Balla Eszter: Új korszak jött el mind a szakmámat, mind az anyaságomat illetően

–

Széles-Horváth Anna/WMN: Talán az első igazi őszi nap, az időjárást tekintve legalábbis biztosan, amikor találkozunk. Sűrű nyarat hagytál magad mögött, és bevallom, – mivel követlek Instagramon ‒ szinte vártam az idei nyári vadkempingezős képeidet a terepjáróval, a természettel és a teletömött hátizsákkal. Teljesen azonosulok a kikapcsolódásnak ezzel a formájával, mégis muszáj feltennem a kérdést: elfoglalt színészként, háromgyerekes anyaként, hogyhogy a természetben való létezésnek ezt a nomád formáját választod, amikor nyaralni mész?

Balla Eszter: Őszinte leszek, a férjem hozta be ezt a műfajt az életünkbe, és bár magamtól eszem ágában sem lenne így nyaralni, mondhatom, megszerettem, és igazán izgalmasnak találom. Tény, hogy pihenésnek nem nevezném, viszont feltöltődésnek annál inkább, ráadásul nemcsak kalandos, de családépítő programnak is nagyon hasznos.

Bár hosszú évek óta kempingezünk, de ez a fajta utazás, amikor szinte a térképről is lemegyünk, túlságosan régre még nem nyúlik vissza: tavaly tettük az első nagyobb utat a gyerekekkel, ami csodálatosra sikerült. Idén annyiféle tábor volt nekik, nekünk pedig sok munka, hogy osztódnunk kellett: így kettesben mentünk a férjemmel egy vadkempinges, túrázós romániai útra.

SZ.-H. A./WMN: Nagyon jót nevettem, amikor tavaly a csodás képek után, úgy búcsúztál a túrától, hogy az utolsó fotó alá ezt írtad: „De jó lesz otthon megnyitni a melegvizet”. Ebben minden szépség és nehézség benne volt.

B. E.: Igen, és éppen emiatt idén már tudtam, amellett, hogy teljesen képes vagyok élvezni ezt a fajta kikapcsolódást, szükségem lesz a semmittevésre is. Ezért ezen a nyáron már az olasz tengerpartot is meglátogattuk a gyerekekkel, és egy hétig szó szerint semmit nem csináltunk. Nagyon várták ők is, én is, mert hiányzott ez az intenzív, gondtalan közös idő.

SZ.-H. A./WMN: A nyárnak viszont mostanra vége lett, számodra pedig sok jó hírrel indult az új évad. Augusztus végén megkaptad a Kaszás Attila-díjat, amivel a szakmai munka mellett a közösségépítést, a közösséghez való hozzáállást is elismerik. Számodra mit jelent a közösség a színházi szakmán belül?

B. E.: Nekem nagyon fontos, hogy beszéljünk arról, kik jelentik a színházi közegben a munkahelyi közösséget rajtunk, színészeken kívül, akik fent állnak a színpadon. Persze, meghatározó a színészkollégákkal alkotott csapat, akikkel a legközelebb vagyunk egymáshoz a próbák és az előadások során, de semmiképpen sem szabad kikerülni a többi embert, akik ugyanakkora energiát tesznek bele, mint mi. A titkárságon dolgozók, a kellékesek, ügyelők, fodrászok, öltöztetők.

Ambivalens érzés bennem sokszor, hogy kizárólag mi kapjuk a tapsot, miközben így együtt vagyunk egy közösség.

SZ.-H. A./WMN: Úgy tudom, a díjhoz személyesebb kötődésed is van, hiszen meghatározó emlékeket őrzöl Kaszás Attila kapcsán.

B. E.: Életem egyik legkülönlegesebb és legmegrázóbb előadása kötődik hozzá. Évek óta játszottuk a Holdbeli csónakost a Nemzeti Színházban, én voltam Pávaszem királykisasszony, ő pedig a címszereplő. Emlékszem, hogy főleg kifele játszottam a nézők felé, álmodoztam az éteri, megfoghatatlan valaki után, Attila pedig felül kúszott elő csónakosként a Hold mellett újra és újra – így énekeltünk, így voltak közös jeleneteink.

