„Anyaként illik utolsó leheletig küzdeni, aztán a feladatba diszkréten belehalni… De az igazság az, hogy nem kell!”

–

Várandósság és várakozás

Babát várni fantasztikus érzés! Elképzeljük, milyen lesz majd a kisbabánk, hogyan fog majd mosolyogni ránk, milyen lesz az illata – és persze a szülés, amit mi természetesen fájdalomcsillapítók és beavatkozások nélkül, tiszta tudattal, gátvédelemmel és háborítatlanul fogunk átélni. 

Aztán jön a valóság, és kiderül, hogy szülésfelkészítés, szülőszobalátogatás, önsegítő- és felkészítőkönyvek, kismamacsoportok és egyebek ellenére fogalmunk sincs arról, mi minden megtörténhet. És meg is történik!

A császármetszés gyakoribb, mint gondolnánk

Bár a WHO ajánlása szerint a szülések körülbelül 15 százalékánál van szükség császármetszésre, napjainkban hazánkban tíz szülésből átlagosan négy császármetszéssel ér véget. (Vannak azonban megyék, ahol 100 szülésből 50, és kórházak, ahol 100 szülésből 56! császármetszéssel végződik.) 

Ezek egy része előre tervezett program-, illetve életmentő, úgynevezett kétkesztyűs császár. Sok azonban téraránytalanságra hivatkozva megy végbe, melynek hátterében Vidács Heni szülésznőhallgató, dúla, önkéntes szoptatási tanácsadó szerint a túlmedikalizált szülések állnak.

„A legtöbb kórházban a protokoll része, hogy a beérkezéstől számított adott időn belül a kismamának »produktumot kell felmutatnia«. Azaz, ha a szülés nem halad a protokollnak megfelelő ütemben, a kismamát és magát a szülést különféle, a vajúdás szempontjából sokszor teljesen szükségtelen beavatkozással igyekeznek segíteni. 

Ezek azonban többnyire kontraproduktívak: a test és a folyamat körüli kontroll érzetének elvesztése megrémíti a kismamát, és lassítja a természetes tágulás folyamatát“ – mondja Heni. „Szüléskísérések során tapasztalom, hogy az oxitocin bekötése sokszor rutin. Gyakran meg sem kérdezik a kismamát, hogy kéri-e, pedig a kórházi ellátás során kismamaként is bármire mondhatunk nemet! A cél persze nyilván mindig a baba és a mama jólléte és biztonsága, de a siettetés, a mesterséges oxitocin nem feltétlenül a legjobb választás. Ez ugyanis máshol és másféle fájdalmat fejt ki, mint a természetes, szervezetünk által előállított hormon.”

A testünk által termelt oxitocin hatására ugyanis elsősorban a méh felső harmada fáj, mely a szülőcsatorna felé segíti a babát.

A mesterséges oxitocin ezzel szemben az egész méhet „terheli”, melynek következtében a fájdalom intenzívebb, a hatás azonban nem szükségszerűen illeszkedik a fájdalom mértékéhez, illetve az elvárt eredményhez.

„Ha a burokrepedés nem a baba fejének hatására, a tökéletes illeszkedés miatt következik be, előfordulhat, hogy a baba buksija még nincs a megfelelő helyen. Vagyis hiába minden: a szülés nem halad.

A burokrepesztés következtében ugyanakkor nő a fertőzésveszély, így indul a stopper: intézménytől függően 8–24 órán belül szülni kell… Vagyis az egyik esemény hozza magával a másikat, és végül a kismama kifáradása vagy a magzat szívhangjának visszaesése miatt, esetleg a kismama saját kérésére császármetszés következik be. Persze, fő az egészség, sok kismamának mégis traumatikus élmény, hogy nincsenek hatással a saját szülésük folyamatára” – meséli a szakértő.

Heni szerint az is problémás, hogy azok a szakemberek, akikkel a kismama a várandóssága során találkozik, elsősorban a hüvelyi szülésre készítik az anyát. Az információhiány következtében fellépő szorongás azonban értelemszerűen kedvezőtlenül hathat a szülés folyamatára is.

„Tartósan fennálló egészségügyi probléma miatt mindegyik gyermekemnek császármetszéssel adtam életet, így pontosan tudom, mindez mivel jár. Szerencsém volt: mivel tudtam, hogy császármetszésre kell készülni, kilenc hónapom volt elfogadni a tényt, hogy a gyermekeim nem a »hagyományos« módon bújnak majd elő. Így aztán arra is volt időm, hogy felkészüljek a metszést követő hatórás megfigyelésre, tájékozódjak az arany óra vagy a szoptatás lehetőségeiről. A kudarcélmény így engem elkerült, de tapasztalatból tudom, hogy sok kismama számára nehéz elfogadni a sürgősségi vagy programcsászár tényét” – teszi hozzá Heni.

