–

Mostanra már meg sem lepődöm az idézett hozzászólásokon, és tapasztalt vándorként nem kezdem magyarázni sem, hogy ha elköltözöm valahonnan, az nem azt jelenti, hogy megutáltam a helyet, ahol éltem, ahogyan azt sem, hogy olyasmit keresek máshol, amihez korábban már hozzászoktam. Most azonban úgy érzem, tartozom annyival az otthonaimnak, hogy leszögezzem: tény és való, mind hiányzik, kicsit. Ám annyira nem, hogy bármit megbántam volna, sőt annyira sem, hogy azt ismételgetném magamban: „bárcsak London kicsit budapestesebb volna”, „bárcsak Görögország közel-keletiesebb lenne”. Hiszen pontosan azért léptem tovább, mert a korábban megtapasztalt közeg – minden szeretetem és értékelésem ellenére – egyszerűen már nem inspirált annyira, mint szeretném. 

„Nyughatatlan természet – folyton csak menekül” – ezt is megkaptam már, nemegyszer, én pedig egyszer sem feleltem rá, mert számomra a feltételezés is abszurd, hogy a nyugodt természet indikátora az volna, hogy az ember egy életen át egy helyen tanyázik. 

Én sosem azért utaztam, mert úgy véltem: majd egyszer találok egy helyet, ahová megérkezve lehorgonyzok, és soha többé nem akarok elmenni sehová. 

Ellenkezőleg – akárhány helyen eresztek gyökereket, akárhány otthont építek, akárhány baráti és családi kör alakul ki körülöttem, annál izgatottabbá válok az évek múlásával, milyen mesés lesz mindezt és még többet egy kicsit másképp, máshol megtapasztalni.  

Miért feltételezi bárki, hogy ha szeretem a humuszt, attól kevésbé szeretem a mákos tésztát? Miért gondolják egyesek, hogy ha átsétálok a Temzén, akkor megcsalom a Lánchidat, és miért vélik úgy emberek, hogy ha lelkendezve mesélek a kis görög falunkról, akkor megundorodtam a nagyvárostól? Valószínűleg ugyanabból az emberi ösztönből fakad ez a fajta lokálpatriotizmus, mint a vallási felekezetek követőinek egyféleisten-hite: 

mindig lesznek zsidók, muzulmánok és keresztények, akik szerint a másik tévúton jár, sőt pokolra kerül, hiszen a világ sokszínűségét választani, minden ideológiából tanulságot levonni, és mindenhol otthon lenni – árulás, sőt bűn.  

Ugyanakkor olyanok is lesznek, akik – mint Teréz anya, amikor megkérdezték tőle, miért nem téríti keresztény hitre a leprás, haldokló buddhistákat és hindukat, akiket az indiai szeretetközpontjában ápolt – azt felelik majd: „Hagyjuk Istent dolgozni a maga keresztény, buddhista vagy hindu módján.” És olyanok is lesznek, akik ha Magyarországon megpillantanak az utcán, nem azt sziszegik: „Nem úgy volt, hogy ez a zsidó buzi elhúzott innen?” Meg olyanok is persze, akik, ha Izraelben találkozunk, nem kérik majd számon rajtam, hogy hogyan hagyhattam magam mögött a Kánaánt. 

Lesznek, akik megértik, hogy társadalomkritikával élni nem elkényeztetett és hálátlan viselkedés, hanem minden földlakó kötelessége. 

Meggyőződésem, hogy egy igazi lokálpatrióta nem feddhetetlennek próbálja beállítani a saját földjét, hanem – épp nemzeti öntudatából fakadóan – élesen és okosan kritizálja azt, hogy még jobb lehessen. Abban is szentül hiszek, hogy migránsnak vagy emigránsnak lenni nem jelenti azt, hogy ciki volna hazahúzni, ha épp olyanja van valakinek. (Sosem értettem azokat a barátaimat, akik kimentek Amszterdamba, New Yorkba vagy Londonba szerencsét próbálni, majd pár hónap után a mardosó honvágy és mély depresszió ellenére sem mentek haza, mondván: mennyire kínos lesz visszakullogni a pesti albiba, miután a költözést megelőzően heteken át csak arról beszéltek, milyen jó lesz megszabadulni a magyar rapszódiától.) 

Számomra nincs annál egyértelműbb életigazság, hogy mindenkinek ott kell lennie, ahol épp jól érzi magát. 

Nem írtunk alá szerződést, hogy többé nem lépjük át a szülőföldünk határát, nem lettünk körözött bűnözők az országban, ahol korábban éltünk, akiket visszatéréskor börtönbe toloncolnának, és nem kell kötbért fizetnünk senkinek, ha változik a véleményünk, és formálódnak az érzelmeink bármelyik korábbi hazánk politikai, társadalmi életével kapcsolatban. 

Mindannyiunknak joga van úgy magyarnak lenni, hogy aktuálisan épp nem élünk Magyarországon 

– nekem pedig, a saját belátásom szerint jogom van úgy izraelinek, sőt palesztinnak is lenni, hogy sosem kaptam állampolgárságot, ám ellentétben sokakkal – akik ide születtek, vagy zsidóként felnőtt emberként kézhez kaptak egy izraeli útlevelet –, vettem a bátorságot és fáradságot, hogy tizenkét év során igazán mélyen és sokrétűen megismerjem és kiismerjem a Közel-Kelet e kicsinyke, ám hatalmas karizmával bíró szegletét, Libanontól Jordánián és Ciszjordánián, valamint Palesztinán át egészen Egyiptomig. 

Akinek mindez nem tetszik, és belekötne a kelet-európai–közel-keleti identitásomba, annak nagyjából ugyanaz az üzenetem, mint azoknak, akiknek nem vagyok eléggé vegán, vagy nem vagyok megfelelőképpen LMBTQ: oké, semmi probléma, neked nem vagyok az – semmiféle késztetésem nincs arra, hogy meggyőzzelek bármiről, hiszen láthatóan mindkettőnknek mást jelent a nemzeti öntudat/állat- és világvédelem/queer kultúra és identitás. Az én világképembe belefér a tiéd is – ha a tiédbe nem passzol az enyém, az engem sem nem zavar, sem nem sért. Köszönöm neked, hogy a te értelmezéseddel is megismerkedhettem, színesíti és gazdagítja a világomat. Akárcsak az – állandó – utazás. 

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak