Nyáry Luca: A hiány mutatja, hogy az űr helyén mennyi szeretet volt

–

Talán érdemes lenne a legelején kezdened. Leírni, hogy miért alakult úgy az életed huszonkét éves korodra, stabil karrier, két jó húsban tartott macska és másfél évnyi időben befizetett lakbér mellett, hogy most a gyerekkori szobádban ülsz, és próbálod kitalálni, hogyan fogod az első önálló lakótered minden tartozékát bepasszírozni a régi életed maradványai közé. 

Megemlíthetnéd, hogy az apád egyébként már nem lakik itt, az anyád meg pláne nem, és hogy neked is az örökséged ez a lakás. Lehet az embernek ennyi idősen is saját ingatlana, csak az kell hozzá, hogy túléljen egy közeli rokont. Igazából próbálhatod felfogni fájdalomdíjnak is, amiért máris több temetésen voltál, mint esküvőn (3 : 0), és elsüthetnél egy viccet, ami rajtad kívül mindenkit megijesztene, mint az előbb. Eszedbe juthatna, hogy esetleg írsz róla valamit, mert van ez a szinte patologikus vágyad arra, hogy bevalld másoknak, ha szerinted elrontottál valamit. 

Eleinte az lenne a terved, hogy a tárgyak és a trauma kapcsolatáról fogsz beszélni, mert ez az egyetlen dolog, amire gondolni tudsz, ahogy egy teherautónyi összegabalyodott emlékeket rejtő kép, anyag és illat vesz körül, és rájössz, hogy már nincs itt senki, akihez fűzhetnéd őket. Illene hozzád, hogy valami szívfacsaró tanmesét készíts ebből is, hogy abba rejtsd a szégyened és a kétségeid, de aztán mégsem így lesz, mert a sors kiveszi a kezedből a narratívát. 

És ahogy a sorsot, úgy egy költözést sem lehet irányítani, akármelyik tehertaxis cég is próbál hamis biztonságérzetbe ringatni téged. 

Minden állapotváltozás kellemetlen, bármit is teszel ellene, érezni fogod. A kiszámíthatatlansággal viszont együtt jár az az előny, hogy néha a lecke, amit a végére vártál, egy rázósabb, ám sokkal szerethetőbb és szórakoztatóbb úton érkezik meg hozzád, mint hitted. De hogy azért ne legyen minden meglepetés, bemutatom a négy lépést, amelyen mindenképp átesel, ha huszonévesen hazaköltözöl. 

1. Magyarázkodás

Eleinte, amikor valaki megkérdezi, hova költözöl, mindig valami díszes bocsánatkéréssel válaszolsz. Azt érzed, hogy meg kell magyaráznod a helyzeted, hogy kevésbé tűnj olyan arcnak, amilyennek azokat képzeled, akik kényszerből hazaköltöznek. 

Annak ellenére, hogy az életednek abban a szakaszában jársz, amikor még teljesen normális otthon élni, a visszaköltözés mégis annak a beismerésnek tűnik, hogy elbuktál, ezért folyamatosan visszatérsz rá, miért pont ez volt a legjobb döntés számodra, és bizonygatod, hogy ezzel nem veszíted el az önállóságodat. 

Keményen igyekszel összeilleszteni ezt a képet egy öröklött három hálószobás otthonról az agresszívan antikapitalista nézeteidbe, amitől ráébredsz, hogy talán kissé túlcsordult az igazságérzeted. Felsorolod az új fészked előnyös tulajdonságait, a könyvespolcokat, az erkélyt, és persze mindenekfelett a klímát, mintha ezek közül bármelyiket is a sajátodnak éreznéd. Egyszerűen muszáj meggyőznöd őket, meggyőznöd magadat arról, hogy nem azért vagy itt, mert annyira félrement volna az életed. Nem visszasüllyedtél a múltba, épp hogy egy kis talajt kerestél a lábad alá, ameddig azt a jövőt építed, ami majd valóban a tiéd lesz. És miközben újra és újra ismételgeted ugyanazokat a szólamokat, amelyekkel lassítani kívánod az önbecsülésed halálát, arra gondolsz, hogy talán egy nap te is el fogod hinni őket. 

