Nem kell feltétlenül meghalni ahhoz, hogy újjászülessünk

–

A kisgyerekkoromból csak kevés dologra emlékszem. Persze vannak képek, amelyek belém égtek, fel tudom idézni a szeretteim hangját, szófordulatait, szokásait, néhány helyszínt, ahol megfordultunk. Van mit párás szemmel nosztalgiázva felidézni, és az is rémlik, mitől féltem, mitől szorongtam, milyen rémálmaim voltak. De ha azt kellene megfogalmaznom, milyen ember voltam kicsinek, bizonytalan lennék. Tudnék persze mondani pár mondatot magamról, de nem lennék biztos abban, hogy nem a mások utólagos emlékei, jellemzése alapján karakterizálom éppen saját magamat. Ezek az emlékek, jellemzések jelentősen torzíthatnak is.

Amikor pszichológus firtatta a gyerekkoromat, mindig zavarban voltam. Úgy éreztem, valamiféle mesét kell most nekem (illetve nekünk, hiszen a kérdések is irányítják a narrációt) összerakni, amelyben sok az igazságtartalom, de bármennyire próbálunk is objektívek lenni, mégis csak egy fikcióról van szó.

A főhős és a mesélő ugyanaz a személy. Én.

Vajon ez az én lényegében ugyanaz a valaki, aki négyévesen volt? Vagy tizennyolc évesen? Esetleg harminckét évesen?

Tizennégy éves koromban már ugyanolyan magas voltam, mint most. De a barátaim se nőttek tizenhat-tizenhét éves koruk után. A felnőtt testünk kialakult a tinédzserkorunk végére. Az identitás (erről még lesz szó!) is ebben az időszakban formálódik. A kamasz lázasan keresi önmagát: ki ő, vagy még inkább: ki nem ő. Milyen csoportokhoz tartozik vagy szeretne tartozni, és hova semmiképpen. A testi növekedéssel ellentétben az identitáskeresés azonban nem zárul le érettségiig. De még a húszas éveinkben sem. Az identitásunk szüntelenül formálódik, alakul, amíg csak élünk. Hiszen újabb és újabb szerepeket, fordulatokat, feladatokat hoz az élet, amelyek kérdéseket szülnek önmagunk kapcsán is, és olykor változásokat generálnak bennünk.

Az újszülött kutacsa csak hónapokkal a születés után záródik be

A rugalmas koponyacsont teszi lehetővé, hogy kiférjen a szülőcsatornán. A felnőtt ember annál könnyebben alkalmazkodik helyzetekhez, minél kevésbé merev, „megcsontosodott”, előítéletes. Könnyebben megoldja a problémákat (vagy nem gyárt annyit), ha hajlandó felülvizsgálni időnként az értékrendjét, a szokásait (a rigolyáit), a szerepeit, az önmagáról szőtt mesét, az önmagáról alkotott képet. És változni sem rest.

Amióta gyerekem van, sokat töprengek a személyiség és az identitás változásain. Én jól emlékszem azokra az időkre is, amikre a lányom már egyáltalán nem. És ha, mondjuk, összevetem az egykori kisbabámat a totyogóssal, a kisiskolással, a bakfissal, majd a már majdnem felnőtt lánnyal, akkor tudok mondani jellemzőket, amelyek (szerintem) megmaradtak az idők folyamán, és tudok mondani olyanokat, amelyek csak egy-egy szakaszban voltak, vannak jelen.

Az én emlékezetemben voltaképpen nem egy, hanem több különböző korú kislány él párhuzamosan, nem folyamatában van meg a fejemben a gyerekem eddigi története, hanem szakaszokban, „korszakokban”, epizódokban és a kontinuitás nem mindig egyértelmű számomra sem, aki mindennap látom: keresnem kell a kapcsolódási pontokat.

Alapvető szokások, preferenciák vesztek el ugyanis vagy alakultak át menet közben, külsőleg és belsőleg is óriási a változás. Érdekes különbségek vannak abban is, amilyennek én látom őt, meg ahogyan ő saját magát látja – de most ne kanyarodjunk el a témánktól!

Tehát újra kérdezem: ugyanazok az emberek vagyunk-e négy-, tizennyolc, harminchat és hetvenévesen?

Vannak, akik úgy érzik, teljesen kicserélődtek. „Úristen, hogy néztem ki?” „Milyen hülye voltam!” „Miket hallgattam!” „Kikre szavaztam!” „Mit tettem!”