„Dúlaként ezért én mindig nagy figyelmet fordítok arra, hogy az engem szüléskísérésre, szülőszobai vagy otthonszülés támogatására felkérő anyákat minden lehetséges eshetőségre felkészítsem. Ugyanúgy beszélünk a háborítatlan, vágyott vajúdásról, ahogy a lehetséges nem tervezett kimenetelekről, a császármetszésről és annak következményeiről. Vallom, hogy a tudás nemcsak hatalom, hanem biztonság is.”

Van, hogy a szülést is el kell gyászolni

Záborszky Zsófi pszichológus két kisgyermek édesanyja. Munkája során elsősorban azért dolgozik, hogy az anyukák megtalálják belső egyensúlyukat, így teljes szívvel, egészségesen kapcsolódhassanak gyermekeikhez és önmagukhoz is. 

Zsófi az első gyermekét császármetszéssel hozta a világra, a másodiknak azonban teljesen háborítatlanul, hüvelyi úton adott életet. Mint mondja, a várandósság alatt és a szülést követően is számos extrém elvárást támasztanak az anyákkal szemben.

„Annak idején nagyon tudatosan készültem gyermekem érkezésére: szülésfelkészítő tanfolyamokra jártam, olvastam, beszélgettem, különféle szakembereket kerestem fel, és pontosan tudtam, mit hogy fogok majd csinálni.

Így aztán amikor végül császárral szültem, traumatikus élménynek éltem meg az egészet. Annak ellenére is, hogy valójában jó szülésem volt.

Kedvesek voltak az orvosok, nem maradt ki az arany óra, és egészében véve is jól ment minden. Csakhogy nem az történt, amire készültem” – meséli Zsófi. „Küzdöttem ezzel a kudarcérzéssel, hiszen az első időszak zaklatott állapotában az érzelmi ellenállás nálam is bekövetkezett. Dübörgött bennem, hogy elvesztettem az irányítást a testem felett, hogy a rendszer nem figyelt a jelzéseimre, hogy ennek nem így kellett volna történnie. Közben azt is megtapasztaltam, hogy a frissen szült nőket a társadalom gyakran azzal szembesíti, hogy a császármetszés másodrendű szülésélmény. Pedig nem az!”

A pszichológus szerint a vágyott, meg nem élt szülésélmény elgyászolása és elengedése rendkívül fontos a kisbabával való helyes kapcsolódáshoz és a szoptatáshoz, valamint az önmagunkkal való egészséges viszony kialakításához egyaránt. Épp ezért a tagadás fázisát követően egyszerűen nincs más lehetőség, mint az önelfogadás. Annak a megélése, hogy ami volt, megtörtént - viszont nem vagyunk vele egyedül.

„Jó, ha a kismama tudja, hogy az érzései normálisak, és a szülés utáni »azt se tudom, merre van az előre«-állapot teljesen természetes. A császármetszés, különösen, ha sürgősségi, ezt a zavarodottságot gyakran tovább megerősíti. Ezért fontos tudatosítani: annak ellenére, hogy a szülés nem a tervezett módon ment végbe, a kismama szeretetet, gyengédséget, elismerést érdemel, és büszke lehet magára. Az önegyüttérzés, az, hogy elfogadom, ami történt, de nem minősítem, vagy magyarázom azt, sorsdöntő a későbbi továbblépés érdekében” – mondja a pszichológus.

Szoptatás császármetszés után

Altatásos császárt követően a mellretétel és az arany óra többnyire elmarad, és a baba először apához, majd a csecsemős nővérekhez, a kismama pedig hat órára a megfigyelőbe kerül. Ha az anyát nem altatják, akkor kórháza válogatja, hogy a kicsit mellre teszik-e, de a hatórás teljes ágynyugalom így is, úgy is elkerülhetetlen. Ez pedig akaratlanul is hátráltatja a tejtermelés beindulását és a szoptatáshoz való viszony kialakulását.

„Kevesen tudják, de a tejtermelés beindulásának elsődleges katalizátora a méhlepény születése, melyet aztán a szülés után bekövetkező hormonfröccs és maga a kisbaba szopási reflexe erősítenek meg. A császármetszést megelőző vajúdás, valamint a műtét során kapott gyógyszerek azonban a kisbabára is hatással vannak. Így az első hat órában a kórházi protokoll miatt, utána pedig gyakran a baba fáradtsága következtében nem kerül sor a szoptatásra. 

Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a szoptatás néha sem a babának, sem a mamának nem jön természetesen. Ilyenkor pedig kétesélyes, hogy van-e a kórházi személyzetnek újra meg újra kapacitása megmutatni a helyes technikát” – mondja az önkéntes szoptatási segítő.

„Sokszorosan nehezített helyzet ez, hiszen a kismamának egyszerre kell feldolgoznia azt, hogy gyermeke született és azt, hogy a kicsi nem a várt módon jött a világra. 

Sok intézményben még tartja magát a régi rendszer, és a gyerekeket három óránként hozzák szoptatni, de még ott is, ahol az igény szerinti szoptatáshoz elengedhetetlen rooming-in rendszer biztosított, számos nehézség merülhet fel. 

A császárseb fájdalma miatt például a megfelelő szoptatási pozíció megtalálása sokszor nehézségekbe ütközik. Ilyenkor kapacitástól függően a csecsemős nővérek vagy külsős szoptatási tanácsadó, önkéntes szoptatási segítő támogathatja a babát és a mamát.”

Szoptatni mindenki tud – tartja a közvélekedés, és ami ennél is meglepőbb, ez igaz is. A nők körülbelül 98 százaléka ugyanis anatómiailag képes a szoptatásra. Az persze más kérdés, hogy sikerül-e az anyatejes táplálás, de az esély mindenképpen megvan rá.

„A szoptatáshoz, akárcsak a szüléshez vagy az orgazmushoz, szükséges egyfajta testtudat, ösztönös kontrollvesztés, önátadás, beleengedése önmagamnak a folyamatba, a kapcsolódásba a testemmel és a másikkal” – mondja Zsófi. „Adok magamból, megosztom magam veled, megosztom magam közted és köztem. Könnyűnek hangzik, de nem az, hiszen alárendelődni, hagyni, hogy valaki más »használja« a testem, elengedni a szorongásokat, a teljesítményorientált szemléletet… Sokak számára komoly feladat, ami néha sikerül, néha nem.”

A babák elsődleges kommunikációs nyelve az érintés

A kisbaba első életéve a bizalom kiépítéséről szól. Arról, hogy a kicsi megtanulja: a szükségleteit figyelembe veszik, a világ jó, és hogy az életében a szülei válaszkész módon vannak jelen. 

„Az anyukák egy része nem tudja, hogy a kisbabák elsődleges kommunikációs csatornája a testkontaktus, így gyakran »csak« egy ölelésre vagy az anya közelségére van szükségük ahhoz, hogy megnyugodjanak. A bőrkontaktus ráadásul erősíti a kapcsolódás érzetét, hozzájárul az oxitocin termeléséhez, ezáltal pedig fokozza a tejtermelést” – mondja Záborszky Zsófi.  „Ugyanakkor ezt azt is jelenti, hogy a közhiedelemmel ellentétben a biztonságérzetnek, a bizalommal teli érzelmi kapcsolódásnak nem a szoptatás, hanem a válaszkész jelenlét, a békét hozó ölelés az alapfeltétele. Optimális, ha a szoptatás jelen van a baba és a mama kapcsolatában, de a baba érzelmi jóllétéhez a szoptatás nem elengedhetetlen. 

Azt sem szabad elfelejteni, hogy még a vágyott gyermek vállalása is számos nem várt eredménnyel járhat. Minden anyuka máshogy viseli a hormonális- és a mindennapokban bekövetkező változásokat. 

A folyamatos rendelkezésre állás, a monotónia, az állandó szolgálat bizonyos értelemben alárendelődést igényel, mely érzelmileg és mentálisan egyaránt megterhelő. Anyaként épp ez a legnehezebb: felismerni a saját határainkat, elismerni, hogy itt a vége, elfáradtam, eddig tartottam. Ilyenkor pedig az a jó megoldás, ami az adott babának és mamának, családnak jó. Néha ez egy terapeuta, máskor a kiegészítő pótlás vagy éppen a tápszer a megoldás.” 

Az anyaságba nem kell belehalni

Háromgyerekes anyaként, tíz év távlatából is jól emlékszem arra, mennyire utáltam szoptatni. Mégis mindent megtettem, hogy sikerüljön: vedeltem a tejserkentő teát, ittam a malátás szmötyit, ettem a vitaminokat, ügyeltem a folyadékbevitelre, szoptatási tanácsadót hívtam, fejtem, bimbókiemelőt vettem, és hiába fájt a hátam – és egy idő után a lelkem is –, állandóan szoptattam. 

