Soha többé Nagaszakit! – Túlélők a nukleáris fegyverek ellen

–

Délelőtt 11:02 kor csapott le a „Fat Man” (kövér ember) névre keresztelt bomba a városra. Az amerikaiak által bevetett robbanóanyag elsődleges célja Kokura volt, de a nem megfelelő az időjárás miatt Nagaszakira irányították át a borzalmas terhet. Hogy miért döntött így a Egyesült Államok, a Kínai Köztársaság és az Egyesült Királyság triumvirátusa? Azért, mert két héttel a támadás előtt ultimátumot adtak a szigetországnak, amelyben az állt, hogy vagy aláírják a potsdami szerződést, és lezárják a második világháborút, vagy pusztulást hoznak az országra. 

De milyen volt a város? Hogy éltek ott az emberek? Mit éltek ők át?

A „kövér ember” ugyan nem okozott tűzvészt, de hatása mégis pusztító volt a terepviszonyok és a bomba nagysága miatt. A város negyven százaléka megsemmisült. 

„A tökföld a házam előtt eltűnt. Semmi nem maradt a helyén, csak egy női fej. Felém nézett, láttam az arcát. Negyven körüli nő lehetett. A város másik részéből érkezhetett, sosem láttam errefelé. Egy aranyfog csillogott a nyitott szájában. A hosszú, kibomlott haja a szájába lógott. A szemhéja nyitva volt, de a szemei kiégtek. Talán a bomba felé nézett, és a szemei egyszerűen kiégtek” – írta le Fujie Urata Matsumoto, a támadás egyik túlélője.  

Kayano Nagai szintén átélte a tragédiát, bár ő csak négyéves volt akkor. „Láttam az atombombát. Négyéves voltam. Emlékszem a hangokra. Az atombomba volt az utolsó dolog, ami a háborúban történt, és azóta sem volt ilyen rossz semmi. Négyéves korom óta nincs anyukám. Úgyhogy hiába nem történt azóta hasonló borzalom velem, nem vagyok boldog.” 

A bomba ledobása után két évvel különös növények nőttek az epicentrum közelében. A szezám harminchárom százalékkal több magot adott, de kilencven százalékuk steril volt.

Erőteljesen megnövekedett a rákosok és a születési rendellenességgel világra jött emberek száma. 

Kadzsimoto Josiko 14 éves volt, amikor lecsapott a bomba Hiroshimára. A most 87 éves nő elmondása szerint 1945-re az emberek gyakorlatilag éheztek, mert a hadsereg élelmezése fontosabb volt, mint a civil lakosságé. „Rizsről álmodni sem mertünk. Manapság kuriózumnak számít a rovarok fogyasztása, de akkor mi ettünk szöcskét, sáskát, békát és mezei füvet is” – idézi őt a Magyar Nemzet. 

A kamaszlány azon a napon is dolgozni indult egy lőszergyárba, ugyanis a kormány döntése szerint a középiskolásoknak már részt kellett venniük a háborús munkálatokban. Ahogy meglátta a vakító kék fényt, tudta, hogy erről a bombáról beszéltek neki nap mint nap. Egy munkagép alá menekült. A robbanás epicentrumától 1.2 kilométerre minden megsemmisült. 

„Ekkor hatalmas robbanás rázta meg az épületet, úgy éreztem, mintha minden a levegőbe emelkedne, majd a kétemeletes, fából épült gyár összeomlott, a romok maguk alá temettek bennünket. Több mint két kilométerre voltunk a robbanás centrumától, de minden egyetlen pillanat alatt megsemmisült körülöttünk.”

A lány és barátnője kimásztak a romok alól, és akkor szembesültek vele, hogy a nap helyett sötétség borult a városra, zajokat sem lehetett hallani. 

Aztán megindult az emberáradat

Anya a halott gyerekét ölelve, haldokló, bőrüket vesztett emberek tántorogtak mindenhol. Akik mozogni bírtak, mentőcsapatot szerveztek, és a közeli erdőbe hordták a sérülteket. A halottak elégetése mindennél fontosabbá vált, mert a meleg napon a testek hamar bomlásnak indultak. 

Josiko szerencséjére azt a városrészt, ahol ő élt, elkerülte a bomba, így hazajutott, de hónapokig vérzett az ínye, és magas láza volt. A sebeit ellepték a férgek, és nem volt sem orvos, sem pedig kötszer. A támadás után két hónappal látta először orvos, aki több üvegdarabot operált ki a lábából.

Ő túlélte, de apja másfél évvel a bomba ledobása után életét vesztette sugárfertőzésben. Úgy, hogy még csak nem is sejtették, a bomba, ami rájuk zuhant, nem csupán robbanóanyagot, hanem uránt is tartalmazott. Maga Josiko is szenvedett a bomba hatásaitól, gyomra kétharmadát el kellett távolítani. 

Japán öt nappal később kapitulált, ám az élet nem lett könnyebb. 1952-ig amerikai fennhatóság alatt állt, a világ nem tudhatta meg, mi történt pontosan azokban a napokban. A sugárfertőzés következtében addig ismeretlen betegségek jelentek meg, a leukémia ma is szedi áldozatait, és a mai napig születnek gyerekek olyan genetikai torzulásokkal, melyek az atombomba miatt alakultak ki. 

Hibakusák – az atomtámadás ma is élő arcai

Azokat, akik túlélték az atomcsapásokat, hibakusának nevezik. Az áldozatok csoportokba szerveződtek, és bár az évek alatt a legtöbben meghaltak, a túlélők az atomtámadások elleni harcra tették fel az életüket. 

„Ha a hibakusák továbbra is felemelik a szavukat a nukleáris fegyverekkel szemben, akkor mások is követni fogják a példájukat. Ezért folytatjuk a kampányunkat, amíg a fizikai állapotunk ezt lehetővé teszi” – nyilatkozta Simizu Hirosi, az egyik közülük. 

Azok, akik átélték a borzalmakat, személyes találkozások során igyekeznek átadni a történetüket a többieknek, mások pedig országról-országra járva mesélnek a velük történtekről, hogy senki ne felejtse el, mi történt 1945-ben Japán két városában. 

Az biztos, hogy ez a két nap bevonult a történelembe, és az emlékezetbe is. 1978-óta pedig augusztus 6-a a nukleáris fegyverek betiltásáért folyó harc világnapjává vált.