–

„Ott megy egy bolond” – állítólag ezt mondta Einstein a titkárnőjének az épp elhaladó Oppenheimer felé biccentve, aki nem sokkal azelőtt közölte kollégájával (és régi barátjával), hogy néhány hétre Washingtonba utazik, hogy megvédje magát a szövetségi meghallgatásokon, amelyeket ellene indítottak. 1954 tavaszán járunk ekkor, Oppenheimert pedig azzal a váddal illették, hogy Amerika-ellenes tevékenységet folytat, és kommunista meggyőződése miatt nemzetbiztonsági kockázatot jelent.

Einstein a beszélgetésük során megpróbálta lebeszélni barátját arról, hogy asszisztáljon az ellene folyó nonszensz boszorkányüldözéshez. Azzal érvelt, hogy Oppenheimernek nem kötelessége alávetni magát a meghallgatásnak, hiszen jól szolgálta hazáját, és ha Amerika ezt a jutalmat kínálja érte, itt az ideje hátat fordítani neki.

Einsteinnek igaza lett, ám az elméleti fizikust ugyanolyan mély tűz fűtötte a hazája, mint a tudomány iránt – így vált a belé és a vezetőibe vetett hit személyes (és valahol mindannyiunk) tragédiájává.

A történet így végződik. De hosszú út vezetett addig, hogy ünnepelt nemzeti hősből árulóvá kiáltsák ki…

Azt mondják, a sorsunk születésünk pillanatában eldől

Oppenheimer életének fonalát pedig már a kezdetektől ellentmondásokra, furcsa kettősségekre fűzték fel: 1904-ben, New Yorkban látta meg a napvilágot, méghozzá tehetős német zsidó családban – felmenői még a 19. században vándoroltak az Egyesült Államokba. A család otthona az Upper West Side-on, Manhattan előkelő részén helyezkedett el, falait a legismertebb európai művészek alkotásai díszítették. Oppenheimer anyagi és szellemi jólétben nőtt fel, intellektusa pedig már korán megmutatkozott.

A művészetek és a filozófia iránt épp olyan intenzitással érdeklődött, mint a természettudományok iránt – valószínűleg bármelyik területen kiemelkedőt alkothatott volna.

Az ásványok különösen izgatták a fantáziáját, kilencévesen a Central Park sziklaformációit tanulmányozta, és a meglátásairól leveleket írt a New York-i Ásványtani Klub geológusainak. Ezekben annyira választékosan és komplexen fejezte ki magát, hogy a klubban felnőttnek gondolták, és meghívták előadást tartani.

A szülei tisztában voltak kimagasló képességeivel, az viszont, hogy a közvetlen környezete zseniként kezelte, elmondása szerint nem hatott túl jól az egójára. Sokszor volt magányos, a kortársai között kilógott a sorból. Ezen persze az sem segített, hogy az általános iskolából kihagyott pár évet, miután az oktatás túl lassú volt számára – ezt az időt filozófiai és francia irodalmi olvasmányaival „ütötte el”. A középiskolát tizenhét évesen fejezte be, amit a Harvardon való tanulmányok követtek, az alapképzés elvégzése után pedig Cambridge-be ment, ahol a posztgraduális tanulmányai mellett labormunkát kellett végeznie.

Úton az összeomlás felé

A laboratóriumi munkától nagyon szenvedett: amellett, hogy nem volt jó benne, borzasztóan unalmasnak találta. Pszichésen egyre mélyebbre került, szinte a teljes mentális összeomlásig sodródott.

Egyetemi mentorával is elmérgesedett a viszonya – a barátai feltételezései szerint mentális állapota mellett az alkalmatlanság és az irigység érzése vezethette oda, hogy mérgezett almát helyezzen professzora asztalára.

A történet nem torkollt tragédiába, Oppenheimer pedig apja közbenjárásának köszönhetően megmenekült a kirúgástól. Igaz, azzal a feltétellel tarthatta csak meg egyetemi helyét, hogy rendszeres pszichiátriai kezelésnek veti alá magát. Az általa felkeresett szakember pszichózissal diagnosztizálta.

