Elszántság és szenvedély: ez a grit, egy pszichológiai fogalom, amelyet most 66 ezer emberen vizsgáltak

–

Keserves gyakorlások

Emlékszem, milyen volt, amikor az öcsémmel először végignéztünk egy dzsúdóedzést. Én nyolcéves voltam, ő hat, ültünk a padon az iskolai tornateremben, és szájtátva figyeltük, mi történik. Utána egész délután viháncolva próbálgattuk a nagyszüleink nappalijában a dobást, amit láttunk. Részben játék volt, részben tényleg azt hittük, itt fogunk bekapcsolódni a következő alkalommal. Tévedtünk. Az első edzéseken másfél órán keresztül esni tanultunk, guggolásból, állásból, jobbra-balra, újra meg újra. Kimerítő volt, de egy életre belénk ivódott, milyen a zuhanás, és hogyan tudunk felállni belőle. Ez volt a grit. 

De arra is emlékszem, amikor az egyik karácsonyra mind a ketten egy-egy gitárt kaptunk. Óriási dolog volt, nagyon örültünk neki. Én tizenhét éves lehettem, az öcsém tizenöt. Sokszor elképzeltem magam, hogyan fogok muzsikálni. Aztán elkezdtem pengetni, és szembesülnöm kellett azzal, hogy nem értem a kottát, fájnak az ujjaim, nem tudom lefogni az akkordokat. A tevékenység egyáltalán nem nyújtott annyi élvezetet, mint amikor korábban teniszütőn játszottam el, hogy gitározom. Fel is adtam a zenélést, nem volt bennem elég grit (az öcsémben annál több). 

Ezt értjük rajta

A fenti csak két személyes, a grittel kapcsolatos példa. Biztosan neked is eszedbe jutott egy csomó tapasztalat, akár a sport, a nyelvtanulás, vagy a művészetek területéről. A fogalmat 2007-ben alkotta meg egy Angela Duckworth nevű pszichológus, akinek 2013-ban TED-előadása, 2016-ban pedig könyve jelent meg a témában, amely 2020 óta magyarul is olvasható a Libri Kiadó jóvoltából, Dövényi Ibolya fordításában. A grit Duckworth szerint „kitartás, szenvedély és állhatatosság a hosszú távú célok elérése érdekében. Szívósságot jelent, azt, hogy napról napra ragaszkodunk a jövőnkhöz, és keményen dolgozunk azért, hogy megvalósíthassuk a terveinket.”

Az Amerikai Pszichológiai Társaság definíciója azt is hangsúlyozza, hogy

egy személyiségvonásról, azaz egy tulajdonságról van szó, amely egyes tanulmányok szerint még az intelligenciánál is nagyobb szerepet játszhat a sikerességben.

Összetett feladatok elvégzéséhez különösen jól jön, illetve akkor, amikor sok a hátráltató tényező, és egyre nagyobb a csábítás, hogy feladjuk.

Hamar népszerű lett

Duckworth eredeti elképzelésében a grit két, egymással összefüggő dimenzióból áll: az egyik az érdeklődés konzisztenciája (azaz mennyire tudjuk hosszú távon fenntartani az érdeklődésünket egy adott terület iránt), a másik a kitartás (azaz mennyire folytatjuk a tevékenységet a felmerülő nehézségek ellenére is). Utóbbi, tehát a kitartás, az eddigi kutatások alapján pontosabban jelzi előre a teljesítmény alakulását, mint az időben stabil érdeklődés megléte. 

Vizsgálatokból pedig nincs hiány – azt látjuk, hogy a grit jóformán berobbant a szakirodalomba! Változatos embercsoportokon mutatták ki a tanulmányi-munkahelyi sikerekkel való együtt járását, de megnézték például azt is, hogyan hat a helyesírási-betűzési versenyeken elért eredményekre, vagy a kőkemény katonai kiképzések teljesítésére a kadétok körében.

Miért ennyire vonzó?