2. Számvetés

A kiköltözés egyszerű volt: csak felkaptál pár tárgyat a szobádból, aztán lassan beszereztél minden szükséges holmit, hogy az üres lakásodból otthon lehessen. Ám most egy egészen másmilyen, sokkal vérszomjasabb fenevaddal nézel szembe: mindezt betuszkolni egy olyan házba, amiből valaki más már régen otthont teremtett. Egy olyan otthont, amit nem a te kényelmedre alkottak, és amelyet a családod rémisztő halmozásra való hajlamai köré terveztek. 

Így három napot töltesz azzal, hogy kidobod a lejárt szavatosságú szardíniai chiliszószokat, amelyek 2006-ban, hét évvel a megvásárlásuk után jártak le, amikor te még csak gondolat voltál valaki fejében. Megpróbálsz eladományozni néhány gyerekkönyvet, azokat, amikhez nem kötődsz annyira, de amikor kinyitod őket, észreveszed, hogy a beléjük írt név nem a tied, és arra jutsz: nincs jogod hozzá, hogy mások emlékeit haszontalannak ítéld meg, így sokkal többet tartasz meg, mint tervezted. Aztán elkezdesz a papírhegyek között válogatni, kiválasztani azokat a darabokat, amelyeken anyád kézírása van, ahogy egy olyan fiúról beszél, akivel egyszer sem találkoztál, ő pedig soha többé nem fog; esetleg rosszul nyomtatott képeket egy öregemberről, akinek a nevetését kezded elfelejteni. 

Hirtelen rájössz, hogy ezen a helyen minden egyes négyzetcentiméter valaki másé. A most üres szobák tele vannak olyan emberek szellemeivel és lejárt boldogságaival, akik már rég elhagyták őket, és nem biztos, hogy valaha is tudsz valami olyat alkotni, ami méltó ahhoz az űrhöz, amit maguk mögött hagytak. 

Csak annyit tehetsz, hogy kitöltöd a hiányosságokat a saját cuccaiddal, mint egy lehangoló, frusztráló, érzelmi tetris-menet, miközben igyekszel megbékélni azzal a ténnyel, hogy csak megfigyelő vagy itt, valaki, aki őrzi a hátrahagyott darabokat. 

3. Bizonyítás

A projekt harmadik szakaszában az a célod, hogy megmutasd mindenkinek – talán saját magadnak is –, hogy szánnivaló helyzeted ellenére igyekszel úgy viselkedni, mint az a felnőtt, akinek lenned kellene ahhoz, hogy elhidd, nem csak vendég vagy itt. Így egyszer az életben tényleg alaposan átgondolod a dolgokat, például hogy bizonyos bútorok hogyan illeszkednek a gyerekkori hálószobádba, és hogyan fogsz megszabadulni azoktól, amelyek nem. Megszervezed, hogy valaki eljöjjön a nem kívánt csecsebecséidért, sőt még egy olyan költöztetőt is találsz, aki elérhető az egyetlen napon, amikor a barátaid is ráérnek segíteni, és látszólag tiszteli a nőket, vagy legalábbis ahhoz eléggé, hogy ne kérdezzen tőlük olyasmiket, hogy beszélhetne-e a ház urával (ahogy az első kettő tette, akiket felhívtál ezzel). 

Életedben először fogod úgy érezni, hogy pontosan azt csináltad, amit kellett volna, és még ha ez az újonnan felfedezett motiváció bűntudatból és kétségekből fakad is, csak örülni tudsz neki, hogy végre valami pontosan úgy alakul, ahogyan eltervezted. 

Kivéve persze, hogy az univerzum ilyenkor legfőbb céljává teszi, hogy megalázzon, és egyszer s mindenkorra bebizonyítsa: teljesen alkalmatlan vagy erre a feladatra, és nem érdemled meg azokat a kiváltságokat, amelyekkel kitüntetett. Minden, ami elromolhat, az el is romlik, ráadásul káprázatosan gyorsan. Először is rájössz, hogy a foci iránti teljes közömbösségednek hátrányai is vannak: például eszedbe sem jutott, hogy a házadtól negyven méterre van a stadion, ahol az Európa-liga döntőt játsszák, és nyolc órára bent fogsz ragadni a lakásban, pont aznap, amikor végleg el akartad hagyni. Emiatt pedig a jó fej, tisztelettudó költöztető nem tud eljönni a megbeszélt időpontra, így az egyetlen elérhetőt hívod helyette, sokkal több pénzért.