A kezelés nem bizonyult hatásosnak, és amikor a rá következő évben meglátogatta egy Párizsban élő barátját, ismét összeomlott. Miután a férfi elárulta neki, hogy megkérte a barátnője kezét, Oppenheimer válaszul nekiugrott és megpróbálta megfojtani. Bár egész életében kínozták depressziós epizódok, az akkori gödörből irodalmi, filozófiai és spirituális olvasmányai segítették végül ki. Ezek által az emberi szenvedés természetét akarta jobban megérteni – a kérdést, ami egész életében foglalkoztatta.

Már hallgatóként is mindenkit túlszárnyalt

Aztán 1926-ban találkozott a Göttingeni Egyetem Elméleti Fizika Tanszékének igazgatójával – ami az elméleti fizikusok Mekkája volt abban az időben –, aki Németországba csábította.

Itt végre elemében érezhette magát:

heves vitákat folytatott a katedrán álló oktatókkal, amelyekben olyannyira felülkerekedett, hogy egy ponton túl rendre ő dominálta a szemináriumokat – szinte önkényesen átvette azok vezetését. Emiatt csoporttársai petíciót nyújtottak be a tanszék igazgatójához, Max Bornhoz, hogy fékezze meg valahogy a „lieblingjét”.

Oppenheimer végül itt védte meg doktori disszertációját, amelyen az a James Franck elnökölt, aki két évvel korábban kapott Nobel-díjat. Amikor berekesztették az ülést, a világhírű tudós hangosan fellélegzett: „Örülök, hogy vége van. Már ott tartott (Oppenheimer – a szerk.), hogy megkérdőjelezze az én eredményeimet.”

Ezt követően visszatért az Egyesült Államokba, ahol a Kaliforniai Egyetemen kezdett dolgozni és kutatni. Oppenheimer egyre nagyobb nevet szerzett az elméleti fizikai területén. Annyira a munkájának élt, hogy az 1929-es Wall Street-i tőzsdekrachról is csak fél évvel később, egy baráti séta során értesült, és az 1936-os választásokig nem is szavazott.

A nácik németországi hatalomra törésével azonban minden megváltozott: a fizetésének jelentős hányadát költötte ezt követően Németországból menekülő fizikusok támogatására.

Mint az értelmiségi fiatalok többsége, Oppenheimer is olyan baloldali eszmék, kezdeményezések felé fordult, amiket már később kommunistának minősítettek. Bár sosem csatlakozott a párthoz, az FBI 1941-től aktát nyitott róla és megfigyelés alá helyezte mint közismert kommunistaszimpatizánst.

Albert Einstein atombomba J. Robert Oppenheimer
Robert Oppenheimer - Forrás: Getty Images/ Bettmann / Contributor

Az események katalizátora

Miközben Oppenheimer a kvantum- és magfizika területén végzett kutatásokat, 1939-ben nagy tudományos áttörést jelentettek Otto Hahn és Fritz Strassmann német fizikusok: véghezvitték az első sikeres maghasítást, amit nem sokkal később Enrico Fermi is megismételt az Egyesült Államokban.

Az Amerikába emigrált magyar kutató, Szilárd Leó pedig felismerte, hogy a maghasadásból nukleáris láncreakció hozható létre, amit pusztító fegyverként is lehet használni.

Abbéli aggodalmában, hogy a nácik fejlesztik ki előbb az atombombát, meggyőzte barátját és pályatársát, Albert Einsteint, hogy írjanak levelet az amerikai elnöknek, Franklin D. Rooseveltnek, amiben tájékoztatják Szilárd Leó felismeréséről és figyelmeztetik, milyen végzetes következményekkel járna, ha Németország – amelynek tudósai addigra már elkezdték ez irányú kutatásaikat – alkotná meg elsőként a pusztító fegyvert.

