–

Évek óta írok. Többnyire az anyaságról, környezettudatosságról, de néhány közéleti, politikai történésre is reflektáltam már. Mindig voltak ellenvélemények. Intelligensen és érzéketlen tuskó módon megfogalmazottak is. 

Viszont eljött a pont, amikor egymástól függetlenül szóltak nekem barátok, családtagok írtak, hogy „itt az idő, fogjam vissza magam, hagyjam a politikát”. Anyaként ne vállaljam be ezt a rizikót. A gyerekek miatt.

Mert aki nem hallgat el, azt elhallgattatják, és én kis hal vagyok, engem könnyebb elnémítani. 

Első hevületben felpaprikázódtam. De hiszen én írok! Írással foglalkozom. Arról írok, amiben őszintén hiszek. Ha aláfekszem a félelemnek, mi marad utána?! Mostantól csak az anyaságról és a zero waste próbálkozásaimról írhatok?! 

Aztán aludtam rá egyet.

Úgy keltem, mintha tablettás vörösboros kólát kevertem volna kisüveges cherryvel. Hányinger, szédülés, fejfájás. Vegetatív tünetek. Ez lenne a félelem? Na, de mitől? Hogy eljön a fekete autó? Á, az csak nem... Hogy gyűlölködő kommentek áradnak majd felém nap mint nap? Azokat nem muszáj elolvasni. De ott a család. És itt azért lezongoráz az ember pár forgatókönyvet a fejében. 

Aztán megint elgondolkodtam, amíg a kisbabám a mellkasomon aludt. 

Amikor gyűlölet ömlik egy-egy írásom alá, olyankor válik még biztosabbá, hogy az embereknek több szeretet, több szépség, több hit kell az életébe. 

Akinek nem megy magától, azt túl kell adagolni addig, míg egyszer csak megtanulja ő is, hogy kedvesnek, szeretettel telinek lenni jó. Másmilyennek nem érdemes lenni. A fény az egyetlen eszköz a sötétség ellen. 

Szóval nem, nem az elhallgatás a megoldás. Csak éppen a hangsúlyt kell áthelyezni.

Több világosságot kell árasztani. Mert ahol csak félhomály van, ott egy pici rásegítéssel máris kisüthet a Nap. 

Gondolhatunk mást a politikáról, de ha azt lebontjuk az utolsó atomig, eljutunk az alapokhoz, ott pedig bizonyára akadnak közös pontok. Legyen akár az, hogy szeretjük a frissen vágott fű illatát, az első roppanós harapást a Túró Rudiba, az oviból felénk szaladó gyerek ölelését, a hekket a Balaton-parton, a pillanatot, amikor rájövünk, hogy nem kell már a téli kabát... A lényeg közös.

Mindennek a központja a szeretet, hogy képesek vagyunk szeretni és megélni, amit szeretünk. 

És ilyenből rengeteg van, még abban is, aki kommentben pocskondiáz másokat, migránsozik a buszon, eldobja a szemetet az utcán vagy politikusként garázdálkodik. 

Egyre kevésbé hiszek abban, hogy megosztónak lenni jó. 

A megosztottság sérülékennyé tesz minket. Ha a különbözőségre helyezem a hangsúlyt, csak a távolságot növelem.

Mint amikor tajtékzik a gyerek, épp hisztériás nagyrohamot kap, és csak azt hajtogatom hogy „hú, de rondán üvöltesz, szégyelld magad, ezt nem szabad”. Ha helyette megpróbálom megérteni, máris megtalálom hozzá azt a hangot, amit meghall. 

Hopp, máris itt repül egy szó: empátia. Bizony, anélkül nehéz. De igenis tanítható. Nagyobb szükség van rá, mint valaha. 

Gondoljatok csak bele. Jó úgy élni, hogy „pártkatonázunk” és „Soros-bérencezünk”, így vizionálunk ellenséget mindenhol? Tényleg ez határoz meg minket? Az adott politikai kulturálatlanság minden oldalról? 

Ezt a nyálkás, takonyszerű trutymót, amivel beterítették az emberi kapcsolatokat, az emberek közti kommunikációt, ezt kellene levetni, lemosni és tenni egymás felé egy-két lépést. 

Nem ítélkezni. Nem gyűlölni. Nem megmondani a tutit. 

Helyette inkább kérdezni. Tanulni. Megérteni. Megkeresni a közös pontot. A szerethető pontot. 

És igen, ez nem könnyű.

De, ahogy beépült az életembe, hogy köszönök, ha valaki beszáll mellém a liftbe, előreengedem az ajtónál a nénit a sok szatyorral, nem kérem a szívószálat az üdítőmhöz, megköszönöm, ha kapok valamit, úgy válhat talán automatikussá az is, hogy ha valaki mást gondol valamiről. Az, hogy nem fenyegetve vagy megbélyegezve érzem magam a véleménykülönbség miatt, hanem megpróbálom megérteni, és addig kutatni, amíg közös pontot nem találok. Hogy onnan fel tudjon épülni valami értékesebb. 

Szóval nem elhallgatni kell, és ezzel legitimizálni a félelmet, mint a tetteimet meghatározó érzést. Hanem bebizonyítani, hogy sokkal több a közös bennünk, mint amiben különbözünk. 

Kezdve ott, hogy emberek vagyunk. Még akkor is, ha olykor embertelenek...  

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images