Azok az idők, amikor az IM-et vagy a Százszorszép magazint bújva próbáltunk rájönni, hogyan is néz ki egy felnőtt, hogy aztán hupikék melegítőnadrágban és gyöngysorban állítsunk be az iskola kapuján, tagadhatatlanul véget értek. De legalább az emlékeiket örökké őrizni fogjuk, kínos képek és sértődött naplóbejegyzések formájában.

Nem mondom, hogy ezek voltak életünk legszebb napjai (a kora kamaszkor útkereső bizonytalansága ugyanis szinte mindenkiben nyomot hagy), de túljutottunk rajtuk, és hatalmas szerepet játszottak a felnőtt identitásunk kialakulásában. Lehet, hogy sokszor elbuktunk, amikor a szüleink ruháiban próbáltuk idősebbnek maszkírozni magunkat, vagy amikor az istennek se tudtunk ráérezni, hogy melyik banda számít menőnek, és fájt fokozatosan elengedni a gyerekkorunkat egy ismeretlen jövőért cserébe,

ám mégiscsak ott volt ez a fokozatosság, ami megengedte nekünk, hogy lépésről lépésre nőjünk fel.

A hosszú gyermekkor kiváltsága azonban már nem alap a ma felnövő kiskamaszok számára, akik egyre inkább azt a hatást keltik, mintha a tizenkettedik szülinapjuk környékén egyszer csak mágikus módon átvedlettek volna botladozó gyerekből egy szexin öltözött huszonéves nővé, átugorva az általunk ismert idétlen kísérleti fázist a két életszakasz között. 

De mi fán is terem a kiskamasz, vagy ahogy a tengertúlon mondják, „tween”?

A szót a gyerek- és a tinédzserkor közötti korosztály – általában a kilenc és tizennégy év közöttiek – leírására használják, akik már kezdenek kinőni a gyerekkorból, de még csak a pubertás első fázisaiban járnak. A korcsoportot a tinikhez hasonlóan nagyjából az 1940-es évek óta tartják számon, mivel a marketing világa ekkor kezdte el felfedezni a vásárlóerejüket – ezt a törekvést pedig a kultúránk gyorsan felkarolta, és elkezdtük önálló kategóriának tekinteni őket.

Ezek a két szerep között úszkáló fiatalok, bár egyre nagyobb autonómiát kaptak a besorolásuk óta, azért bőven küszködnek a váltás okozta érzelmekkel: most kezdik ugyanis keresni a helyüket a világban, és ennek érdekében nagyon sok mindent fel kell fedezniük önmagukkal kapcsolatban: úgymint a szociális kapcsolataikat, a morális értékrendjüket, vagy a szexualitásukat. Ennek következtében

hajlamosabbak a kockázatvállalásra, a kísérletezésre, legyen szó az ízlésükről, a testükről vagy az emberekről, akik körülveszik őket. A világlátásuk pedig szinte napról napra változik, ahogy dolgozzák fel a kapott információkat. 

Ez az oka annak is, hogy a kiskamaszkort leginkább a kínosság szokta jellemezni, és a legtöbben hitetlenkedve nézünk vissza az akkori énünkre, amit valamiért annyira érdekelt a többiek véleménye, hogy képes volt miatta könyékig érő kesztyűben beállítani matekra, vagy azt hazudni, hogy nem szereti a One Directiont, pedig rendesen kisírta a szemét, amikor Zayn otthagyta a bandát.

Egyszóval: ez az az időszaka az életünknek, aminek konkrétan az a kulturális szerepe, hogy cikik legyünk, hogy béna döntéseket hozzunk, és ezzel elkezdjük letenni a felnőtt személyiségünk alapköveit.

Ennek az átállásnak pedig természetes velejárói a bukkanók, és az, hogy miközben végigmegyünk rajta, kívülről is egyértelműek a jelei, hogy még csak úton vagyunk önmagunk felé.

