A legnagyobb nehézségben is meg kell keresni a jót – Nők a Szamos-birodalom mögött

–

Filákovity Radojka/WMN: A Szamos-birodalom alapköveit Szamos Mátyás tette le csaknem 90 évvel ezelőtt, viszont amiről talán kevesebb szó esik, hogy mindig erős nők álltak a vállalat mögött. Kezdve édesanyáddal, Hajdú Margittal. Mesélnél róla, Gabriella: milyen asszony volt?  

Kelényi Szamos Gabriella: Papa (Szamos Mátyás – a szerző) elkártyázta vagy elsakkozta volna a pénzünket, ha nincs a Mama, aki szült neki három gyereket, és mindig azt tartotta szem előtt, hogy a családot el kell tartani.

Apám egy filmsztár típus volt: gyönyörű szép, jól táncolt, bohém, szórakozni vágyó, ugyanakkor nagyon dolgos ember. Mama meg egy szolid vidéki lány, aki nem volt ugyan könnyű eset, de három gyereket nevelni abban az időben önmagában sem lehetett egyszerű.

Egyébként ezt tanácsolnám a mai férfiaknak is: nem szexbombát kell elvenni, hanem az alapján kell nézni a nőt, hogy milyen anya lesz. Papának az volt a legfontosabb, hogy meleg családi fészek alakuljon ki.

F. R./WMN: Édesanyád hogyan tolerálta a Papa kilengéseit?

K. Sz. G.: A feministák korában nem ez a divatos hozzáállás, de annak idején a Mama teljesen elfogadta, hogy egy férfinak más az élete, mint egy nőnek. Hogy a nő feladata a gyerekek gondozása, a háztartás vezetése, a család összefogása, amíg a férfi dolgozik. És a Papa nagyon sokat dolgozott. Nem csoda, hogy utána szeretett leülni a barátaival szórakozni kicsit. A Mama ezt megértette és elfogadta – sosem hallottam őt veszekedni a Papával, nem volt morcos, hogy miért megy el.  

Mama féltékeny sem volt soha, egyetlenegyszer vonta csak kérdőre a Papát. A szüleim velünk éltek, idősek voltak már, amikor egyszer csak azt mondja a Mama (aki olyan 89 éves lehetett ekkor): „Te, Matyikám, amikor a Szvetlanával dolgoztál, és kettőig tartott a munkaidőd, hol voltál este tízig?” A Papa elgondolkodott, majd azt felelte: „Margit, lapozzunk!” És akkor nem tértek ki rá többet. Na, így éltünk (nevet).

F. R./WMN: Szamos Mátyás szentendrei szerb születésű fiú volt, akit eredetileg Basits Mladennek hívtak. Miért magyarosította a nevét?

K. Sz. G.: Nagyon nehéz, bonyolult a Papa élettörténete. 1918-ban született, az első világháború után, abban az időben Majkóhoz (szerbül a nagymama – a szerző.), vagyis a Papa édesanyjához beszállásoltak négy katonát. Papa október elsején született, és ha visszaszámoljuk, akkor olyan szilveszter környékén fogant, amikor ezek a katonák még ott voltak, az egyébként özvegyasszony Majkónál.

Sosem tudtuk meg, hogy egy ellágyulás, egy szerelem gyümölcse volt-e a Papa, vagy erőszakból fogant.

Özvegyasszony lévén Majkó leányanyának számított, ezért az ő leánykori nevére, Basitsra keresztelték a Papát. Ő azonban szégyellte, hogy az anyja leánykori nevét viseli, ezért amikor már elég idős volt hozzá, kérvényezte a névváltoztatást Szávicsra – az volt Majkó asszonyneve. Egy idő után azonban a Papa úgy döntött, magyarosítja a nevét. A Mátyás adott volt, és amikor megkérdezték tőle, hogy vezetéknévként a Szőnyit vagy a Szamost szeretné inkább – amelyek némileg hasonlítanak a Szávicshoz –, ő szerencsére utóbbit választotta. Én ennek nagyon örülök, mert egész életemben úgy szerettem ezt a nevet, olyan szép, kerek, barna.

