A vízbe fúlt lány, akinek ezrek köszönhetik az életüket

–

A tizenkilencedik század végén a Szajnából egy fiatal lány holttestét húzták ki, akit nem tudtak azonosítani. Ilyesmi akkoriban nem egyszer előfordult, megvolt a maga rendje, mit kell a hatóságoknak tenniük. Az ismeretlen lány holttestét az Île de la Citén lévő hullaházba szállították, ahol a kor törvényei szerint kiállították. Ezt szó szerint kell érteni, ugyanis a napóleoni háborúk idejétől kötelező volt az azonosítatlan áldozatokat közszemlére tenni, hátha felismeri őket valaki. A korabeli beszámolók szerint volt olyan hétvége, hogy negyvenezren is megfordultak a hullaházban. Valószínűleg a látogatók töredéke volt az, aki eltűnt rokonát kereste, és többen csak borzongani mentek oda.

Ki volt ez a lány?

Mint több ezer társának, ennek a lánynak a híre is a semmibe veszett volna, ha a hullaház egyik patológusa nem készít viaszmásolatot a lány arcáról, amely olyan földöntúli szépséget és nyugalmat árasztott, hogy sokan szajnai Mona Lisának, vagy szajnai madonnának nevezték az ismeretlent.

No de a későbbi kutatók számára éppen ez jelentette a problémát. Ugyanis egy vízi hulla korántsem ilyen gyönyörű, még akkor sem, ha csak pár órát tölt a tetem a vízben. A lány kiléte ismeretlen maradt, de a találgatások szinte azonnal elkezdődtek. 

Az első gondolat az volt, hogy nem is a vízben talált, hanem egy tuberkulózisban elhunyt lány arcának a viaszmásolata maradt fenn, aki Jules Joseph Lefebvre festőművész modelljeként dolgozott. Egy másik, korabeli verzió szerint nem is halotti maszkról beszélünk, hanem egy németországi maszkkészítő manufaktúra egyik alkalmazottjának viaszba öntött portréjáról.

Persze mi, magyarok sem maradhatunk ki a városi legendák sorából. Párizsban szájról szájra járt az a verzió is, hogy a lány Ewa Lazlo, magyar származású színész- és táncosnő, akit féltékeny szeretője ölt meg, és dobta a holttestét a Szajnába. 

Halott lány a falon

Akár így, akár úgy, de a szajnai Mona Lisa híre hamar szárnyra kapott. Először egy olasz stukkókészítő, Michele Lorenzi készítette el a lány gipszöntvény portréját. Ezért is nevezik az Egyesült Államokban úgy, hogy La Belle Italienne. Lorenzi azonban nem Toscanában, hanem Párizsban tudott sikert kovácsolni a halott lány arcmásából, ugyanis több ezer példányban sokszorosította, és adta el borsos áron. A szajnai madonna halotti maszkja ezek után dísztárggyá vált, és a francia (művész)értelmiség otthonát díszítette. 

Ez most lehet, hogy morbidnak vagy nekrofilnak tűnik, de a tizenkilencedik században, sőt még a huszadik század elején is nagy divatja volt annak, hogy híres emberek halotti maszkjával díszítsék a lakásokat. Elsősorban a „művészfélék”, akik példaképeik halott arcának gipszmásolatát függesztették a falra, hogy ihletet merítsenek a nagy mester „virtuális” jelenlétéből.

Művészetpártolók, mecénások szalonjaiban is jelen voltak a nagy alkotók, politikusok, tudósok halotti maszkjairól készült lenyomatok. Beethoven, Chopin, Haydn, Liszt Ferenc, Dante, Shakespeare, Keats vagy akár Ady Endre halotti maszkjáról készült másolatok sokaságát adták el a tizenkilencedik–huszadik század fordulóján Párizsban. 

A halotti maszkok készítése az ókortól szokássá vált, gondoljunk csak a világ talán leghíresebb halotti maszkjára, Tutanhamonéra, ennek másolata elég sok nappalit díszít valamilyen formában ma is. Persze Tutanhamon halotti portréja stilizált, de a szakrális célon túl (hogy a lélek visszatalálhasson a saját testébe) ugyanazt a célt szolgálta, mint a tizenkilencedik–huszadik században élt híres embereké, vagy a szajnai madonnáé: megörökíteni a halott arcát, hogy ne legyen végleg az enyészeté.

Erre azért volt szükség, mert a fényképezés feltalálása és széles körben való elterjedése előtt csak a kiváltságosok arcvonásait tudták festményeken vagy szobrokon keresztül megörökíteni, ám a vágy, hogy ne veszítsük el az arcunkat az elmúlással, ősidőktől az ember sajátja volt. Nem mindenkinek lehetett még Egyiptomban sem olyan díszes halotti maszkja, mint Tutanhamonnak, ám az egyiptomi múmiák mindegyikén megtalálható a halott arca. A fáraók arany szarkofágjai után talán a leghíresebbek a fajjúmi múmiaportrék, amelyek már tehetősebb közembereket ábrázolnak.