A barátod majdnem kihagyja az egész költözést, de végül csak eljön, hogy aztán másfél órára beszoruljon egy furgon hátuljába, és majdnem elájuljon a hőségtől. A srác, akit az Instagramon ismertél meg, és aki kedvesen felajánlotta, hogy elviszi a felesleges konyhai eszközeidet, kénytelen három órát a házadban tölteni egy meleg sörrel a kezében (csak ilyen kenyeret tudtál nekik adni, amikor éhesek lettek) és kitalálni, hogyan hagyja el a környéket anélkül, hogy eltaposnák a szurkolók. 

Amit nem felejtettél el elintézni, azt lemondják, és a terv, amit helyette kitalálsz, katasztrofálisan meghaladja a képességeidet. 

De valahogy ebben az egész káoszban rájössz, hogy még mindig meg tudod lepni magad, és nem fulladsz bele a  saját fejedbe, ahogy azt vártad: egyszerre három emberrel telefonálsz, dobozokkal zsonglőrködsz, közben megnyugtatod a barátaidat, és nem érted, hogyan, de már nem is rémiszt meg az egész. Azzal, hogy kezelni tudtad ezeket a buktatókat, még inkább bebizonyítottad magadnak, hogy képes vagy kézben tartani az életedet. 

Talán nem veszíted el automatikusan önmagad vagy a függetlenséged egy részét azzal, ha elveszíted a saját otthonod. Talán mégiscsak van mód arra, hogy továbbra is felnőttnek érezd magad, még akkor is, ha látszólag semmit sem értesz, akkor is, ha még nem vagy önmagad legjobb verziója. Sőt, az is lehet, hogy soha nem is leszel, de kezded megérteni, hogy ez így van rendjén. Senkinek nem tartozol tökéletességgel. Az egyetlen dolog, amivel tartozol másoknak, az az, hogy ennek ellenére is megpróbálod.

4. Megosztás

Mielőtt visszatértél ebbe a házba, sokat tűnődtél a magányon. A költözés előtti napokra már egészen társaddá fogadtad. Mint régen azokat a láncra vert szomszéd kutyákat, akikkel nem foglalkozott a saját gazdájuk, most is olyan fájdalmat dédelgetsz az öledben, ami nem a tiéd. Nem tudtad elképzelni, hogy egyszer képes lennél megtölteni úgy ezt a kölcsönvett helyet, hogy ne lásd benne a szellemeket. Mostanra viszont azon a véleményen vagy, hogy nem lesz halott, magányos vagy balszerencsés egy szoba, csak azért, mert egyszer a bánatunk lakott benne. Igaz, teljesen sosem lesz a tied ez a ház, sosem válhatsz meg a szellemeidtől, és sosem leszel már az a felnőtt, amilyennek itt elképzelted magadat, mert azok, akik akkor az otthonoddá tették, már sosem járnak a folyosókon.

De ezért fájdalmas kicsit minden költözés. Csak az üres terekben vesszük észre igazán, amit elveszítünk. 

Azt hiszed, hogy ez a ház – minden lommal és telepakolt szekrénnyel együtt – örökké ilyen marad, hogy mindig az arcodba üvölt majd a múlt, a bukásaid, ahányszor csak belépsz az ajtaján. De ahogy egy csupasz koliszobából minden falfirkával, horgolt takaróval és ellopott stoptáblával egyre inkább otthon lesz, úgy rendezed be a szívedet is, fokozatosan, kihasználva a helyet, amit a távozók hagytak. Mindig választhatod azt, hogy koporsó helyett szentélyt csinálsz egy üres házból, ahol a régi emlékek fájó hamvain bőven van hely az újaknak is. És egyszer csak a barátaidat nézed, ahogy a teraszon boroznak, kinevetve a harcoló macskáidat, előveszed a jegyzetet anyád kézírásával, és megmutatod annak a srácnak, aki most helyette vigyáz rád, és arra jutsz, hogy bár a tárgyak és a traumák valóban kötődnek egymáshoz, egy élettelen dolgot bármilyen érzelemmel képesek vagyunk megtölteni, nem csak fájdalommal.  

Szóval csinálsz új emlékeket, amelyeket újabb tárgyakba bújtatsz. Talán egy nap ezek helyén is foltok lesznek. De a szeretet természetes sorsa az, hogy egy napon hiány legyen belőle. A hiány mutatja, hogy egyszer volt valami, aminek helyet szorítottunk magunkban, és amikor kiköltözik, ez az űr emlékeztet minket arra, hogy mennyire értékes volt.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Lourdes Balduque

Nyáry Luca