F. R./WMN: És ma már egy egész birodalom viseli ezt a nevet. Hogyan indult a Szamos mint vállalat története – onnantól kezdve, hogy Szamos Mátyás még cukrászinasként egy dán mestertől kitanulta a marcipánrózsa készítésének fortélyait?

K. Sz. G.: A Papa cukrászdában dolgozott, ám egy idő után elindította mellette a saját maszek kisiparát Mamával és az öcsémmel, Lászlóval közösen, akiből szintén cukrászmester lett. Már jól ment az üzlet, meg voltunk pendülve – tudtunk húst venni, színházba járni –, amikor jött a hír, hogy a Papa hatvanévesen szívinfarktust kapott. Nagy volt a baj.

A mi életünk azonban a szerencsék sorozata – mi, Szamosok vonzzuk a szerencsét. Ennek köszönhető az is, hogy a Papa a klinikai halál állapotából is visszatért, túlélte.

Történt ugyanis, hogy bekerült az intenzív osztályra – a kettes ágyon, gépekre volt kötve –, mellette pedig egy nő feküdt. Egyik nap ettől a nőtől épp vért vettek, és miközben elfordította a fejét, hogy ne lássa a folyamatot, egyszer csak megszólalt: „Nővérke, a ketteskének miért ilyen sima a görbéje?”

Épp négy fiatal orvos is volt az osztályon, akik percek alatt a Papa ágyánál termettek és megkezdték az újraélesztését. Abban az időben, negyvenöt évvel ezelőtt még nem voltak ilyen eszközök, mint ma: kézzel végezték a szívmasszázst és közben lélegeztették. Amikor végeztek, hanyatt dobták magukat az ágyon, úgy kifáradtak, de sikeresen újraélesztették ezt a nagydarab embert – mi ez az egész, ha nem csoda?

F. R./WMN: Ekkor kényszerültetek átvenni a kisipart a férjeddel, Kelényi Gyulával.

K. Sz. G.: Igen, apám ugyanis olyan állapotba került, hogy többet nem dolgozhatott. Mi pedig ott álltunk kétségbeesve, hogy mi lesz így az üzlettel, ami – ahogy mondtam – anyagilag is kezdett már megerősödni.

Az én férjem gépészmérnök volt, aki már az udvarlás alatt is besegített a Papának, kis célgépeket készített neki – olyan eszközöket, szerszámokat, amikkel könnyebben ment a munka. Volt például egy marcipánkutya, amiből Papa olyan húszat tudott megformázni egy óra alatt – úgy szerettem a keze mozdulatait, most is előttem van –, Gyula viszont csinált egy olyan présszerszámot, amivel óránként négyszázat tudtunk csinálni. Nagyon különleges elmével és egyéniséggel megáldott ember volt, aki – hiába dolgozott vezető beosztásban a szakmájában – úgy döntött, átveszi apám helyett az üzletet.

F. R./WMN: Ha jól értem, kvázi feláldozta a saját, jól menő karrierjét, félretette az egyéni ambícióit a cukrász kisiparért.

K. Sz. G.: Nálunk ez természetes volt. Gyulával már fiatal egyetemistaként is besegítettünk a Papának. De hiába látta, hogy a kisiparon keresztül jön a pénz – tudunk ruházkodni, szabadidőre költeni –, mégsem azért hagyta ott a szakmáját, hogy pénzt keressen a cukrászatból, hanem hogy létrehozzon, alkosson valamit.

Mi nem a vagyonért csináltuk ezt a negyven-ötven évet, hanem tulajdonképpen azért, hogy a családunk minden tagjának legyen munkahelye.

