Csepelyi Adrienn: Nem hibbant, csak néha elveszíti az irányítást a csomagja fölött

–

Süt a nap, már elindítottam a (meglepően vidám) hangulatomhoz illő lejátszási listát, öles léptekkel vágok át a Garay téren. Azon pillanatok egyike ez, amikor annyira összevág minden (zene, fények, a lépések ritmusa), hogy óhatatlanul is elkezdem videóklipben érezni magam, és ettől csak még feldobottabb leszek.

És ebben a pillanatban valaki lekeveri a zenét, számomra is érthetetlen okból elveszítem az egyensúlyomat, és csatt. Hasra esem. Vagy pofára, ahogy tetszik. Két tenyérrel tompítom az esést, de a térdem így is kap rendesen, ez bizony vérezni fog, fut át az agyamon, légyszi, legalább a csodaszép platformszandálomnak ne legyen baja, mormolok el egy nevetséges fohászt magamban, mintha a tulajdon térdem kevésbé volna értékes kiegészítő. Nyilván nem erről van szó, csak épp egy cipőkiállításra indulok, okkal vettem fel az egyik kedvenc darabomat, lényegében szerepe is van a tárlatvezetésemben. Ráadásul nem hoztam másik cipőt, és muszáj elérnem a vonatot, így a legsúlyosabb dolog, amit el tudok képzelni jelen pillanatban, ha a cipőmnek valami baja esik. (Helló, teljesítményfüggőség, helló, kötelességtudat!)

Még földet sem érek jóformán, amikor már nyújtja is a kezét egy fiatal srác, határozottan, de udvariasan felsegít, én pedig másodpercekre kívülről látom magam, és azonnal beugrik, mennyire szánalmasan festhetek.

„Mit parádézik platformszandálban, aki nem tud benne menni? Meg is érdemli!” Minek nekem ellenség, ha ott a belső monológom. Fontosnak tartom hát kijelenteni a srácnak, hogy nem a cipőm miatt dőltem el, mint az ólajtó.

Ő pedig megértően bólogat, majd elköszön.

A valóság ezzel szemben az

Aki idáig jutott a szövegben, és még nem fogalmazódott meg benne, hogy mi ez a picsogás, az most veregesse meg a saját vállát. Mert ezen a pontján a történetnek teljesen indokolható érzés ez, lássuk be. Csakhogy nem azért írom meg ezt az esetet (pontosabban: esést), hogy szimpátiát igyekezzek kicsikarni bárkiből is, és nem is azért, mert ne gyógyult volna be azóta a plezúr a bőrömön. 

Azért írom meg, mert ez az egész nem más, mint egy hátborzongató allegória. Az esésnek ugyanis tényleg semmi köze nem volt a cipőmhöz. Ahhoz viszont, amit magammal cipelek, annál több.

Indulás előtt jöttem rá ugyanis, hogy a bőröndöm húzókája beakadt: hiába feszegettem veszettül, egyszerűen nem akart teljesen kijönni, és mivel nem volt már arra időm, hogy újratervezzem a teljes pakolásomat valami sporttáskába, úgy döntöttem, dacára annak, hogy mintegy tíz centivel rövidebb a húzóka, mint szükséges volna, elindulok a vonathoz.

A sarkon, ahol pofára estem, épp csak egy-két centivel volt elmozdulva a térkő – ám mivel eleve lehetetlen pózban húztam a bőröndöt, ami a fura szögtől instabilan döcögött, ez az apró burkolathiba elég volt ahhoz, hogy a bőrönd megugorjon, és teljes súlyával a bokámnak csapódjon. Ettől persze elveszítettem az egyensúlyomat, és elegánsan megcsókoltam a térkövet.

Kívülről annyi látszott, hogy a hibbant nő jókorát zakózik a fura cipőjében – közben viszont a nő nem hibbant, csak olyan csomagot cipel, amely fölött néha elveszíti az irányítást. Mondtam, hogy allegória, ugye?

Mivel nem volt időm arra se, hogy a sebet megnézzem a térdemen, mert nem késhettem le a vonatot, rohantam tovább anélkül, hogy processzáltam volna a történteket. Még a szégyenre se maradt időm – csak hogy valami jót is ki tudjak emelni az eseménysorból. 

Láthatatlan bőröndjeink

Már javában Pécs felé robogtam, amikor befészkelte magát a gondolat az agyamba: 

vajon hányszor történt velem életem során, hogy kívülről úgy tűnt, önhibámból következett be valami, miközben én egy sokkal kevésbé nyilvánvaló teher cipelése miatt estem pofára? És vajon hányszor volt, hogy én sem vettem észre, mások milyen instabil terhekkel igyekeznek lavírozni az akadályok között?

A srác, aki felsegített, nem kérdezett, nem nézett lesajnálón, egyszerűen, tisztán, reflexből reagált, én mégis magyarázkodással kezdtem. Gondolom, ez elég nyilvánvaló jele annak, hogy az önvád milyen mélyen ette bele magát a lelkembe a depresszió időszaka alatt.

Kedvem lett volna megállni a Garay tér közepén, és elkiáltani magam: emberek, nem azért estem pofára az előbb, mert nem tudok járni a cipőmben! ANNAK ELLENÉRE tudok járni a cipőmben, hogy ekkora és ennyire instabil terhet cipelek! 

Nem lehetne átírni a narratívát?

Bár a térdem még napokig sajgott, furcsamód felszabadítón hatott rám az eset. Úgy tűnik, egy beakadt bőröndhúzóka kellett ahhoz, hogy megértsem: noha a hasra esés látványos és megmosolyogtató, sokakból kárörvendést válthat ki, 

a lényeg mégis a cipelés maga. Az erő, amellyel megfogod az elromlott húzókát, felveszed a legszebbik cipőd, és mész akkor is, ha rohadt nehéz egyensúlyban tartani magadat. És felkelsz, amikor sokadszorra is pofára estél, amikor mindenki nevet vagy épp legyint rád, hogy mit parádézol, ha egyenesen menni sem bírsz.

Tudod, mit? Lehet, hogy nem. Még nem. De neked is jár a szép cipő, a napfény, a hozzá illő zene és az érzés, hogy most egypár percre videoklip volt az életed, nem csak folytonos bőröndhúzkodás.

Tartozom magamnak annyival – ezt a vonaton fogadtam meg –, hogy ezentúl, ha elzakózom is újra, sokadjára, már nem kérek elnézést. Nem magyarázkodom. Én érzem a bőröndöm súlyát, én tudom, mekkora erőfeszítésembe telt eljutnom idáig.

Vannak, akik szebben járnak, könnyedebben, légiesebben. Énnekem még csak így megy, olykor kicsit csámpásan, fura tartással, mert lehúz a fogantyú. Nem sokkal, csak tíz centivel rövidebb, mint normális esetben. Kívülről nem is látszik. De nem kell nagy fizikusnak lenni ahhoz, hogy értsük: ez a tíz centi pont arra elég, hogy egy-egy burkolathiba esetén dominóelv-szerűen borítson mindent.

Feláll, leporolja magát, lép, cipel. Majd egyszer lesz új bőrönd, pont alkalmas húzókával, stabil és kényelmes. Feleakkorának tűnik majd a súly is benne. 

Addig? Addig meg parádézom a legszebbik cipőmben. Ha már úgyis pofára kell esnem néha, legalább nézzek ki jól közben. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / suteishi

Csepelyi Adrienn