Attila halála után pár nappal is előadásunk lett volna, Jordán Tamás pedig felhívott, hogy mivel a prózai részekről van felvétel, a dalokat pedig Attila felénekelte, egyetlenegyszer, búcsúzóul eljátszanánk a darabot a hangjával. Az egész szürreális volt, megrázó, nagyon mély érzéseket hozott ki mindenkiből, aki részt vett benne, és aki látta.

Amikor megkérdezték, vállalom-e, el tudom-e így játszani, teljesen biztos voltam benne, hogy igent mondok. Egyszerűen, mert éreztem: ez nem rólam szól, hanem róla. Csakis ezzel a bizonyossággal lehetett végigcsinálni. 

SZ.-H. A./WMN: Bár ikonikus prózai és filmszerepek kötődnek a nevedhez, musical osztályban végeztél, és azóta a legtöbb munkádban megjelenik a zene. A színészet vagy az éneklés vonzott elsősorban gyerekként, amikor a színpadra képzelted magad?

B. E.: Valójában az elején sohasem képzeltem magam oda, mert nagyon utáltam szerepelni. Persze ettől még elmentem a népdaléneklési és mesemondó versenyekre, amikre küldtek, de kifejezetten izgultam, sőt semmiféle örömet nem okozott a fellépés. A színház ekkor még egyáltalán nem érdekelt, egyértelműen az éneklés vonzott, viszont a középiskola előtt teljesen tanácstalan voltam, hova menjek tovább. Ekkor győzött meg a nővérem, aki drámatagozatos volt, hogy válasszam én is azt, mert nagyon jó a közeg. Emlékszem, az első évben nálunk járt a Somogyi Hírlap, cikket írtak a drámaosztályról. Az írás címe valami olyasmi volt: Akik nem akarnak színészek lenni.

SZ.-H. A./WMN: Csak azt ne mondd, hogy veled illusztrálták a cikket?

B. E.: A pedagógusok mellett több tanulót is megkérdeztek, és arról meséltem talán, hogy a grafológia az álomszakmám. Ehhez képest egy évvel később már nagyot fordult velem a világ. Teljesen beszippantott a színház, a közeg, a munka: tagja lettem a kaposvári Déryné Vándorszíntársulatnak, rengeteg fellépésünk lett, elkezdtem szeretni ez az egészet. Onnantól fogva tudtam, hogy színész akarok lenni.

SZ.-H. A./WMN: Mivel nekem is van kaposvári kötődésem (oda jártam gimnáziumba), erősen él bennem annak az emléke, hogy mennyire szerettek téged a szülővárosodban, amikor a Csiky Gergely Színházban játszottál. Bő egy évvel ezelőtt, amikor megláttam a plakátokon, hogy Eliza leszel a Centrál Színház My Fair Ladyjében, azonnal beugrott: de hiszen húsz éve Kaposváron is tiéd volt ez a szerep. Talán nem túl gyakori, hogy valaki ugyanazt a karaktert eljátszhatja ennyi év különbséggel: számodra milyen tapasztalás volt visszatérni hozzá, és hogyan alakult a viszonyod vele?

B. E.: Az az igazság, hogy negyven év felett ezt a szerepet nem igazán szokták kiosztani, így amikor Puskás Tamás hívott, vissza is kérdeztem azonnal, nem nyomott-e félre a telefonon. Ő úgy gondolta, megfelelek a feladatnak, én meg megbeszéltem magammal, hogy fizimiskára talán még beleférek ebbe a szerepbe. Persze sajátos helyzet volt, Tompos Kátya betegsége, illetve Ágoston Kati várandóssága is közrejátszott benne.

A mai napig nem is tekintem teljesen sajátomnak, akkor sem, ha közel áll a szívemhez: ez a szerep Kátyáé, neki készült, az ő ruháiban lépek színpadra. Minden este úgy megyek fel, hogy az ő emlékének játszom.

Érdekes dolog ez, mert nagyon szerettük mi is a kaposvári előadást anno, ahol Anger Zsolt alakította Higgins professzort, viszont bennem akkor vegyes érzések kavarogtak. A hangom technikai szempontból talán még nem volt kész erre a szerepre: sokszor fáradt el az előadás végére, mert az elején annyira beleadtam mindent, hogy időközben elfogyott az erőm. Ma már tudatosabb vagyok ezen a téren, illetve kifejezetten figyeltem is erre a készülésnél, nehogy megismétlődjenek az akkori nehézségeim. Ebből a szempontból nagyon jó érzés húsz év után újra belebújni Eliza bőrébe: jóval több tapasztalattal, rálátással oldhatom meg ezt a feladatot. Az előadás íve, lényege persze bennem élt, könnyebb volt előhívni, mintha nulláról kezdtem volna. Mindenképpen tanulságos az újrajátszás élménye amellett, hogy nagyon szeretem is csinálni.

SZ.-H. A./WMN: Több helyen nyíltan beszéltél arról, hogy a szakmádban 40 éves kor felett számolni kell vele: egyre fogynak a szerepek, amelyeket hasonló korú (és még mindig nagyon fiatal!) színésznőkre írtak. Bár ahogy Eliza szerepe is bizonyítja, te még édes naivaként is színpadra léphetsz, érzed-e már a váltást a pályádon az új szerepkörök, karakterek irányába? Ha igen, melyik alakításodhoz kötöd a változás kezdetét?

B. E.: Határozottan meg tudom mondani, mikor jött el ez a pillanat, és bevallom, nagyon hálás is voltam érte. A harmadik gyerekem születése után keresett meg Orlai Tibor, akinek egy olyan karakterről jutottam eszébe, amilyennel addig még sosem kapcsoltak össze. A Párterápia című előadásban egy régóta házas, középkorú nőt alakítok, akinek már tizenéves gyerekei vannak, és első ránézésre igazi házisárkány. Aztán persze sok-sok mélység és nevetés közepette kiderül, mi ennek a valódi háttere.

Amikor megtalált ez a szerep, éppen ott álltam 35 évesen, három gyerekkel, és azt éreztem, nem szeretnék már kizárólag vágyakozó és makulátlan naivákat játszani.

Egyszerűen már más érdekel, ráuntam, és mindig is volt bennem egy karcosság az életben, amit a színpadon is szívesen megmutattam volna.

Nagyon megküzdöttem ezzel a szereppel, hiába akartam igazán: az elején fogalmam sem volt, honnan tudnám megfogni, megközelíteni. Znamenák István rendező rengeteget segített benne, és úgy a huszadik előadás után éreztem, hogy sikerült belelazulni, és megérteni ezt a nőt. Talán igazolja, hogy mára több mint 180-szor játszottuk a darabot.

SZ.-H. A./WMN: Nemcsak egy szerephez, de a társulati léthez is húsz év után tértél vissza. Sok-sok év szabadúszás után mi volt a fő indokod: maga a Centrál Színház közössége, amelyhez csatlakoztál, vagy önmagában a valahova tartozás hiányzott?

B. E.: Mindkettő benne volt, sőt még egy harmadik tényező is: a gyerekeim már abba a korba léptek mind, hogy úgy éreztem, újra belefér az életembe ez a fajta kötöttség.

Emma (Balla Eszter első gyermeke) születése után egyértelművé vált: ha részt szeretnék venni teljesen az ő, és aztán a később érkező két testvére életében, akkor nem engedhetem meg magamnak, hogy más ossza be az időmet.

