapájuk újra része lett az életüknek, a kisebb gyereke kimondottan számontartja a két nagypapa felbukkanását, és Fanni úgy érzi, hogy az ő kapcsolatát az édesapjával szintén pozitív irányba mozdítja, ahogy látja, milyen, amikor magát nem kímélve beleveti magát egy közös programba az unokáival. 

Ti tapasztaltátok ezt, hogy gyerekként (vagy akár nagyszülőként) könnyebb kapcsolódni a nem közvetlenül szomszédos generációval? Tényleg létezik ilyesfajta gyógyító kapcsolódás, ami visszahat aztán a szülő-gyerek kapcsolatra?

A témát folytatjuk!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Thanasis Zovoilis

Tóth Flóra