A levél elküldését követően mégis három évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a tudósok folyamatos figyelmeztetését végre figyelembe vegyék a Fehér Házban. Az elnök engedélyével így 1942-ben kezdetét vette az amerikai atombomba megalkotására irányuló Manhattan-terv, a projekt új-mexikói Los Alamos laboratóriumának igazgatójává pedig komoly szaktudása okán Oppenheimert tették meg.

A feladat világos volt: az első nukleáris fegyver kifejlesztése – megelőzve a nácikat

Akik komoly előnyben voltak addigra: négy éve folyt már ugyanis náluk az atomfegyverprogram. Az idővel való versenyfutáshoz Oppenheimer összegyűjtötte korának összes kiemelkedő tudósát, köztük olyan magyar kutatókat is, mint Teller Ede és Neumann János. Bár korábban nem vezetett ilyen volumenű projektet és ekkora csapatot, mégis mintha erre teremtették volna. Karizmatikus vezető volt, a szellemi és lelki motorja a munkálatoknak, amiket folyamatos jelenlétével felügyelt – mindenki másnál többet tett azért, hogy az atombomba végül valósággá váljon.

A munka során állandóan felmerülő etikai dilemmákat is ő igyekezett csillapítani a csapatban (és saját magában). Ilyenkor azzal érvelt: kutatóként nem felelősek a fegyver későbbi használatára vonatkozó döntésekért – kizárólag a munkájuk elvégzéséért, amit a tudományos fejlődés nevében, a nácik megfékezésének és a második világháború (valamint az összes további háború) lezárásának reményében tesznek.

Komolyan hitte, hogy már az atomfegyver létének ténye is eléggé fenyegetőnek bizonyul majd ahhoz, hogy a bevetéséig ne kelljen eljutni. A kiontott vér pedig – ha lesz majd – a politikusok kezén fog száradni.   

„A férfi nem főz, arra van a feleség” – Nőgyűlölő, lealacsonyító reklámszlogenek a múltból

WMN Life – 2023. július 21. – SzAE

Az idő előrehaladtával azonban egyre kevésbé volt biztos ezekben a kérdésekben.

„Én lettem a halál, a világok pusztítója”

Az atombomba tesztelésére – azaz a világ első atombombájának felrobbantására – 1945. július 16-án került sor az új-mexikói sivatagban, helyi idő szerint 5 óra 29 perckor. A Trinity (magyarul: Szentháromság)-teszt során a Gadget névre keresztelt bomba lökéshullámának ereje még az epicentrumtól 160 km-re is érezhető volt.

Egy, az 1960-as években készült interjúban Oppenheimer felidézte a detonáció pillanatát, és azt, ahogy a robbanás hatására a hindu szentírásból, a Bhagavad Gitából jutott eszébe egy sor: „Én lettem a halál, a világok pusztítója.”

A teszt után Oppenheimer napokra magába fordult, morális kétségei felerősödtek.

Mire a bomba elkészült, Hitler öngyilkos lett, a nácik elvesztették a háborút. Egyedül a japánok tartottak még ki – az atombombát végül ellenük vetették be. Augusztus 6-án a hirosimai robbanás következtében 1,2 kilométer sugarú körben minden a földdel vált egyenlővé. Az emberek azt hitték, vége a világnak. Az amerikai felderítés 139 ezerre tette a halottak számát (ebben azonban nincsenek benne azok az emberek, akik a robbanás utóhatásaként a radioaktív sugárzás szövődményeibe haltak bele az évek során). Pár nappal később, augusztus 9-én Nagaszaki városára is ledobták a bombát – ez alkalommal mintegy 60–80 ezer ember vesztette életét.

Kinek a kezéhez tapad az ő vérük?

A háború utáni időszakban Oppenheimer egyre hangosabban és határozottabban állt ki a nukleáris fegyverek bevetése és fejlesztése ellen – beleértve az erősebb hidrogénbombát is. Sőt, odáig ment, hogy azt is kijelentette: a Hirosimában és Nagaszakiban bevetett atombombákat már egy lényegében legyőzött ellenséggel szemben használták.