Egy társulatban folyamatosan könyöröghettem volna, hova tegyenek és ne tegyenek be, hogy ott lehessek anyaként, amikor kell – ebbe pedig nem akartam belemenni. Az elmúlt 15 évben persze sokszor hiányzott a valahova tartozás, de a szabadság fontosabb volt. A Covid idején aztán még erősebb lett az érzés, és őszintén úgy érzem, szerencsésen álltak össze a csillagok: Puskás Tamás akkor tette fel a kérdést, leszek-e társulati tag, amikor teljes szívvel és nyugalommal tudtam igent mondani rá.

SZ.-H. A./WMN: Nemrég láttam a Játék a kastélyban című előadásotokat, és amellett, hogy a szereposztás már önmagában egy élmény, valósággal arcul csapott, mennyire aktuális és mai Molnár Ferenc darabja. Hiába a korhű díszlet, jelmez, szöveg, az ember minden tanulságot a zsigereiben érez, miközben persze jól szórakozik.

B. E.: Félelmetes és zavarba ejtő az a kortalanság, amivel ez a történet és szöveg működik. A másik számomra megdöbbentő tény, hogy mennyire értette ez az író a női lelket. Ez derül ki abból, ahogy felépíti a rafinériát, a gondolatokat és motivációkat: csodálatos mondatokat ad a szereplői szájába, amiket élmény életre kelteni.

Ebben a műfajban a legfontosabb törekvés, hogy ne veszítsük el a hitelességet: lehessen túlozni, amennyire még szórakoztató, de semmiképp ne csapjon át a dolog ripacskodásba, mert hiába csapkodjuk a térdünket a nevetéstől, ha elveszítjük az egész valódiságát. Puskás Tamás éppen ezért a mai napig megnézi az előadásokat, amit én személy szerint nagyon szeretek – az elején jólesik ez a kontroll, hogy utána természetesen beálljanak a határok. 

 

SZ.-H. A./WMN: Ahogy az elmúlt éveidet figyelem, egyre fontosabbnak látom számodra azt a fajta művészi szabadságot, hogy független, kevésbé nagyközönségnek szóló darabokban is feltűnj. Mint például a tavalyi kétszereplős élő jazz-zenével kísért Vagy a szívem dobbant… című előadásotok Szabó Kimmel Tamással és a Swing à la Django zenekarral. Láttam a darabot, és amellett, hogy nagyon erős koncepciót követ, egyáltalán nem könnyen emészthető. Inkább zenei ízlést formáló, határokat tágító előadásnak éreztem, amivel nem mindig könnyű behívni a közönséget. Miért fontosak neked ezek a projektek, és megőrizheted ezt a fajta igényedet a társulati lét mellett?

B. E.: A Vagy a szívem dobbant… valóban egy nehéz vállalkozás volt. Mégis annál jobban szeretem, akkor is, ha a fogadtatása kicsit felemás, éppen amiatt, amit te is elmondtál. Szép Ernő Vőlegény című művén alapul ez a feldolgozás, de csupán két szereplővel mutat be egy viharos emberi kapcsolatot, miközben a jazz szolgál alapul a párbeszédekhez. Egyáltalán nem könnyű műfaj a nézőnek, hiszen nem klasszikus értelemben vett dalokat hall, így nagyon kell koncentrálnia. Miközben mégis azt gondolom: feltétlenül ismerni sem kell az alapművet ahhoz, hogy az ember értse, érezze, miről van szó ebben a kapcsolatban. Emellett számunkra is igazi kihívás, hiszen fizikailag is megterhelő a sok rohangálás, verekedés, összeborulás, illetve a hangunkat is sokat, és intenzíven használjuk benne. Annak ellenére, hogy kísérleti és megosztó előadás lett, nagyon örülök, hogy megvalósult: egyrészt nagyon szeretem, másrészt így kerültem kapcsolatba a Swing à la Django zenekarral, akiket addig csak messziről csodáltam.

