Komoly krízist okozhat, ha úgy érzed, nem a saját életedet éled – Az életközepi válságról beszélgettünk Szalay Ágnes pszichológussal

–

Fiala Borcsa/WMN: Tegyük gyorsan tisztába, mit is jelent pontosan az életközepi válság! Honnan számolódik az élet közepe? Honnantól és meddig számíthatunk a krízis megjelenésére?

Szalay Ágnes: Az élet közepét matematikailag is ki lehet számolni, ha megnézzük a várható életkorunkat és hogy hol járunk éppen. Általában harmincöt éves korban már elképzelhető, hogy valakit fejbe kólint az érzés, hogy valami nem stimmel, és ez kitolódhat körülbelül ötvenéves korunkig. Ahogy egyre gyorsabban érünk, az életközepi válság alsó korhatára is egyre süllyed. De azért mindenkit megnyugtatnék: nem fog senkinél húsz éven át tartani.

F. B./WMN: Sokszor egymás szinonimájaként használjuk az életközepi válságot és a kapuzárási pánikot. De valóban ugyanarról beszélünk?

Sz. Á.: Azért van köztük különbség. A kapuzárási pánik inkább a végleges állapotba ragadásról, az elköteleződéstől való félelemről szól. Az életközepi válság pedig ettől függetlenül utolérhet bennünket.

F. B./WMN: Honnan tudom felismerni, hogy amit érzek, az nem a rosszkedvű hétfők egy különösen hosszúra nyúlt sorozata, hanem már a rettegett életközepi válság?

Sz. Á.:

 Akkor érdemes elkezdeni gyanakodni, ha huzamosabb ideje érzed magad úgy, ahogy nem szeretnéd, az a benyomásod, hogy valami nem stimmel, nem tudod, mit várj az élettől, de az is lehet, hogy egyszer csak körülnézel, és már nem találod lelkesítőnek azokat a dolgokat, amik korábban még energiát adtak.

Ekkor elgondolkozol, hogy mégis, mi lenne az, ami felvidít? Ebből jöhetnek azok a sztereotip viselkedések, hogy „akkor veszek egy jó kocsit”. Persze nem feltétlenül ezek oldják meg a kérdést.

F. B./WMN: Engem nagyon meglepett a könyvedben, hogy nem csak az emberek mennek keresztül az életközepi válságon.

Sz. Á.: Talán erről szólt az első cikkem is annak idején, amit az olvasók is nagyon szerettek, és valóban nagyon izgalmas dolog: nemcsak embereknél, de az emberszabású majmoknál, csimpánzoknál, gorilláknál is megfigyelhető, hogy az életük közepén beáll a hangulatukban egyfajta kedélyvesztettség. Kevesebbet játszanak, a rosszkedvük miatt könnyebben rátámadnak a társaikra, ám ahogy túllendülnek ezen a korszakon, elmúlik ez az állapot. Az embereknél ugyanez tapasztalható, nagyon sokféle kultúrában, férfiaknál, nőknél, Amerikában, Európában, Afrikában is megfigyelhető ez a harmincas-negyvenes éveink tájékán jelentkező mélypont. De azt is fontos tudni, hogy ez egyáltalán nem „kötelező”, és nem is nevezhető diagnosztikai kategóriának, tehát nem is „kell” mindenképpen szenvednünk tőle. 

F. B./WMN: Mitől függ, hogy az embert ez mennyire súlyosan érinti?

Sz. Á.:

Sokszor az hozhatja elő ezt a válságérzetet, hogy úgy gondoljuk, nem a saját életünket éljük, van bennünk egyfajta elidegenedettség, eltűnődünk rajta, hogy egyáltalán minek csináljuk ezt az egészet.

Ennek sok pszichés oka lehet. Előjöhetnek olyan dolgok, amik már harminc-negyven éve halmozódnak bennünk, és itt érik el azt a pontot, ahol már nem tudjuk továbbvinni a terheket. De az, aki elég hamar elkezd önismerettel foglalkozni, arra figyelni, hogy neki mi a jó, hogyan tudna kiteljesedni, jó kapcsolatot ápolni a környezetével, annak nem feltétlenül okoz majd az életközepi válság krízist az élete minden területén. 