Vagyis ez volt a megszokott nagyjából öt évvel ezelőttig, amikor elkezdték felütni a fejüket a médiában azok a hangok, amelyek szerint a mai kora tizenévesek egyre gyorsabban válnak felnőtté.

És ehhez képest mi a helyzet ma?

2023-ban már nem meglepő egy nyolcadikost az éppen aktuális mikrotrendeknek megfelelő, Kardashianeket megszégyenítő szettekben látni, és valahogy azzal is tisztában vannak, hogyan kell olyan tűéles tusvonalat húzni, amilyet nekünk a mai napig nem sikerül, ahogy azt is pontosan tudják, melyik appokon vannak a menő arcok.

A világ minden információja ott lapul a zsebükben, a popkultúrához való korlátlan hozzáférésről nem is beszélve, amitől a tesiterem előtti beszélgetések kezdenek jobban emlékeztetni egy Született feleségek-epizódra, mint általános iskolások csivitelésére.

Egyszóval, mind külsőleg, mind abban, ahogy kifejezik a gondolataikat, egyre inkább hasonlítanak a felnőttekre, vagy legalábbis arra a verziójára a felnőttségnek, amit a kedvenc sorozataikból, vagy az internetről ismernek.

A társadalom egy egyre növekvő része pedig aggódással vegyes kíváncsisággal nézi a modern kiskamaszt, aki szinte megkülönbözhetetlenné vált idősebb társaitól, ezzel elindítva a spekulációt, hogy talán a tween, mint kategória, megszűnt létezni.

Ez a felvetés pedig, ha nem is teljesen igaz, valóban rámutat egy nagyobb változásra a társadalmunk hozzáállásában a korosztályhoz, ennek az okait pedig főként a digitalizációban és a fiatalokat egyre inkább irányítása alá vonó közösségi médiában kell keresni. 

Amíg nekünk egymáshoz, vagy kezdetleges weblapokhoz kellett fordulnunk tanácsért, az Instagram, a TikTok és a YouTube ma már szinte lépésről lépésre követhető útmutatót nyújt a mai gyerekeknek ahhoz, hogyan kell „menőnek” lenni. A menő gyerek státuszát pedig már nem csak a társaik között, vagy az iskolában „kell” megteremteniük – az egész világ lett a lenyűgözendő közönség, ennek oltárán immár az internetre feltöltött tartalmakkal is áldozni kell.

A számunkra ismerős tinimagazinok, vagy kifejezetten a korosztálynak szánt filmek és sorozatok helyett már szinte teljesen a közösségi média nyújtja nekik a felnőttképet, és a leckék, amelyeket ezeken keresztül kapnak, fejlődésben lévő emberi agynak felfoghatatlan gyorsasággal váltakoznak.

A folyamatosan elérhető, eszméletlen mennyiségű információ, és az ezt hordozó, azonnali érzelmi kielégülést nyújtó algoritmusok csak tovább bonyolítanak egy alapból is rettentő érzékeny folyamatot. Amikor pedig ezer helyről egyszerre ezerféle idealizált hirdetőtartalmakkal találkozik egy gyerek, akkor aligha hibáztathatjuk azért, ha a bőség zavarában képtelen felismerni, mi az a viselkedés, amely valóban belőle jön, és mi az, amelyet a trendek hatására vett fel.

Arról nem is beszélve, hogy egy olyan internet dominálta kultúrában, amelyben az olyan (jobb esetben) felnőtteknek fenntartott tevékenységek, mint a bulizás, a drogozás vagy különösképpen a szex, sokszor az önfelszabadítás eszközének vannak ábrázolva, akaratlanul is azt az üzenetet küldhetjük a fiataloknak, hogy azzal lehetnek hamarabb felnőttek, ha szexualizálják magukat. 

A kamaszkorú lányokra jelenthet egyre nagyobb veszélyt

Bár az sosem volt szokatlan, hogy a szárnyaikat bontogató lányok a szexualitásukon keresztül próbálnak belehelyezkedni a felnőtt szerepbe, problémává az egészet az teszi, amikor a társadalom díjazza ezt a reakciót. Ennek hatására pedig elkezdik azt érezni, hogy az ő értéküket az határozza meg, hogy mennyire vonzók, vagy hogyan tudják szolgálni mások vágyait.