A kérdésedre válaszolva pedig: fontos része a személyiségemnek, hogy ilyen projektekben is részt vegyek, másfajta történeketek meséljek, vagy épp sajátos formát választhassak azok megfogalmazására. A színházam szerencsére támogat ebben: a következő hasonló előadás a készülő önálló koncertem, ahol egyébként szintén a Swing à la Django fog kísérni. Nem egy klasszikus jazzkoncertre kell számítani, hiszen nem jazzénekesnő vagyok – itt is egy történetet várhat a közönség, azaz összekapcsolom a zenét a színházi énemmel.

SZ.-H. A./WMN: Nemrég olvastam, hogy nemcsak a szakmádban értél fordulóponthoz – mint azt mutatja a társulati tagság, az önálló est, vagy épp egy nívós díj –, hanem anyaként is eljött egy nagy pillanat és új korszak: a legidősebb gyermeked, Emma elballagott az általános iskolából. Hogyan alakult a váltás? Belerázódtatok már az új életbe?

B. E.: Szerencsére azt mondhatom, igen, és tényleg úgy érzem, jó csillagzat alatt állunk ebből a szempontból.

Emma speciális iskolába járt, ahol kilencen voltak egy osztályban, és középiskolai szinten még nehezebb hasonlóan szegregált intézményt találni.

Ez nemcsak hogy sikerült, de szinte az egész osztályuk ide ment tovább, ezért miközben sírtunk a búcsú miatt, egyszerre várakozással is álltunk az újdonság előtt. Ebben az iskolában igazán nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy az önálló életvitelre készítsék őket: nem azért olvasnak vagy számolnak, mert meg kell oldani az adott feladatot, hanem arra tanítják őket, hogy tudnak jól tájékozódni a boltban, vagy körültekintően fizetni a kasszánál.

A lányom 16 éves lesz, ezért lassan nálunk is előkerül a telefonkérdés, hiszen egyre önállóbban igazodik el már az életben. Mindenképpen érzem most, hogy valóban új korszak jött el: az egész lényemet, gondolkodásomat át kell állítani sok szempontból, mind a társulati létet, mind az anyaságomat illetően.

SZ.-H. A./WMN: Emma Down-szindrómája kapcsán sokféle önkéntes feladatot vállaltál, amivel kapcsolatban elmondtad: rájöttél, hogy meg kell találnod az egyensúlyt ebben is a családod és a munkád mellett. Sikerült meghúznod a saját határaid?

B. E.: Igen, úgy érzem, sikerült. Mivel a szakmám miatt egy kis plusz figyelem vetül rám, fontosnak tartom, hogy beszéljek az átlagostól picit eltérőbb élethelyzetünkről (a Balla Eszterrel készült korábbi interjúinkat ITT olvashatod) – miközben ez mindig a jéghegy csúcsa, hiszen a saját privát életünket semmiképpen sem szeretném kiadni a nagyközönség számára. 

Viszont rengeteg levelet kapok érintettektől, ami megmutatja számomra: van értelme megszólalni. Nem azért, mert létezik egyetlen jó út vagy megoldás. Sokszor felteszem a kérdést én is: jól csinálom, jól döntöttem, így kell kezelni adott helyzetet?

A sorsközösség ugyanakkor fontos lehet azoknak, akik ezt nem találják meg a saját környezetükben. Emellett abban is bízom, hogy Emmának és a társainak egyre könnyebb lehet majd, ha minél többet és többen beszélünk nyíltan az ő igényeikről és lehetőségeikről.

Nemsokára a TEDx Liberty Bridge Women keretein belül fogok megszólalni erről: bármit választhattam volna témaként, de azt éreztem, ez a legfontosabb, ezzel tudok a legtöbbet segíteni.

SZ.-H. A./WMN: Vajon mit szólna ehhez a kis Eszter, aki annak idején utált szerepelni?

B. E.: Sokszor eszembe jut. Igazság szerint izgulok: azért mégsem egy más által megírt szöveggel kell kiállnom majd a színpadra, ahogy eddig. De fontos az ügy, na meg szeretem a kihívásokat, úgyhogy nagyon készülök rá, és megcsinálom.

Széles-Horváth Anna