–

Ültem a Nyúl utcában, épp valamilyen izgalmas statisztikát készítettem, a másik szobában ment a szerkesztőségi megbeszélés (azóta már újra home office-olunk), amikor a velem szemben ülő Noya elkezdte felolvasni a szigorításokat. Este nyolctól kijárási tilalom, a szálláshelyek nem fogadhatnak turistákat, az éttermek csak elvitelre… első körben ezek zavartak, mert hétvégére erdőjárós, fine diningozós, ottalvós programot szerveztünk a barátommal. Emésztgettük az elhangzottakat, miközben buzgón ötleteltünk, hogy ki mit csinál még az utolsó estén. A tervezésből a tesóm üzenete szakított ki:

„Naaa, jössz haza?”

Nem értettem, hogy mi van, mire felvilágosított: bezárják a kollégiumokat is. Felment bennem a pumpa, kavarogtak a gondolataim (többnyire nem túl szalonképesek), és egész nap csak kóvályogtam.

Nyilván ott motoszkált bennünk, hogy a tavaszi hullám példájára újra bekövetkezhet a bezárás, látva a számok alakulását, logikusnak is tűnt, és a legtöbben arra számítottunk, hogy szeptembertől kezdve maximum úgy három hetet kapunk a kolis életből, aztán csókolom. Sok kollégista bölcsen csak a legszükségesebb dolgait költöztette be, semmi fakszni. Ehelyett eltelt a szemeszter fele, és még mindig ott lehettünk. Már azt hittük, nyert ügyünk van, valaki még karácsonyfának valót is beszerzett, de jött a hideg zuhany. Borzasztó érzés nyolc hónapon belül másodjára megtapasztalni a kilakoltatást, és összerámolni a kis életedet egy bőröndbe, meg néhány zsákba. Hazaérve egy kiadós bőgés segített felszabadulni a hatalmas stressz alól.

Másfél nap

Ennyi időt kaptunk a Corvinus kollégiumaiban. Viszonylag gyorsan áramlott az információ, bár nem javított a helyzeten, hogy kedd éjfélig kellett elhagynunk az épületet. Szerencsére dönthettünk úgy, hogy csak a legfontosabb cókmókunkat visszük haza (vagy ahova megyünk) meg a romlandó kajákat. A fent maradt cuccainkhoz elvileg nem nyúlnak, most nem készülnek „dobozolásra”.

Tavasszal ugyanis azoknak a holmiját, akik nem tudták megoldani a kijelölt hétvégén a kiköltözést, bedobozolták, és lett velük valami. Néhány dolognak például lába kélt.

Ebből a szerencsétlen esetből tanulva szaktársam, Patrik inkább a végleges kiköltözést választotta – sok más kollégistával egyetemben, ugyanis ez a bizonytalanság lelkileg nagyon megterhelő. Eszter végzős, a szakmai gyakorlata mellett csupán záróvizsgáznia kell a félévben, ő ezért döntött hasonlóképp. Mindketten a családjukhoz tértek vissza vidékre, és a szüleik nélkül oldották meg a kiköltözést.

Hosszú, munkás nap után kezdtek bele a pakolásba, Patrik épphogy hazaért kedd éjfél előtt. Tervei szerint, amíg nem talál egy megfelelő albérletet, a családi fészekben marad. Eszter szintén kollégista barátjával együtt, csak a legszükségesebb holmijait cipelve vonatozott haza, többi pakkját pesti barátainál hagyta, amíg ilyen bizonytalan a helyzet. Nagyon sajnálja, hogy rohanós volt a kiköltözés, nem tudott méltó búcsút venni a koleszos évektől és állandó szobatársától, akivel nagyon jó barátnők lettek. Annak mindketten örülnek, hogy tudnak home office-ban dolgozni, anyagilag így jól jönnek ki a helyzetből.

Ahány „ház”, annyi szokás

Egyeteme és kollégiuma válogatta, hol milyen intézkedéseket és kiköltöztetési stratégiát folytattak. A BME-n, az ELTE-n és az SZTE-n is a hét végéig kaptak haladékot a diákok, nem feltétlenül kellett a szüleiket a szabadnapjuk terhére ugrasztani. Bár a legtöbb helyen elég lassú volt a döntés kihirdetése (akadt, ahol szerdán vagy csütörtök délelőtt kaptak a hallgatók részletes tájékoztatást), az első hullámból tanulva, sokan már hétfőn elkezdtek szedelőzködni, mások találgattak.