 

F. B./WMN: Hogyan került a te figyelmed középpontjába a téma?

Sz. Á.: Tulajdonképpen véletlenül. Amikor még ismeretterjesztő cikkeket írtam, a főszerkesztőm megkért, hogy írjak egyet az életközepi válságról. Először teljesen ki voltam akadva, milyen unalmas, érdektelen téma. Ám ahogy elkezdtem beleásni magamat, rádöbbentem, hogy a tünetek abszolút passzolnak rám. Jó volt ezzel a témával szakmailag is foglalkozni, és végigdolgozni mindezt magamban is.

F. B./WMN: Inkább a férfiak kapcsán szokott szóba jönni az életközepi válság fogalma, kissé sztereotipikus kép a negyvenes férfi, aki elhagyja a családját, hogy sportautón furikázzon, fiatal csajokat hajtson, vagy arról álmodozik, hogy felmond a menő állásában, és lemegy pultozni a tengerpartra. Valóban inkább a férfiak szenvedik meg ezt az időszakot jobban? A megjelenést illetően van különbség a nemek között?

Sz. Á.: Ez tényleg sztereotípia. Amikor előkerült ez a kérdéskör, akkor tényleg ezt gondolták, de a ’60-as, ’70-es években nem is beszéltünk a nőkről ilyen szempontból. Akkoriban az volt a közvélekedés, hogy „a nők úgyis megtalálják az életük értelmét, mondjuk a háztartásban és a gyerekeik felnevelésében, úgyhogy nekik nincsenek ilyen problémáik”. De éppen az életközepi válság fogalma segített később a nőknek abban, hogy ebből a skatulyából ki tudjanak szállni. Ahogy elterjedt a köztudatban a kifejezés, és értelmeztük a férfiakra nézve, egész hamar a nők is magukra vonatkoztatták, és ez kapaszkodót adott ahhoz is, hogy kiszálljanak azokból a szerepekből, amikbe a társadalom belekényszerítette őket. Illetve amiket maguk vállaltak magukra, mégis úgy érezték, hogy nem teszi őket boldoggá. De ezzel együtt azt gondolom, manapság már nem annyira jellemző a férfiakra sem ez a sportkocsiban száguldozós kép, legalábbis azok, akik hozzám fordulnak mint coachhoz, sokkal inkább magukban szeretnék megtalálni azokat a célokat és értékeket, amik majd vezérlik őket, és nem a külsőségekben.

F. B./WMN: A gyerekkori traumák, ártalmas élmények hogyan tudnak visszaköszönni az életközepi válság megjelenésében?

Sz. Á.: Gyerekkorunk óta cipelhetünk olyan traumákat, amik annyira fájók, hogy sokáig nem is akarunk velük foglalkozni. Örülünk, hogy vége, kiszabadultunk, elkezdtük az önálló életünket, miközben nagyon fókuszáltunk arra, hogy mi mindent másképp csináljunk, mint például a szüleink. Ezek elnyomása azonban rengeteg lelki energiába kerül, amiből sok félelem, fájdalom, szenvedés is fakad, amivel nem feltétlen akarunk szembesülni. Életünk közepe táján jön el az a pont, amikor már nehezen visszük ezeket a terheket tovább. Például a nőknél, akik fogékonyabbak a pszichológiára, az önismeretre, és többet foglalkoznak ezzel a témával, ilyenkor meg tud érkezni egy olyan felismerés, hogy „én soha nem voltam igazán elégedett, sok dologtól félek, de megérdemlem, hogy letegyem a terheimet, megdolgozzam a problémáimat, végre boldog legyek és úgy élhessek, ahogy szeretnék”.

