„Születésem óta tudom, hogy valami szörnyűség történt veletek” – A transzgenerációs traumákról

–

Apa-lánya roadmovie Auschwitzba

A Csajok (Girls) című HBO-sorozat írójaként, színészeként ismert Lena Dunham új oldaláról mutatkozik be. Ő formálja meg Ruth Rothwax amerikai újságírót, aki apjával, Edekkel, 1991-ben Lengyelországba látogat – őt Stephen Fry alakítja (a Fry és Laurie duó egyik fele, a Fekete Vipera sorozat, és az Oscar Wilde szerelmei című film sztárja). Az apa-lánya – vagy ahogy a bozontos, látszólag örökké jókedvű, harsány Edek előzékenyen megjegyzi, a lány-apja – utazás célja, hogy bejárják a férfi gyerekkorának helyszíneit. A holokauszttúlélő Edek azonban érthető módon vonakodik szembenézni a múlt démonaival, és eleinte inkább szabotálni igyekszik a programokat, amiből vicces helyzetek is adódnak. 

A film egyik erőssége, hogy feltárul előttünk a vasfüggöny utáni Lengyelország dohányfüstös, szürkébe hajló, áporodott világa: lepukkant szállodák, omladozó panelházak, romos utcák, és hol bizalmatlan, hol túláradóan barátságos helyiek várják a főhősöket. A mellékszerepekben pedig igazán tündökölnek a lengyel színészek (például Zbigniew Zamachowski mint Stefan, a taxisofőr; vagy Iwona Bielska mint Zofia), akik pillanatok alatt belopják magukat a néző szívébe. 

Igaz történet nyomán

A Kincs a múltból Lily Brett ausztrál író 25 évvel ezelőtt megjelent Too Many Men (Túl sok férfi) című regényen alapul, amely 2000-ben elnyerte a Commonwealth-díjat. Bár a könyv fikció, köztudottan valós események ihlették. Brett szülei, Max és Rose csakúgy, mint a filmbeli Edek és felesége, Łódźban éltek a második világháború kitörése előtt. A nácik térnyerésekor, a gettóban házasodtak össze, majd mindkettejüket, és a családjaikat is Auschwitzba deportálták. A koncentrációs tábor felszabadítása után hat hónapba telt, mire a házaspár tagjai, akiket elkülönítve rabosítottak, megtalálták egymást. 

Brett 1946-ban született, és kétéves volt, amikor a család kivándorolt Melbourne-be. A filmbeli Ruth-hoz hasonlóan ő is zenei újságíróként futott be: a Jimi Hendrixszel, Janis Joplinnal vagy Mick Jaggerrel készített interjúi jelentősen enyhítettek azon a kulturális elszigeteltségen, amely a ‘60-as évekbeli Ausztráliát jellemezte.

Brett holokaszttúlélők gyerekeként bőven szerzett tapasztalatokat arról, milyen súlyosan traumatizált szülők mellett felnőni. Milyen az, amikor a múlt mélyen elhallgatott, tabusított dologgá válik a családban, mégis mindenre rátelepszik, mint egy láthatatlan teher: azok lelkét is nyomja, aki még nem is éltek a borzalmak idején.

Lily Brett már középkorú felnőttként, a ‘90-es években utazott el Lengyelországba apjával, Maxszel, hogy jobban megértse a gyökereit – a filmet éppen ezért Max Brettnek ajánlják az alkotók, az egyik jelenetben pedig, ahol Edek előhúz egy fotót a feleségéről, a képen valójában Lily Brett édesanyja, Rose Brett szerepel. 

A trauma, amely nem veled történt, mégis hat rád

Léteznek olyan nagy horderejű traumatikus események, amelyek nemcsak azoknak az életét befolyásolják, akik közvetlenül megtapasztalták őket, hanem a leszármazottaik működésmódjára, sorsára is erőteljes hatást gyakorolnak. Tipikusan ide tartoznak a történelmi traumák, amelyek a faji, etnikai, kulturális elnyomáshoz, valamint a háborúkhoz, gyarmatosításhoz, természeti katasztrófákhoz kapcsolódnak. Ezen szélsőséges élmények elszenvedői olyan testi és viselkedéses válaszokat, világhoz való viszonyulási módokat alakítanak ki, amelyek az adott helyzetben hozzájárultak ugyan a túlélésükhöz, ám később, biztonságos körülmények között maladaptívvá válnak.