Rómában a temetkezési szokások része volt, hogy a halottat egy színész elevenítette meg egy az elhunyt vonásait mintázó maszkban. A patrícius családok ezeket a maszkokat viaszba öntötték, hogy később, valamilyen nemesebb anyagból portrét készíttethessenek eltávozott szerettükről, és valóságos oltárt emeltek neki.

Ez a hagyomány éledt újjá a tizennyolcadik században, Európában, amikor szokássá vált az elhunytak arcáról viaszmásolatot készíteni, amit később gipsszel öntöttek ki. Ez a gipszmásolat önmagában is műtárgy értékű lehetett, de készíthettek a viaszmásolat alapján nemesebb anyagból is portrét róla. 

Az ihlet kiapadhatatlan forrása

A szajnai Mona Lisa arcmása a halottiportré-kínálat egyik legkeresettebbje lett a huszadik század eleji Párizsban, és még ma is jócskán van kereslet az arcképére. Ennek egyik oka az, hogy számtalan (férfi) szerzőt megihletett arcának földöntúli nyugalma és szépsége. 

A maszk, mint mitikus tárgy, először 1898-ban lett központi szereplő: az angol Richard Le Gallienne novellájában. Rainer Maria Rilke Malte ​Laurids Brigge feljegyzései című regényének egyes gondolatait azonban már konkrétan a vízbe fúlt lány mosolya ihlette, amelyet nap mint nap látott Párizsban időzve. Az 1930-as években ismét valóságos kultusza lett, számtalan irodalmi műben bukkant fel a szajnai Mona Lisa. Louis-Ferdinand Céline, a modern francia irodalom egyik legnagyobb alakja a L’Eglise (A templom) című drámája címlapján szerepeltette a lányt 1933-ban. 

A következő évben az orosz Vladimir Nabokov verset írt hozzá, míg 1944-ben Louis Aragon Aurélien című regényének címlapjára került a lány arca, mert a szerző úgy érezte, ez az a portré, amelyik a legjobban emlékeztet főszereplője szerelmének egyszerre mennyei és mégis hátborzongató arcára. Felkérte kora egyik legnagyobb fotóművészét, Man Rayt, hogy készítse el a címlapfotót a maszkról. Ray sem tudta magát kivonni a halott lány szépsége alól, egy teljes sorozatot szentelt neki Le masque de l’inconnue de la Seine (A szajnai ismertlen maszkja) címmel. 

A könyvet végül azzal a fotóval adták ki, amelyen a lány feje egy párnán fekszik, ezért olyan, mintha aludna. Egy francia kiadás borítóján azonban a digitális technikának köszönhetően már ki is nyitja a szemét, ami azért elég kísérteties. („Sajnos annak is megvan a hagyománya patriarchális társadalmakban, hogy miként válnak passzív, öntudatlan, kiszolgáltatott, halott, tetszhalott vagy alvó nők az eszményi szépség szimbólumává akár a mesékben, akár a művészetekben” – a szerk.) 

A szajnai Mona Lisa azóta is számtalan alkotót ihletett meg, a verseken és regényeken kívül zeneművek, balettfeldolgozások is készültek vélt történetéből, vagy annak egy-egy motívumából. 

Életmentés

A legnagyobb hatást viszont tagadhatatlanul azzal érte el, hogy ő lett Resusci Anne arca, és ezzel megszámlálhatatlan ember életét mentette meg Franciaországban. Resusci Anne ugyanis az az új generációs életmentő baba, amely egészen valósághű, mérhető a pulzusa, és tágul a pupillája.

Természetesen nem véletlen, hogy a szajnai lány arca adta Resusci Anne arcához a mintát. Asmund Laerdal, aki egy orvoscsapat felkérésére megálmodta az új generációs újraélesztési bábut, maga is érintett volt a témában, hiszen a kisfia egyszer majdnem vízbe fulladt, és csak az újraélesztés mentette meg az életét. Nem csoda, hogy Laerdal nagyon elkötelezett volt, és egy olyan élethű bábut akart megalkotni, ami bár halottnak tűnik, mégsem félelmetes. Ezért választotta a szajnai lány arcát, és így lett Resusci Anne az a halott, aminek a legtöbben köszönhetik az életüket a világon. 

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képek: Getty Images / Anne Cusack / Contributor; Wikipedia / totenmasken.com

Miklya Luzsányi Mónika