Méghozzá olyan, ahol meg tudja valósítani önmagát – és ez így is lett. Régen, az én korosztályomból a sógornőm volt a főkönyvelő, az öcsém, Szamos László végzettségéből fakadóan a cukrászmesterünk. A nagyobbik fiam, Kolos élelmiszeripari mérnök, a kisebbik, Ádám közgazdász, és jöttek a menyek is hasonló végzettséggel – mindegyiküknek van itt munkája.

F. R./WMN: Dóri, milyen volt ebbe az addigra már nagy nevű családba, illetve cégbe bekapcsolódni? Úgy sejtem, nemcsak kegy, hanem felelősség is jár vele bőven.

Kelényi-Kovács Dóra: Ez abszolút így van! Én azonban nem a családba kerültem be először és aztán a cégbe, hanem épp fordítva. A sógoromhoz, Koloshoz (Kelényi Kolos – a szerző) hasonlóan élelmiszeripari mérnökként végeztem, és még az egyetemi tanulmányaim alatt tudomásomra jutott, hogy van lehetőség a Szamosnál tölteni a kötelező szakmai gyakorlatot. Mint sokan mások, én is régóta ismertem már a márkát, aminek anyukám is nagy rajongója.

A Szamos marcipán szeretete mindig jelen volt a családunkban, ennek hatására döntöttem el, hogy az édesség szakirányt választom az egyetemen, és megpróbálok bejutni a Szamoshoz.

Ez sikerült is, 2014-ben szegődtem a céghez, ami számomra egy igazi csodavilág volt. Mivel Kolosnak élő kapcsolata volt az egyetemmel, ahová jártam, úgy alakult, hogy ő lett a mentorom, rajta keresztül pedig kicsit a családra is közelebbi rálátást nyertem. Ez lett az első igazi munkahelyem, és nagyon jól éreztem magam itt. Viszont miután a gyakornoki idő lejárt, visszatértem az egyetemre, és mesterszakon folytattam a tanulmányaimat. Anyukám nem sokkal később azonban új ötlettel állt elő: elgondolkodott rajta, hogy nyit egy Szamos cukrászdát Gyöngyösön, és megkért, hogy írjak Kolosnak az ügyben. Gondoltam, ha már úgyis kapcsolatba lépek vele, megkérdezem, nincs-e esetleg valami munka náluk. Végül anyukám cukrászdájából nem lett semmi, de engem visszavártak.

F. R./WMN: A Szamosnál pedig nemcsak az álommunka, hanem a szerelem is rád talált. De hogyan lett a munkakapcsolatból házasság Kelényi Ádámmal?

K. K. D.: A gyakornokságom alatt ugyan találkoztam Ádámmal, de nem volt közvetlen munkakapcsolatunk, én leginkább az üzemben töltöttem az időt. És persze az is igaz, hogy köztünk van tizennégy év, ami nem ugyanazt jelenti huszonkét és huszonhét évesen – ahogy telik az idő, úgy tűnik egyre kisebbnek a korkülönbség,

én pedig egyszer csak azt kezdtem el észrevenni, hogy másképp nézek Ádámra.

Próbáltam elhessegetni a gondolatot, de nem tudtam.

F. R./WMN: Milyen menyet képzeltél el magadnak, Gabriella? Milyen nő felel meg a mércédnek?

K. Sz. G. Hadd meséljek el egy történetet. A családi házunk építésekor csak abban éltem: néztem más házakon a bejárati ajtókat, a kéményeket, még azt is, milyen legyen az eresz. Miután felépült a ház, attól kezdve csak a lányokat figyeltem: a villamoson, az étteremben, a moziban, mindenhol azt néztem, ki lesz az, aki majd velünk ül a karácsonyi asztalnál. Voltak elvárásaim. Dórinak már meséltem róluk, amikor még nem voltak együtt Ádámmal. Munkatársak lévén egyszer ugyanis elmentünk együtt ebédelni és előadtam, milyen feleséget képzelek az akkor még facér kisebbik fiamnak. 