Valami mégsem volt rendben. Ahogy egyre kevesebb lett a tejem, úgy lett egyre éhesebb a kisfiam. Tápszer azonban szóba se jöhetett, mert a tápszer rossz, az anyatej pedig jó! – gondoltam én, a védőnő, a gyerekorvos, a rokonok és a Facebook-csoportok népe, a gyerek meg én pedig küzdöttünk tovább. Egészen addig, míg egy szép őszi délutánon sírva nem kértem a gyermekem apját, hogy jöjjön haza, és csináljon valamit. (A helyzet komolyságát mutatja, hogy azonnal kocsiba pattant és hazarohant az irodából.) 

A gyerek sírt, én sírtam, ő pedig döntött: eljött a tápszer ideje. Elment a helyi gyógyszertárba, vett egy cumisüveget, egy doboz tápszert, és megetette a gyereket – aki úgy vetette magát a kajára, mint aki még soha életében nem evett. Az elégedett mosoly és a végre alvó gyerek láttán merült fel bennem először, hogy talán nem is olyan tragikus, ha a babám nem anyatejet eszik.

„Általános vélekedés, hogy anyaként erőnkön felül minden meg kell tenni a babáért. Kell a bimbókiemelő – akkor is, ha a baba szája az esetek döntő többségében egyébként automatikusan elvégzi, amit kell, és a kiemelővel a kicsi rossz szopási technikát sajátít el. A tejszaporításért fejni kell – akkor is, ha ennek következtében az anya szinte sosem alszik. Minden evés után mérlegelni kell – akkor is, ha mi, felnőttek sem eszünk mindig ugyanannyit.

Anyaként illik utolsó leheletig küzdeni, aztán a feladatba diszkrét csendben belehalni… De az igazság az, hogy nem kell!” – mondja Vidács Heni.

„Az anyatej fontossága, élettani szerepe persze vitathatatlan. Javaslom és vallom, hogy aki csak tud, szoptasson, de tapasztalatból tudom azt is, hogy az anya mentális jólléte legalább olyan fontos, mint a babáé.”

Heninek nem csupán szakemberként vannak tapasztalatai, ugyanis három gyermekét összesen ötven hónapig szoptatta. Úgy, hogy az első babát tudatos döntés következtében az első perctől tápszerrel etette.

„Huszonegy éves voltam, amikor a lányom született, és rettegtem attól, hogy a szoptatás miatt az otthonunkhoz leszek majd kötve. Jogi egyetemre jártam, be akartam fejezni a tanulmányaimat, és nem akartam mindenről lemondani, amit akkoriban fontosnak gondoltam. Így a lányom az első perctől tápszert kapott” – mondja Heni. „Nem bántam meg, de ahogy megtapasztaltam, hogy a szoptatás nem jelent röghöz kötést, bátrabban, magabiztosabban álltam a kérdéshez. A másik két gyereknél is akadt, hogy pótlást vetettünk be, de őket már alapvetően hosszú éveken át szoptattam.”

Az anyaságnak ezer útja van – császármetszés után is

Anyává válni, anyának lenni sokféleképpen lehet, a császármetszés, a tápszerezés pedig alternatív útvonal. Épp ezért nem rosszabb, csak más, mint bármelyik másik, vallják a szakértők.

„A szoptatás a babák táplálásának legegészségesebb módja, a lehető legtöbbet meg kell tenni azért, hogy sikerüljön. De ez nem jelenti azt, hogy mindenáron szoptatni kell. Van, hogy a szoptatás a kismama útja, és akad, hogy a tápszer a legjobb megoldás” – mondja Heni. 

Zsófi is több ponton kapcsolódik Heni álláspontjához:

„Ha a szülésről megszerzett tudás és a szülésélmény egymással szemben állnak, a helyzet traumatikus hatású lehet, melynek következtében a test reagál. Ebben az esetben a szoptatás elősegítése mellett az élmény elfogadása, feldolgozása és az anya egyensúlyi helyzetének megteremtése ugyanolyan fontos tényezők. Épp ezért én mindig azt javaslom a hozzám forduló várandósoknak, hogy ne csak a szülésre, hanem a gyermekágyra, szoptatásra is tudatosan készüljenek. Az ugyanis bizonyos értelemben sokkal nehezebb időszak, mint a vajúdás órái.”

Vagyis valahányszor találkozunk egy várandóssal vagy frissen szült édesanyával, ne zúdítsuk rá saját élményeinket egyetlen érvényes igazságként, és tartsuk meg magunknak a véleményünket. Legfeljebb kérdezzünk – és közben se felejtsük el, hogy nincs anya meg még anyább! Csak anyák vannak, akik a legtöbbet teszik, amire képesek. Minden áldott nap.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Cavan Images

Z. Kocsis Blanka