Az a jó, ha elkezdünk ezekkel az érzésekkel foglalkozni, megvizsgáljuk, hogyan tudnánk jobban lenni, nem pedig besöpörni vissza mindent a szőnyeg alá, hogy „mindegy, csinálom tovább, nem törődöm vele, nem akarok hisztizni, meg siránkozni”, mert akkor mindez könnyen átfordulhat egy olyan testi betegségbe, amit már tényleg nem bírunk el.

F. B./WMN: Ebben a „csinálom tovább, nem törődöm vele” hozzáállásunkban sokat „segít” a környezetünk is. Iszonyú nagy zajban élünk, dől ránk mindenhonnan az ilyen-olyan tartalom, az információ, a szórakoztató marhaságok, a közösségi médiának köszönhetően kismillió emberrel vagyunk összekötve, amik külön-külön is, de együtt aztán pláne könnyen elterelik a figyelmünket magunkról, és a problémáinkról is. Ennek milyen következményei lehetnek?

Sz. Á.: Van egy csomó olyan jelenség, ami az ellen hat, hogy önmagunkkal lehessünk, és egyáltalán legyen lehetőségünk észrevenni a saját érzéseinket, illetve megélni azokat, örömöket, fájdalmakat egyaránt. Annyi könnyen elérhető inger vesz minket körbe, hogy megússzuk a magunkkal való létet. Csakhogy ebből az következik: hetek telnek el úgy, hogy oda se figyelünk arra, amiben élünk, robotpilóta-üzemmódban toljuk végig a napjainkat. Ennek jó indikátora lehet, ha megpróbálom visszaidézni az elmúlt négy hetemet, és hirtelen nem ugrik be semmi konkrét emlékem. Persze, jöttek a napok, dolgoztam, de nem marad meg semmi a lelkiállapotomból, a stresszt sem dolgoztam fel, így aztán minden gond szép lassan felhalmozódik.

F. B./WMN: Ezt a negatív hatást mi ellensúlyozhatja?

Sz. Á.: Én nagyon lelkes híve vagyok a mindfulness-technikának, mindenkinek ajánlom. Ez a nyugati ember teherbírására és gondolkodására kifejlesztett meditációs technika, ami abban segít, hogy ebből a robotpilóta-üzemmódból kikapcsoljunk, és meg tudjuk élni a pillanatot. Ez egyfajta tudatos jelenlét, ami arra szolgál, hogy abban a pillanatban legyünk teljes figyelmünkkel benne, amiben éppen vagyunk, mert általában a szomorúságot, félelmet, fájdalmat, a rossz érzéseket nem a jelen szokta okozni, csak nagyon ritkán és rövid ideig. Általában a jövőtől félünk, és a múlton rágódunk. Ezzel a technikával viszont elsajátítható, hogyan tudjuk átkapcsolni a figyelmünket a jelenre.

F. B./WMN: Nagyon érdekes volt, amit az öt életparancsról írtál, több helyen magamra ismertem, ami elég döbbenetes szembenézés volt. Ez az életparancs, a „szerezz örömet” úgy látom a környezetemen, sok nőre jellemző. Mesélnél ezekről bővebben? Hogyan segíthetnek, illetve akadályozhatnak bennünket?

Sz. Á.: Ezek olyan vezérelvek, amiket az életünk minden területén tudunk követni. Ha valakiben erős a „szerezz örömet” életparancs, akkor azt nemcsak otthon, a férjével, kutyájával, gyerekével működteti, de a munkájában is. Ez egyébként valóban tipikus női parancs, szeretjük erre nevelni a kislányokat, legyenek kedvesek, empatikusak, figyelmesek, igyekezzen másokkal jót tenni. Tipikus férfiparancs szokott lenni ezzel szemben a „légy, erős, bírd ki”. Ez az a belülről jövő hit, hogy „nekem nem fájhat, mindent ki kell bírnom, ne is törődjetek velem”. 