K. K. D.: Ha tudta volna, hogy épp erre a szerepre pályáztam! (nevet)

K. Sz. G.: Az első dolog, hogy nem dohányozhat a lány.

K. K. D.: Nyilván dohányoztam akkoriban.

K. Sz. G.: De leszoktál! És az is fontos, hogyan beszél az anyjával. Mert ha vele pikírt vagy undok, másokkal is olyan lesz az egész felnőtt életében. De Dóri nagyon szereti a szüleit, és az anyjával egész különleges kapcsolatuk van. Számít továbbá, hogy milyen a lány szobája: sivár vagy van benne otthonosság. Én rendeztem be az összes cukrászdánkat, szeretem a hangulatos, szép dolgokat.

A következő pont, hogy szeret-e főzni, illetve enni. Mert a munka és a szerelem mellett a gasztronómia az, ami nagyon fontos. Volt olyan lány, aki csak a joghurtot eszegette – most képzelj el egy életet így! Nem kell, hogy tudjon főzni, azt majd megtanul, de fontos, hogy lázba jön-e az ételtől.

És persze az is lényeges, hogyan vezet autót a választott. Ha ugyanis mindenkit lehülyéz, ha átmegy a záróvonalon, akkor az életben is ugyanilyen – folyton mást fog hibáztatni, és nem tartja be a szabályokat. De aki vezetés közben udvarias, előzékeny, arra az életben is így lehet számítani.

K. K. D.: Szerencsére az nem volt feltétel, hogy tudjon parkolni is, úgyhogy átmentem a vizsgán (nevet). Mindenesetre nem gondoltam, hogy bármi lehet a dologból Ádámmal – házasság pláne. Próbáltam ugyanis apró jeleket küldeni felé, amikből semmit nem érzékelt, így inkább plátóinak éreztem az egészet. Csendben vártam, hátha egyszer eljön az én időm. Végül kiderült, hogy ő is érdeklődik irántam, mert elhívott ebédelni, ami félig munkaebéd volt, félig ismerkedés. Aztán szerelem lett belőle.

K. Sz. G.: Most pedig már te vagy az én utódom. Dóri lett ugyanis a fejlesztési vezetőnk, ő valósítja meg a közösen megálmodott ötleteket. Annak ellenére, hogy jókora generációs különbség van közöttünk, mindig igyekszünk közelíteni egymáshoz a vitás kérdésekben. Bár olykor vannak összeütközések, de mindig fantasztikus eredmény jön ki a közös munkából. Őszinte leszek: nekem nagy az egóm – de a másik menyemnek, Zsuzsának, valamint a fiaimnak, Kolosnak és Ádámnak is. De hadd dicsekedjek: nemrég például, amikor a budai cukrászdánkat díszítettük – ezeket a folyamatokat 40 évig én vezettem – mellékszereplő maradtam.

F. R./WMN: Könnyen háttérbe tudsz húzódni?

K. Sz. G.: Persze!

(Dóri kuncog, mindketten kérdőn ránézünk)

K. K. D.:

Minden ember máshogyan képzeli a visszavonulást, és ennek mértékét mindenki a maga mércéjével méri.

Ahhoz képest, hogy Gabriella mennyire jelen volt ezekben a folyamatokban mindig, ő a pici lépéseket is nagynak éli meg. Ezzel együtt teljesen megértem, hogy nehéz hátralépni, főleg, mivel évtizedekig ő koordinálta ezeket a munkákat.

F. R./WMN: Ha van egy céggel kapcsolatos nézetkülönbség családon belül, mennyire tudjátok kizárni, hogy ne befolyásolja a családi mindennapokat, hangulatot?

K. K. D.: Erre különböző választ fogunk adni…

K. Sz. G.: Tudniillik engem nem lehet megsérteni. Hetvenöt évesen már túl vagyok azon, hogy mindenen megsértődjek. De ő még eljátssza a sértődöttet: sír, szomorú, komor.

K. K. D.: Nem eljátszom, hanem ilyen beállítottságú vagyok. Nagyon a szívemre veszem a dolgokat. Nekem az nem megy, hogy ha van egy nézeteltérés, akkor utána mosolyogva megiszunk egy kávét.

K. Sz. G.: Nálam meg úgy megy. Múltkor is összevesztünk a Kolossal, öltük egymást, utána meg elmentünk együtt vacsorázni.

F. R./WMN: Ennyi időn át egyben tartani egy vállalkozást, és nem is csak egyben tartani, hanem igazán naggyá tenni, ahhoz nagyon erős családi összetartás is kell.

K. K. D.: 

A közös célok tartják össze a Szamost. Sokszor ugyan más úton akarnak különböző családtagok eljutni addig, a cél azonban közös.

Abban sosincs vita, hogy mindenki minőségi termékeket szeretne, hogy fontos számunkra a vásárlóknak való örömszerzés és az, hogy aki beül egy cukrászdánkba, mindig jól érezze magát.

F. R./WMN: Ha már családi összetartás: a ti anyós-meny kapcsolatotok is különlegesen erősnek tűnik kívülről szemlélve.

K. Sz. G.: Többször megfogalmaztam már, hogy mennyire szerencsés vagyok, amiért ilyen menyeket kaptam. De talán azért is, mert sosem sajátítottam ki a fiaimat. Ennek megvan a maga oka:

ötvenkét évig éltem ugyanis együtt a férjemmel, és én ötvenkét éven keresztül a férjemet imádtam, nekem ő volt a minden. Azért lett gyerekem, mert a Gyula gyerekeit szerettem volna.

Félreértés ne essék, nagyon szeretem a fiaimat – és mindig is szerettem volna, hogy jó életük legyen, találják meg a párjukat, akivel boldogok lehetnek –, de jelen pillanatban mind a kettő menyemhez közelebb vagyok, mint a fiaimhoz. A napi dolgokat is előbb Zsuzsával és Dórival beszélem meg, ők pedig aztán a férjeikkel. És amikor valami komolyabb ügy van napirenden, amit meg kell beszélni, akkor Dóri mindig odaszól: „Lehet, hogy ne veszekedjetek?” (nevet) 

K. K. D.: Az ellensúlyozó, békéltető szerepe sokszor jut rám a családban, figyelek rá, hogy egy-egy vita ne mérgesedjen el – bevallhatjuk ugyanis, hogy elég olaszosan működünk. Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy mindenki engedje el a maga kiabálnivalóját, és menjünk tovább, mert ez így, adott formában nem visz előre.

F. R./WMN: Ez szép nagy feladat, amihez nagyfokú bölcsesség is kell. Alig harmincévesen honnan hozod ezt a habitust?

K. K. D.: Szerintem ez is velem született dolog, amihez talán az is hozzájárult, hogy sokat voltam felnőttek között. A szüleimnek nagy és összetartó baráti társasága van, és mivel én lettem benne az első gyerek, sokat voltam egyedül közöttük – és mindig érdeklődéssel figyeltem őket, hallgattam a történeteiket.

F. R./WMN: Az elmúlt közel kilencven évben, amióta a Szamos működik, sok nehézséggel is szembe kellett néznetek. Mi volt az a hozzáállás, ami átsegített benneteket a kríziseken?

K. Sz. G.:

Az a szemlélet, hogy minden rosszban van valami jó. És bármi is történik, meg kell keresni a jót benne.

Olvastam a cikkedet a vetélésedről – Kolos előtt két évvel én is elvetéltem. Akkor és ott szörnyű volt, és ahogy telik az idő, néha elgondolom, milyen férfi, milyen ember lett volna abból a babából, de aztán arra jutok: ha az a gyerek nem hal meg, ma nem lenne se Kolos, se Ádám, akiket szeretek. Bármi rossz is történt tehát az életemben, egy idő után igyekeztem megtalálni benne a jót.