Szinte minden koliban arra kérték a bentlakókat, hogy teljesen pakoljanak ki, de arról dönthettek, hogy lemondanak a férőhelyükről, vagy csak ideiglenesen hagyják el a kollégiumot.

Nagyon indokolt esetben, dékáni engedély után lehetőségük van bizonyos hallgatóknak, hogy továbbra is kapjanak elszállásolást, bár ez ritka.

Az orvosi képzésben részt vevők, akiknek sok gyakorlati órájuk van, vagy önkénteskednek, dolgoznak az SE-n és a SZIE-n, maradhattak a kollégiumokban.

A pénzügyekben már nem ilyen egységes a dolog: a Corvinuson novemberre sem kell fizetni, a BME-n félhavi díjat kérnek el, az SZTE-n és az ELTE-n erről egyelőre semmit nem tudnak a lakók.

A legtöbben a társaság felbomlása miatt szomorkodnak

Köztük a BME-n tanuló Ákos és az ELTE-n elsőéves Viki is. Gólyaként alighogy belépett az önállóság kapuján, beleszagolt a nagyvárosba, és megismerkedett egy csomó új emberrel, máris bizonytalan időre búcsút inthet ennek az élménynek. Attól fél, hogy ezek a frissen alakult kapcsolatok az online térben nem tudnak megerősödni, sőt elveszhetnek.

Ákosnak további fejtörést okozott a munkája, még kérdéses, hogy kap-e céges laptopot, amivel otthonról dolgozhat, de végül a mamahotelt választotta, vállalva az esetleges bejárással járó kellemetlenséget. A jól működő napi rutin is hiányzik neki, de próbálja tartalmasan tölteni az idejét. Például kapott egy utolsó utáni esélyt a szakdolgozata befejezésére, unatkozni aligha fog… A szabadidő eltöltésére hasonló tervei vannak az SZTE-n végző Nórinak is, bár nem bánja, hogy haza kellett költöznie.

A közösséget viszont sajnálja, hiszen a következő félév nekik a gyakorlatról fog szólni, ki tudja, mikor találkozik újra szaktársaival, és nehéz lesz, hogy a nagymamát nem ölelheti meg.

Sajnos nem mindenki volt ilyen szerencsés, mint a riportalanyaim. Lehetett olvasni, hogy többen azért nem tudtak hazamenni, mert a családjuk karanténban volt, sokan albérletbe kényszerültek, ami anyagilag jóval megterhelőbb, mint a kollégista életmód.

Az „utolsó vacsora”

Ákos reagálva botrányt okozó iskolatársaira, viccesen megjegyzi, ha Pesten lett volna, lehet, hogy szerez egy gitárt, és nekiesik falat bontani… (Csak viccel!) Azért máshol nem volt ilyen durva a buli, de megannyi fiatal elment kihasználni az utolsó estét. Sok kollégista a felhalmozott alkoholkészlet fenekére vert, hogy ennyivel is könnyebb legyen a csomag. Patrik rácsodálkozott, hogy az utolsó estjén volt először igazán kolis…

Voltak persze csendesen tüntetők is, akik napközben karácsonyi ajándékot vásároltak vagy dolgoztak, este pedig egy kellemes együtt vacsorázós, filmezős estet tartottak szobatársaikkal. Eszter megjegyzi, „az össznépi iszogatás nem volt a legcélravezetőbb”, hiszen másnap sokan hazamentek egy másik karanténközösségbe. A vírus ilyesfajta gyorsabb terjedése miatt Patrik is aggódik, ősszel ugyanis a fiatalok kerültek középpontba a fertőzöttséget tekintve, így nem tartja észszerűnek, hogy mindenkit hazaküldtek.

Tavasszal érezhetően nagyobb volt a pánik, mostanra talán mindannyian kalkulálnak a bizonytalansági tényezővel.

Szerencsére a legtöbben próbálják meglátni a helyzet jó oldalát, és kihasználni az otthon töltött időben rejlő lehetőségeket. Lehet priorizálni, terveket szőni, többet pihenni és kicsit lassabban élni.

Deli Csenge

A képek a szerző tulajdonában vannak