Felelősek vagyunk azokért a tetteinkért, amelyeket régen, egészen más emberként követtünk el? (Most nyilván nem gyilkosságokra gondolok vagy más súlyos bűncselekményekre, hanem hétköznapi aljasságokra, ártásokra, bántásokra, amelyeket ma már szégyellünk, amelyeket mélyen megbántunk. Csak kibúvó lenne azt állítani: „megváltoztam”?)

Nemcsak a szokásaink változhatnak idővel, de előfordulhat, hogy az alapvető értékeink is, az ízlésünk, a világszemléletünk. Tanulságos időnként visszagondolni korábbi önmagunkra. Ismerős-e az az ember nekünk, vagy teljesen idegenné vált? „Who I was before, I cannot recall” (Nem tudom felidézni, ki voltam azelőtt) – énekli Eddie Vedder a Long Nights című dalában, amely az Út a vadonba című népszerű filmben is elhangzik. Ennek hőse egy frissen diplomázott amerikai fiú, aki hátat fordít a civilizációnak, egész korábbi életének, és csavargó lesz, a természetben keresi a helyét, nem a társadalomban.

Ilyen extrém fordulatok sem kellenek ahhoz feltétlenül, hogy megváltozzunk. Már ha megváltozunk valóban. Mert mi van akkor, ha csak a személyiség egy olyan része veszi át az irányítást, amely addig szundikált? Vagy nem mi magunk változunk meg, csak az úgynevezett narratív identitásunk? (Az, ahogyan magunkra tekintünk, ahogyan magunkat jellemezzük, amit magunkkal kapcsolatban fontosnak tartunk kiemelni.)

Időkapu: osztálytalálkozó

Van, aki szereti, van, aki nem bírja a műfajt. Ha ugyanis igent mondunk egy osztálytalálkozóra, időutazáson veszünk részt. A régen látott barátok, szerelmek segítségével rápillanthatunk a korábbi önmagunkra. Ezeknek a találkozóknak épp ez a lényegük. Persze van, akinek esze ágában sincs kapcsolódni korábbi önmagához.

Karl Ove Knausgård vetette fel önéletrajzi regénysorozatában, hogy ugyan mi értelme ugyanazt a nevet használni egész életünkben? Mi köze például annak az apja karjában ordító csecsemőnek a fotón a középkorú, hajlott hátú férfihoz, aki ő most?

The Sense of the Self című művében Galen Strawson filozófus azt írja, hogy vannak, akik az életüket különálló epizódokban szemlélik. Önmagát is ilyen embernek tartja: nem érdekli különösebben a múltja, és nem köti össze narrátorként az élete különféle korszakaiban történt eseményeket, keresve valamiféle kapcsolódást, értelmet, ok-okozatot.

Mások ezzel szemben folyton kutakodnak az emlékeikben, összefüggéseket keresnek, mint egy puzzle-t, úgy rakosgatják össze a képet önmagukról.

Fejlődni, fejlődni, fejlődni!

Ez korunk jelmondata. De bárhova megyünk, bármibe kezdünk is, azért ugyanazok az emberek maradunk. Vagy nem?

Donald Trump mondta az életrajzírójának, hogy ő pont ugyanaz az ember volt hatvanévesen, mint elsős kisiskolásként. Neki, mondjuk, elhisszük, hogy így látja magát: egy egomán ember valószínűleg nehezen ismeri be, hogy bárki és bármi is nagy hatással lett volna rá.

Az emlékezet ugyanakkor csalóka. Honnan is tudhatnánk biztosan, milyenek voltunk évtizedekkel ezelőtt? 

Szerencsére léteznek tudományos vizsgálatok, amelyek során kutatók hosszabb időn át nyomon követik, hogyan változnak emberek. Az 1970-es években például az új-zélandi Otago Egyetemen egy Phil Silva nevű pszichológus kezdte el munkatársaival azt a kutatást, amelynek során több mint ezer gyereket (majd a belőlük lett felnőtteket) interjúvoltak meg időről időre, és nemcsak őket, hanem a rokonaikat, barátaikat is. A kutatás kezdetén alapvetően öt csoportba osztották az akkor hároméves gyerekeket. Negyven százalékuk a „mentálisan stabil” kategóriába került, huszonöt százalékuk volt „magabiztos” (új szituációkhoz, emberekhez jól alkalmazkodó), tizenöt százalékuk pedig inkább „zárkózott”. Tíz százalék tartozott a „gátlásos” (szégyenlős), és újabb tíz százalék az „öntörvényű” (impulzív, nehezen kezelhető) gyerekek közé. Nem meglepő módon ez a kategorizálás előre vetítette, hogyan alakulnak majd, mondjuk, az iskolás éveik. Egy iskolaváltást például kamaszként egészen másként élték meg a különféle gyerekek. Míg egy magabiztos gyerek a lehetőséget látta meg benne, és különféle szakkörökhöz csatlakozott azonnal, gátlásos vagy zárkózott társa inkább olvasgatott az új helyen az ebédszünetben ismerkedés helyett. Az sem nagy talány, kikből lettek a fekete bárányok.