Ráadásul ezek a reakciók sejtszinten is öröklődhetnek tovább – a DNS-t ugyan nem változtatják meg, de azt alakítani fogják, hogy az utódok mely génjei aktiválódnak vagy deaktiválódnak. 

Annak, hogy a gyerekekre, unokákra hatással vannak a szüleik, nagyszüleik érzelmi tapasztalatai, kiterjedt szakirodalma van. A transzgenerációs traumák természetét legátfogóbb módon a holokauszttúlélők családjaiban kutatták. Tanulmányok a különfélébb tüneteket írták le a leszármazottak körében: köztük a világgal szembeni bizalmatlanságot, a krónikus levertséget, az érzelemkifejezés nehézségeit, a veszélytől való állandó félelemet, a hipervigilanciát (fokozott éberséget), a szeparációs szorongás megemelkedett szintjét vagy a bizonytalan kötődést. Más kutatások azt találták, hogy a 3G, azaz harmadik generációs túlélőknél is magasabb a szorongás mértéke, az étkezési zavarok rizikója, valamint átlagosan hosszabb időt töltenek terápiában. 

Ezekben a családokban több a túlóvás, az összeolvadás

A családi rendszerek egyik központi fogalma a differenciálódás, azaz hogy a benne lévő tagoknak mennyire van lehetősége pszichésen elkülönülni egymástól. Ez a képesség arra utal, hogy mennyire tudunk egyensúlyt teremteni a családunkhoz való kapcsolódásunk, és az egyénné válásunk között. Egyes elméletalkotók a differenciálódás négy elemét különböztették meg. Azt, hogy mennyire tudjuk az én-érzetünket fenntartani a szeretteinkkel való szoros kapcsolatban, csillapítani a saját szorongásunkat, függetleníteni magunkat a többiek belső állapotaitól, és elviselni a fájdalmat, a diszkomfortot a növekedés érdekében. 

A holokauszttúlélők családjaira koncentráló vizsgálatok egy része pont ebben a szeparációs-individuációs folyamatban – amelyet persze kulturális tényezők is meghatározhatnak – talált nehézségeket. Úgy tűnik, hogy azokban a családokban, ahol a szülők érzelemszabályozási problémákkal küzdenek, túlféltik, kontrollálják a gyerekeiket, és a családtagok fuzionálnak, tehát kisebb mértékű a pszichés elkülönülés, ott nagyobb eséllyel adja át a traumákat egyik generáció a másiknak.

Ilyenkor a gyerekek jellemzően a szüleik, rokonaik meghosszabbításának élik meg magukat, és úgy érzik, a felmenőik lelki jólléte az ő felelősségük. Nem érdeklődhetnek a származásuk vagy a múlt iránt, mert azzal sebeket tépnének fel. Nem fejezhetik ki a negatív érzelmeiket sem, mert azzal további fájdalmat okoznának az apjuknak, anyjuknak.

„Születésem óta tudom, hogy valami szörnyűség történt veletek, csak nem mertem megkérdezni” – mondja a filmben Ruth Edeknek. 

Pedig a nyílt kommunikáció az, ami segíthet 

Nem meglepő módon a kommunikációs stílus összefügg a differenciáltság szintjével. Hiszen a függetlenség bizonyos fokán válsz képessé arra, hogy a saját szükségleteidet, érzéseidet egyáltalán felismerd, érvényesnek tekintsd, majd ki is fejezd a környezetednek. Ebben az esetben tudod felmérni azt is, mi egy-egy konfliktusban a részed, mi az, amire reflektálnod kellene, illetve felelősséget vállalni érte. Kutatások kimutatták, hogy a traumatikus élményekről való nyílt verbális kommunikáció – persze a gyerek életkorának megfelelően –, a pszichológiai distressz alacsonyabb szintjével jár együtt a traumatúlélők leszármazottainak körében. 

Ellenben amikor egy családban a hallgatás légköre válik uralkodóvá, ami eleinte még „normálisnak” is tűnik a gyerek számára, hiszen nem ismer mást, akkor a szülei fájdalmas élményeiről csak megérzései lesznek. Egyfajta homályos tudása, felkavaró fantáziái, de ami még nehezebbé teszi a feldolgozást: teljesen magára maradhat a félelmeivel. Így a felmenők múltja sok ember számára megfoghatatlan, de fenyegető dologgá válik – ezért is tehetnek különös jelentőségre szert a (történelmi) traumák földrajzi helyszíneire való visszautazások. 

„Milyen zsidó megy Lengyelországba turistáskodni?”

– teszi fel a kérdést Edek Rothwax, és valóban rendkívül groteszk, amikor golfkocsival furikázzák körbe őket Auschwitzban: az, hogy a járművet használhatják egy, kizárólag a holokauszttúlélőknek járó kiváltság. De egyébként is, miért akarna bárki is szembesülni a kínzó emlékeivel? Ha a múltat úgysem lehet megváltoztatni, miért tenné ki magát ilyen szenvedésnek? 

Egyrészt azért, mert a tagadás nem hoz megoldást. A trauma attól még, hogy elnyomják, érezhetően jelen van: felemésztheti az érintett életét, emberi kapcsolatait, munkaképességét, pszichés és testi egészségét. Másrészt – bár a fájó tapasztalatokat nem lehet meg nem történtté tenni –, azt el lehet érni, hogy az emlékezés kevésbé legyen felkavaró, és a személy által kontrollálhatóbb módokon történjen (ne emlékbetörések, rémálmok formájában).

Ehhez persze arra is szükség van – ami a traumaterápiák első szakasza is egyben –, hogy az illető stabilizálódjon, minél több konstruktív eszköze legyen az érzelemszabályozáshoz (a családjával való nyíltabb kommunikációt is ez fogja elősegíteni), az érzelemszabályozást ne szerhasználattal, alkohollal, falásrohamokkal, falcolással, stb. oldja meg.

A poszttraumás stressz-zavar kezelésének egyes módszereinél (például a traumafókuszú kognitív viselkedésterápia részeként) az is fel szokott merülni, hogy a személy akár a terapeutájával közösen, de fizikai valójában is ellátogasson a trauma helyszínére. Egy 2016-os vizsgálatban 25 olyan emberrel készítettek mélyinterjúkat, aki ezt megtette.  

Az „akkor és most” megkülönböztetése segíthet gyógyulni

„Elmúlt a szag. A szag, azt hittem, sosem múlik el” – mondja Edek megdöbbenve, amikor negyven évvel később belép Auschwitz területére. Ehhez hasonlóan, a fent említett vizsgálat résztvevői közül többen is (32%) hangsúlyozták, hogy a trauma helyszínében bekövetkezett fizikai változások – hogy máshogy néz ki, és más testi érzeteket is kelt –, segítették őket a továbblépésben. A helyszín akkori és mostani verziójának áttekintése, a hasonlóságokon, különbségeken való gondolkodás, azok megvitatása a terapeutával vagy egy támogató személlyel szintén hozzájárulhat ahhoz, hogy az idői perspektíva erősödjön, és a fájó emlékek még inkább a múltba helyeződjenek, ami egyfajta megnyugvást, felszabadultság-érzést is hozhat a jelenben.   

A válaszadók 24 százaléka úgy vélte, a trauma helyszínére való visszatérés a hézagok kitöltése szempontjából is hasznos volt számára, azaz ezt követően képessé vált az emlékek tisztább felidézésére, az emlékeiben való pontosabb téri tájékozódásra. Ennek különösen azok esetében volt jelentősége, akik a traumájuk bekövetkeztekor szerhatás alatt álltak, vagy elvesztették az eszméletüket. A kutatás résztvevői közül volt, akinek az emlékművek látványa, a közösségi gyász gesztusai adtak erőt. Fontos volt neki, hogy mások is elismerik a veszteségét, és emlékeznek arra, ami az áldozatokkal történt.  

A többi érintett pedig azt emelte ki, mekkora sikerélményként könyvelte el, hogy legyőzte a félelmét, és körülnézett azon a helyen, aminek korábban a környékére sem merészkedett (akár még gondolatban sem). Ez a fajta ingereknek való kitettség (expozíció) bár rövid távon rendkívül felkavaró és megterhelő lehet – amelynek elviseléséhez fontos volt az előzetes mentális felkészülés és a segítő jelenléte is –, hosszú távon a szorongás csökkenését eredményezte. 

Ha trauma ér valakit, természetes emberi reakció, hogy felejteni akar. De a fájdalmas élmények pont azáltal fognak a történetedbe simulni, és kevésbé zavarni a jelenben, ha meg- és feldolgozod őket.

Ez azt is jelenti, hogy ha nem lehasítani igyekszünk magunkról a múltat, akkor az egykori erőforrásainkhoz is jobban hozzáférhetünk. Így lesz a borzalmak terepére való visszatérés egyfajta kincsvadászat is. 

Ha tehetitek, nézzétek meg a Kincs a múltból (Treasure) című német-francia vígjáték-drámát, Julia von Heinz rendezésében. 

Milanovich Domi