K. K. D.: Meg szerintem az alkalmazkodóképesség is sokat segít: az idomulás a környezet változásaihoz. Az elmúlt nehéz években nem nagyon volt idő sokat gondolkodni azon, így vagy úgy menjünk-e tovább az úton, hanem cselekedni kellett, minél hamarabb reagálni a változásokra. Ez, és a vállalat több lábon állása volt, ami átsegített minket például a járványidőszakon is.

K. Sz. G.: Még matematika-fizika szakos tanárként dolgoztam, amikor az első cukrászdánkat nyitottuk a Párisi utcában, ami aztán elindított minket a siker útján. Olvastam akkoriban egy újságcikket a Népszabadságban az ismert rendezőről, Felliniről, aminek az volt a címe: Játsszunk, és ne színleljünk. Azt mondtam, ez lesz az ars poeticám! Ugyanis én nem színlelni akartam, hogy cukrászdát nyitok – nem ímmel-ámmal akartam azt csinálni, hanem őszintén szerettem volna játszani. Épp ezért a pogácsa a kezdetektől vajjal készül, a fagyi pedig nincs színezve – minden valódi, igazi. Ebben a riportban Fellini azt is mondta, hogy az az igazán boldog ember, aki megtalálja az életben, amit igazán szeret csinálni – és mások ennek még tapsolnak is. Ő filmrendezővé vált, nekünk meg cukrászdánk lett. A Párisi utcai üzlet pedig olyan gyönyörű volt, olyan különleges – még létrehozni is öröm volt. Világéletemben jó érzéssel töltött el az alkotás, és az, ha valami tőlem függ. Dóri néha emiatt kicsit szenved még attól, hogy itt vagyok…

K. K. D.: Ez nem igaz! De az tény, hogy neked senki sem mondta meg, hogyan csináld a dolgokat. És tényleg 90 százalékban megbeszélünk mindent, de azért van olyan, amikor el kell engednem az elképzeléseimet, mert tudom, hogy nem lehet mindig az egyikünknek igaza. És van, amikor fáj, ha egy projekt, amiben hiszek, nem jöhet létre.

K. Sz. G.: De akkor szóljál!

K. K. D.:  Hát szóltam! (nevet)

K. Sz. G.: Tudom, hogy mit nem szeretsz: a zseniális ötleteimet. Attól összerándul, amikor azt mondom: „Te, Dóri, van egy zseniális ötletem”. Mert neki sorba vannak rakva a feladatok.

K. K. D.: Máshogy dolgozom. Ez abból is fakad, hogy hamarabb voltam a cégnél, mint ahogy bekerültem volna a családba, és nekem tényleg van olyan munkám, amit nem tudok másnak delegálni, amit nekem kell elvégeznem. Körülötted viszont mindig ott voltak az embereid, és mindig volt valaki, aki megvalósította az elképzeléseket. Attól függetlenül, hogy én is szeretek pörögni, és ugyanolyan lelkesedéssel vagyok bármi iránt, a mindent azonnalban azért látok némi hibalehetőséget. Az azonnal nem ugyanazt jelenti időben egy kis cégnél, és most, amikor már ötszázan vagyunk.

Muszáj a céges rendszert tiszteletben tartani, mert munkavállalóként akkor jó nálunk dolgozni, ha mindenki ismeri és betartja a folyamatokat. Ez biztonságos kapaszkodót nyújt a dolgozók számára, és nekünk is, akiknek világos útmutatást kell adnunk. Nem lehet az, hogy Gabriella ma ezt mondta, én meg tegnap mást. Nem szeretek ebből kimozogni.