„Az atombomba az agresszorok és a terror fegyvere” – mondta.

1945 októberében, tehát két hónappal az atombombák élesben való bevetése után Oppenheimer találkozott Truman elnökkel, akinek elmondta: „Úgy érzem, vér tapad a kezeimhez.” Az elnök azonban azzal hűtötte le a tudóst, hogy a vér az ő kezén szárad, hadd aggódjon ő emiatt, majd miután az elméleti fizikus távozott, jelezte az egyik emberének, hogy soha többé nem akarja látni Oppenheimert az irodájában. 

A nemzeti hős egyre nagyobb tüskévé vált a hatalom szemében

1947-ben Oppenheimert kinevezték a princetoni Institute of Advanced Study (IAS) nevű, független elméleti kutatóintézet igazgatójának (itt dolgozott abban az időben Einstein is) és az Atomenergia Bizottság tanácsadó testületének elnöke lett.

Munkája során az atomenergia nemzetközi ellenőrzéséért lobbizott, feltett célja volt, hogy megakadályozza a nukleáris fegyverek elterjedését és a nukleáris fegyverkezési versenyt a Szovjetunióval.

„Arra próbálta figyelmeztetni tábornokainkat, hogy ezek nem harctéri fegyverek, hanem a puszta terror fegyverei. De politikusaink úgy döntöttek, hogy elhallgattatják; az eredmény pedig az volt, hogy a hidegháborút egy költséges és veszélyes fegyverkezési versenyben töltöttük” – írta róla a New York Timesban megjelent cikkében életrajzírója, Kai Bird, aki Martin J. Sherwin mellett társszerzője az Oppenheimer életéről szóló könyvnek, az Amerikai Prométheusznak, ami Nolan filmjének alapjául szolgált.

Oppenheimer ettől kezdve olyan védelmi vonatkozású kérdésekben foglalt állast, amelyek kiváltották az Egyesült Államok egyes kormányzati és katonai frakcióinak haragját. Ennek eredményeképp 1954-ben szövetségi meghallgatásokra hívták be, és valódi boszorkányüldözés vette kezdetét ellene, amelynek végén – bár a vizsgálat során nem találták bűnösnek – megszüntették tanácsadói megbízását és megvonták magas szintű biztonsági jogosultságát (formálisan is megbízhatatlannak ítélték tehát arra, hogy államtitkokat kezeljen). 

„Legyűrtük a gazfickót” – mondta Edmund Hillary, miután elsőként felért a világ tetejére

WMN Life – 2023. július 20. – NP

Így lett a mcCarthysta boszorkányüldözések áldozatává váló tudós jelképe, ügye pedig a mai napig érezhetően rányomta a bélyegét a tudomány és a politika viszonyára (ez a Covid alatt Amerikában hatványozottan érezhető volt).

„Az Oppenheimer-ügy azt a figyelmeztetést küldte minden tudósnak, hogy ne álljanak ki a politikai színtérre. Ez volt Oppenheimer igazi tragédiája.

Ami vele történt, az negatívan befolyásolta a társadalom azon képességét is, hogy őszintén vitatkozzunk a tudományos elméletről – modern világunk alapjáról”

– írja Bird.

Szerinte Oppenheimer – akit később rehabilitáltak és aki 1967-ben halt meg gégerákban – nem bánta meg, amit Los Alamosban tett, megértette ugyanis, hogy az emberi kíváncsiságot nem lehet megállítani az őt körülvevő fizikai világ felfedezésében, a határok kitágításában. „De Oppenheimer mindig is úgy gondolta, hogy az emberi lények megtanulhatják szabályozni ezeket a technológiákat, és integrálni őket egy fenntartható és humánus civilizációba.”

Források: ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk forrása: Getty Images/ ullstein bild Dtl. / Contributor

Filákovity Radojka