Érdemes megemlíteni, hogy a grithez hasonló fogalmak korábban is léteztek a pszichológiában. Vegyük csak a lelkiismeretességet, a szívósságot, a szorgalmat, a teljesítményorientáltságot vagy az önkontrollt. Ezek mind összefüggnek a grittel, és nem állítanám, hogy első olvasásra feltétlenül meg is jegyeztem a köztük lévő különbségeket. Ezek persze elméleti szempontból, a kutatók számára fontos distinkciók, de nekünk talán lényegesebb most az, hogy a grit mennyire reménykeltő koncepció:

azt az üzenetet hordozza magában, hogy úgy is elérhetünk kimagasló eredményeket, ha nem vagyunk különösebben tehetségesek, vagy nem születtünk zseninek. 

Ugyanakkor pont ebben rejlik a teória egyik nagy csapdája is: túl nagy jelentőséget tulajdoníthatunk az egyéni erőfeszítéseknek a siker elérésében, azt gondolhatjuk, bármi megtörténhet, csak eléggé kell akarni. Ha pedig valaki szegény, vagy alacsony státuszú munkát végez, akkor biztos lusta vagy nem tett meg minden tőle telhetőt, hiszen mindenki azt kapja, amit megérdemel. De ez mind tévhit.

Lényeges, hogy emlékeztessük magunkat arra, hogy a biológiai adottságaink, a társadalmi osztályunk, a családunk anyagi helyzete, a tanulási lehetőségeink mennyire behatárolják a lehetőségeinket, a fogantatásunk pillanatától kezdve. Ennek figyelembevétele mellett a grit mégis hasznos fogalom maradhat, már csak azért is, mert az újabb vizsgálatok szerint az egészségünk megőrzésében is kulcstényezőnek minősül.

Nyolcvanhárom tanulmányt összesítettek

Xiangling Hou pár hónappal ezelőtt publikált metaanalízisében 66 ezer ember adatait elemezte a kollégáival. Azt találta, hogy minél több volt a résztvevőkben a grit, annál magasabb affektív (érzelmi) és kognitív (gondolkodásbeli) jóllétről számoltak be, azaz annál több boldogságot éreztek, annál kevesebb depressziós tünetük volt, illetve annál pozitívabbnak látták az életüket. A kutatók ebben a vizsgálatban is azt az eredményt kapták, hogy az érdeklődés konzisztenciája komponens gyengébben kapcsolódik a szubjektív jólléthez, és valójában a kitartás az, ami igazán számít. Miben rejlik az ereje?

A szerzők kétféle magyarázattal álltak elő. Az egyik szerint a kitartás a teljesítményeinken és a céljaink elérésén keresztül növeli a jóllétünket, a másik szerint pedig azáltal, hogy optimistábban viszonyulunk az élethez. Azt gondoljuk, képesek vagyunk hatni a környezetünkre, a körülményeinkre, önmagunkra. Viszont ahogyan a korrelációs kutatásokkal lenni szokott, egyáltalán nem világos, hogy a kitartás okozza-e a jóllétet, vagy fordítva.

Valószínűleg oda-vissza irányú, önmagát erősítő folyamatról van szó, tehát könnyebben tudunk kitartók lenni, amikor jól vagyunk, aminek a hatására még jobban lehetünk. 

Jelentős védőfaktor

A fenti metaanalízis eredményei összhangban vannak a korábbi kutatások tanulságaival. Felsorolni is nehéz lenne azokat a vizsgálatokat, amelyek a grit protektív szerepét támasztották alá. Kiderült, hogy ez a fajta állhatatosság együtt jár a szorongás, a depresszió, az öngyilkossági gondolatok, az alkohol- és a szerhasználat alacsonyabb szintjével. Nemcsak a mentális egészséggel függ össze pozitívan, hanem a fizikaival is. A magasabb grittel jellemezhető személyek ügyesebbek például abban, hogy rendszeres testmozgási rutint alakítsanak ki, vagy fegyelmezettebben tartsák be a kezeléseket krónikus betegségek esetén. Ezek az emberek erősebb önkontrollfunkciókkal bírnak, jobban megbirkóznak a kudarcokkal. Úgy tűnik tehát, hogy egy olyan képességről van szó, amelyhez az élet megannyi területén pozitív kimenetek társulnak. 

Gyerekkorban érdemes kezdeni

Bár az iskolában és a sportban sok minden a teljesítmény körül forog, valahogy mégsem abba az irányba haladnak a dolgok, hogy kitartó gyerekeket neveljünk.

Inkább a tehetségek felfedezése és a többiek elkedvetlenítése zajlik, a rövid távú célok hajhászása ahelyett, hogy a nagy képet néznénk, és a belső motiváció stabilizálásában, a személyiség fejlesztésében gondolkodnánk.

Pedig fontos lenne nem az eredményességet, hanem az erőfeszítéseket jutalmazni. Megtanítani a diákoknak, hogyan fogalmazzanak meg reális és számszerűsíthető célokat, olyanokat, amelyeknek a megvalósítása rajtuk múlik. Mik azok a dolgok, amiket viszont nem ők kontrollálnak, ezért nem is érdemes túl sok érzelmi energiát pazarolni rájuk. Honnan ismerhetik fel, ha eljön az a pont, amikor valamit viszont tényleg érdemes feladni. Mi az, ami igazán érdekli őket. Hogyan tudnak egy nagyobb feladatot kisebb részekre bontani, megtervezni folyamatokat. Önreflexiót gyakorolni, hogy fejlődhessenek. Miért elkerülhetetlen a hibázás, és hogyan lehet kezelni.

Konkrét feladatok

Ki lehet például próbálni a Grit Pie nevű gyakorlatot (felnőtteknek is!). Ez a következőkből áll: a gyerekek egy pitét (vagy pizzát/tortát/kördiagramot) rajzolnak egy olyan problémáról, amely foglalkoztatja őket. Minden egyes szelet a probléma egy-egy oka. Ők döntik el, hány szeletet készítenek, ezek mekkorák, mennyi jelentőséggel bírnak. Utána jelölni lehet, hogy az adott ok átmeneti-e, vagy tartós, illetve kin/min múlik a megoldása: rajta vagy másokon, esetleg számára irányíthatatlan tényezőkön. Az ábrákról nagyon sokat lehet beszélgetni, akár csoportosan is. 

De a lehetőségek sora szinte végtelen. Az is hasznos, ha a fiatalok filmeket néznek a témáról, olvasnak, vagy a természeti jelenségek között keresnek példát a kitartásra (egyes növények például a betonon keresztül is utat találnak maguknak, vagy az extrém szárazságot is kibírják). Készíthetnek interjúkat családtagokkal, szomszédokkal, példaképekkel, olyan emberekkel, akik felálltak egy súlyos kudarcból. 

Folyamatosan tanulunk

Rossz dolgok sajnos sokszor történnek velünk, gyakran elkerülhetetlenül.

A krízisek egyik jellemzője viszont, hogy beszűkült tudatállapotot idéznek elő: ilyenkor csak a problémánk létezik, beragadunk az itt és mostba.

Pedig lényeges, hogy visszaszerezzük a perspektívánkat, és tudatosítsuk magunkban azokat a helyzeteket (akár rajzos módszerekkel), amikor korábban nem voltunk jól, hullámvölgyeket éltünk meg, kudarcok, veszteségek értek minket, de mégis kimásztunk a gödörből, megindultunk fölfelé, és utána ismét boldog időszakot éltünk át. Erre fontos emlékeznünk minden olyan alkalommal, amikor nehézségeink támadnak. Hinnünk kell, hogy ennek is vége lesz egyszer, ebből is ki fogunk jönni. Az energiát viszont bele kell tenni. 

Milanovich Domi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / 10'000 Hours