A nyomás, hogy nőként kívánatosak legyünk, eddig is ott volt, de a hatása évről évre egyre fiatalabbakat érint: becslések szerint a TikTok-felhasználók harmada lehet tizennégy éven aluli (de nyilván senki sem ellenőrzi, hogy valóban annyi idősek-e, mint amennyinek mondják magukat, így elég nehéz tudni a valós számokat), és az applikáció algoritmusa egyáltalán nem tartja őket vissza attól, hogy szexuális tartalmú, erőszakos vagy elérhetetlen szépségideálokat propagáló tartalmakat lássanak – éppen ellenkezőleg.

Egy tavalyi kutatás – amelyet a gyűlöletkeltéssel és félretájékoztatással kapcsolatos kutatásokat végző szervezet, a CCDH (Center for Countering Digital Hate) folytatott a platformon – kimutatta, hogy mindössze fél óra kell ahhoz, hogy egy frissen regisztrált tizenéves evészavarokkal, vagy önbántalmazással kapcsolatos videóba fusson, és ha érdeklődést tanúsít irántuk, nagyjából egy-két percenként fel fog bukkanni egy hasonló tartalom.

Az evészavarok, testkép és önszexualizálás kapcsolatát pedig az is mutatja, hogy az Egyesült Államokban pszichiátriai kezelésben részesülő fiatal lányok hatvan százaléka osztott már meg szexuálisan túlfűtött tartalmat a közösségi médiában. A kiskamasz lányok tehát még a fiúknál is nagyobb eséllyel „maradnak le” a gyerekkorukról, így aztán nem érhet meglepetésként minket az, hogy tizennyolc éves korukra kétszer akkora eséllyel mutatják valamilyen mentális betegség jeleit, mint ellenkező nemű kortársaik.

Nem te vagy hülye: a mai gyerekek valóban gyorsabban érnek,

és ebben hatalmas szerepet játszik az, hogy a közösségi média teljesen átformálta a kollektív tudatunkat, és megzavarta az eddig jellemző fejlődési folyamatainkat. A modern kiskamaszt már állandóan ingerekkel bombázzák, százan kiabálják neki, hogyan öltözzön, mit egyen, vagy mit gondoljon, és

valahogy mégsem tudjuk mire vélni, amikor egy ki nem fejlett személyiség ennek hatására összeroppan a nyomás alatt, és azzal próbálja visszaszerezni a kontrollt, hogy legalább megtanulja eljátszani a felnőttet.

A kamaszok természetének szerves része az, hogy magukra veszik ezeket a szerepeket, és ezen keresztül kezdenek rájönni, milyen is lesz az ő felnőtt énjük. Nem rakhatjuk rájuk a felelősséget, hogy miközben ezzel a váltással kínlódnak, még valahogy képesek is legyenek megvédeni magukat azoktól, akik kihasználnák az összezavarodottságukat – legyenek azok adathalász cégek, fogyasztószerárusok vagy romantikus partnerek.

Lehet, hogy ezek a gyerekek egyre jobbak lesznek abban, hogy eljátsszák a felnőttet (és sok szempontból valóban érzékenyebbek, szociálisan intelligensebbek elődeiknél), ám ettől még a képernyő mögött és a divatos holmik alatt, ugyanúgy gyerekek maradnak.

A kulturális és társadalmi rendszereket irányító felnőttekként a mi feladatunk vigyázni rájuk, akkor is, ha minden erejükkel próbálják bebizonyítani, hogy nincs szükségük erre. A zavartalan gyerekkor élménye mindenkinek jár, és nekünk kell megteremtenünk azt a hálót, amely ahhoz kell, hogy biztonságban megélhessék ezt a kínos, komplikált, rémisztő, csodálatos és vissza nem térő időszakot. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Hello Africa

Nyáry Luca