Karakterjegyeink minden bizonnyal predesztinálnak minket bizonyos szerepekre, ugyanakkor fontos tudni, hogy a történetünket azért nem a tulajdonságaink írják. Nem szabad elfelejteni, hogy a körülmények rengeteget számítanak, és egy szeretetteli kapcsolat, egy jó mentor például rengeteget formálhat rajtunk.

Vannak korán megmutatkozó tulajdonságaink, de sokkal többek vagyunk ezek összességénél. Másként: egy csomó kategóriába beleillünk (okos, zárkózott, félénk, nagydumás, jó humorú stb.), de ezek együtt sem fedik le a teljes személyiségünket.

Jut eszembe, amikor ha arról beszélünk, kik vagyunk, az sem mellékes, mire gondolunk. A tulajdonságainkra, a személyiségünkre vagy a tetteinkre?

Itt az ideje szót ejteni az identitásról!

A szó azt jelenti: önmeghatározás. A saját válasz arra, ki vagyok én. Milyen magatartásformákat, szerepeket, értékrendet érzek sajátomnak. Mik azok a tulajdonságaim, amelyek szerintem alapvetően meghatároznak engem. Lehet, hogy azt fontosnak érzem magamról elmondani, hogy hol születtem és melyik focicsapatnak szurkolok, míg, mondjuk, azt nem, miből diplomáztam húsz évvel ezelőtt vagy mi a kedvenc ételem.

Erik H. Erikson híres fejlődéselméletének ötödik szakasza a pubertás, amelynek legfontosabb feladata az identitás kialakulása, amely a serdülőkor végére (18-22 éves kor körül) nagyjából befejeződik. Csak nagyjából, mert ahogy arról már szó esett, az identitás valójában egy életen át formálódik különböző szerepeken keresztül, amelyekkel az egyén azonosul (anyai/apai szerep, nagyszülői szerep, szakmában betöltött szerep stb.). Beszélhetünk még nemi identitásról, nemzeti, vallási, szakmai identitásról is.

A személyiség a fejlődése során szüntelenül változhat, így joggal merül fel a kérdés újra: tekinthető-e valaki ugyanannak a személynek, mondjuk, kicsi gyerekként és aggastyánként egy életnyi tapasztalattal a háta mögött?

Nincs egyértelmű válasz. A filozófus John Locke szerint a tudat folytonossága miatt beszélhetünk inkább arról, hogy valaki ugyanaz az ember maradt, nem azért, mert lényeges dolgokban nem változott. Egy másik lehetséges válasz, hogy a kontinuitás csak biológiai természetű.

Korunk (és a modern identitáselméletek) egyik kulcsfogalma az önazonosság. 

De mikor tekinthető valaki önmagával azonosnak?

„Ne hallgass másokra! Dönts a megérzéseidre hallgatva!” 

Könnyű ezt mondani! Az egyén önmagával kapcsolatos képe elválaszthatatlan mások véleményétől. Interakciókban, a másik tükrében látjuk meg önmagunkat. Az egyén önmeghatározása ezen kívül különféle csoport(ok)hoz is erősen kötődik (létezik nemzeti, etnikai, vallási, nemi identitás stb.). Összefonódik a személyes és a szociális identitás. A kultúra is opciókat, „programokat” kínál önmagunk felépítéséhez. Nagyon úgy tűnik, hogy éles határokat képtelenség húzni önmagunk és a világ, önmagunk és más emberek közé. És igazából nem is szükséges. Szüntelenül hatással vagyunk egymásra, és változnak a körülményeink, változunk mi magunk is. A változás pedig lehetőséget is hoz. Újabb és újabb szerepekhez alkalmazkodva (vagy akár elutasítva azokat) tehetünk szert új képességekre, tudásra, ismereteket szerzünk, módosulhat a személyiségünk: a szokásaink, az értékrendünk is akár. Vagy egyszerűen csak újradefiniálhatjuk önmagunkat.

Ki voltam? Ki vagyok most?

Az újjászületéshez, mily csodás, nem is kell mindig meghalni.

Forrás: ITT és ITT 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Alpgiray Kelem

Kurucz Adrienn