 

Ezek a parancsok irányt mutatnak: hogy ha ezt vagy azt megcsinálod, akkor oké vagy. Ilyen életparancs a „siess” is, ami a korszellemmel összecseng, minél gyorsabban, minél előbb csinálni valamit. Azok a gyerekek kapják ez útravalóul, akit a szülei mindig sürgetnek.

Aztán van a „légy tökéletes” és a „tégy erőfeszítést” – azaz akkor vagy jó, ha mindig teszel valamit. Az ezzel a paranccsal rendelkező embernél láthatjuk, hogy mindig hasznosan tölti az idejét, de mégsem tud előrehaladni, már a hatodik egyetemet kezdi el, de még egyet sem fejezett be.

F. B./WMN: Az a tapasztalatom, hogy olyannyira kipárnázott életünk van sok szempontból, hogy rettenetesen félünk a negatív dolgoktól, holott azok is az élet részei, az árnyék mellett jobban tud a fény is érvényesülni, amellett egy csomó jó dolog is kisülhet egy-egy krízisből. Életközepi válságnak hívjuk ezt a nehéz, terhelt időszakot, de a valóságban azért ez pozitív végkimenetelű is lehet. Hogyan tudjuk a hasznunkra fordítani?

Sz. Á.: Ezért is szeretem ezt a korszakot életközepi lehetőségnek hívni. Az a jó benne, hogy azt a sok traumát, amiről fentebb beszélgettünk, végre le tudjuk tenni. Mostanra már van egy csomó dolog, amiben biztosak lehetünk magunkban, van elegendő készségünk, erőforrásunk, ez kellő erőt adhat ahhoz, hogy megküzdjünk az igazán nehéz dolgokkal. Az ultrafutóktól kölcsönöztem a „sötét hely” kifejezést, ahová akkor érkezünk el, amikor épp nagyon rosszul érezzük magunkat, mondjuk, a harmincadik kilométernél. A hosszútávfutók tudják, hogy ez az állapot el fog jönni, de azt is, hogy túl fognak lendülni rajta. Az tesz minket edzetté, ha megéljük ezeket a nehéz pillanatokat, és megtanuljuk kívülről megfigyelni önmagunkat.

Egy önismereti foglalkozás során is rápillanthatunk ezekre a sötét helyekre, de ha soha nem szembesülünk velük, és mindig elfutunk a kérdések elől, akkor menekülni fogunk egész életünkben, és a félelmeink irányítanak bennünket.

Azért is hasznos lehet néha kicsit beleengedni magunkat ezekbe a nehézségekbe, hogy utána könnyebb szívvel találjuk meg a szépséget a hétköznapokban.

F. B./WMN: Mikor ajánlod, hogy valaki szakemberhez forduljon a problémáival? Milyen esetben tudjuk egyedül átvészelni ezt az időszakot?

Sz. Á.: Mivel pszichológus vagyok, és rengeteg szakember között dolgozom, én azonnal megbeszélem valakivel, ha valami problémám van, mert tudom, hogy az segít. Minek szenvedjek, ha nem muszáj? Ha valaki tanácstalan, hogy mitől érezhetné jobban magát, hogyan válhatna (újra) elégedetté, akkor érdemes megkeresnie egy szakembert. Életünk során teljesen természetes módon is adódnak krízisek, ilyen például, amikor szülővé válunk, és ilyen az életközepi válság is. Mindenki megérdemli, hogy ezekben a nehezebb életszakaszokban ne legyen egyedül, legyen valaki, aki neki drukkol, és aki segít megtalálni a saját legjobb válaszait a kérdéseire. Ezzel nemcsak magunknak teszünk jót, hanem a környezetünknek is, akik azt fogják megtapasztalni, hogy több energiánk van figyelni rájuk, hiszen már nem a saját problémáink kötik le az érzéseinket és gondolatainkat. 

Fiala Borcsa

Képek: Chripkó Lili/WMN

Az életközepi válság lesz májusi Hello, WMN! beszélgetésünk témája. Vendégek és további információ, valamint jegyvásárlás EZEN A LINKEN.