K. Sz. G.: Ezzel teljesen egyetértek. Ezt így kell.

K. K. D.: Csak csinálni nem tudja! (nevet felém fordulva)

K. Sz. G.: Hát, ha egyszer támadt egy zseniális ötletem – az nem várhat! (nevet ő is)

K. K. D.: Azt el kell mondanom, hogy mivel több területen is megfordultam a cégnél, az évek során láttam Gabriellát másokkal dolgozni, volt lehetőségem őt kívülről megfigyelni, és szerintem nagyon sokat változott. Ahhoz képest, hogy mindenki azt mondja, egy bizonyos kor felett az ember már nem változik, Gabriella erre rácáfolt. Nagyon hálás vagyok, hogy önmagához képest is ennyivel hátrébb tudott lépni, mert tényleg nagyon sok minden van, amiben magam dönthetek, amit megvalósíthatok.

K. Sz. G.: Most mesélünk valamit befejezésképpen – gondolom… Vagy még kérdezel?

F. R./WMN: Megfordult a fejemben, de vettem a célzást.

K. Sz. G.: Ez nagyon érdekes lesz így, a végére, meg fogsz lepődni! Ugye, Dóri?

K. K. D.: Hát nem tudom, mit szeretnél mondani.

K. Sz. G.: November 27-én lesz a hetvenötödik születésnapom. Mivel ez egy hétfői napra esik, ezért 26-án tartunk egy ünnepséget, aminek a következő címet adtuk…

K. K. D.: Halotti tor élőben – Gabriella 75

K. Sz. G.: Nyolcvan-kilencven fős a vendéglista, és olyan nagyszabású lesz, mint egy esküvő. A nagyobbik fiam, Kolos lesz a ceremóniamester, és még fotós is lesz! Balázs János zongoraművész barátom fog játszani, lesz grafikus, aki karikatúrákat készít majd a vendégekről. Lesznek finom falatok és marcipánrózsa-készítés is – mindenkinek lesz egy animátora, aki segít a vendégeknek megalkotni a marcipánrózsákat.

F. R./WMN: Pontosítanék: ez nem tor, hanem egy fesztivál, amiről beszélsz, Gabriella!

K. Sz. G.: Annyiba is kerül… Amikor valaki megkérdezi, miért ezt a nevet adtuk az ünnepségnek, Ádám fiam, akinek van egy pikírt stílusa, azt szokta mondani:

„Mert anyám úgy szeretne ott lenni a halotti torán, hogy haza is tud menni utána.”

K. K. D.: Az ember egy ismerőse, barátja halála kapcsán sokszor utólag döbben rá, milyen jó lett volna többször felhívni, találkozni vele, amíg még lehetett. Ezt utólag már nem lehet pótolni, akkor kell megtenni, amíg még az embernek lehetősége van rá – és ez az ünnepség jó alkalom lesz arra, hogy Gabriella találkozzon mindenkivel, aki fontos számára.

K. Sz. G.: Nem lehet tudni, meddig élek, és azt sem hiszem, hogy nyolcvanéves koromban már kedvem lenne valami hasonlóhoz – de most még van erő bennem.

K. K. D.: Csak hogy finomítsam a dolgot: Gabriella nem átlagosan gondolkodik a halálról. Mondd el, amit nekünk szoktál, hogy miért nem félsz tőle.

K. Sz. G.: A férjem, Gyula öt éve halt meg, ami hihetetlen számomra.

Mi ötvenkét éven át mindent együtt csináltunk, épp ezért hihetetlenül furcsa, hogy én még itt vagyok, és nem vele. Amikor meghalt, mindenki azt hitte, hogy én is vele halok. És tulajdonképpen én is azt hittem egész életemben, hogy nem fogom kibírni nélküle. Úgy képzeltem, ha a Gyula meghalna, akkor én visszatartanám a lélegzetem, és nem is vennék levegőt többet.

Mégis eljött az idő, hogy ő elment, én pedig még itt vagyok. Mert minden elmúlik, semmi sem örök – ennek ellenére mégsem megyünk a Dunának, hanem csináljuk tovább az életünket. Értitek?

Képek: Chripkó Lili/WMN

Filákovity Radojka