„Úgy éreztem, az iskola egy kínzókamra” – olvasói történet egy bullyingáldozattól
Manapság egyre többet beszélünk az iskolai bántalmazás természetéről, ám még mindig minden osztályra jut legalább egy gyerek, aki gyomorgörccsel lépi át az iskola kapuját nap mint nap. Így volt ez olvasónkkal, Sárival is, akit éveken át súlyosan bántalmaztak verbálisan és fizikailag is osztálytársai, és noha mára kiegyensúlyozott életet él, megbocsátani sosem fogja azt, amit vele tettek. Olvasói levél.
–
Kislányként okos voltam, kreatív, tehetséges. Az általános iskola első két osztályát át is ugorhattam volna, a suli felajánlotta, hogy kezdjek egyből a harmadikkal. Nem éltem a lehetőséggel, a kortársaim közt akartam lenni – ám a szüleim úgy döntöttek, másik iskolába visznek két év után, így kiszakadtam a szerető, elfogadó közegből, amelyben addig voltam. Az új suliban pokoli volt az élet. Noha nyitottan, kedvesen mentem oda, de a menő csajok utáltak, kigúnyoltak, kritizáltak az első perctől kezdve, a srácok egy része hasonlóan viselkedett velem, a többiek pedig levegőnek néztek. A tanárok nem akarták elhinni, hogy puskázás nélkül írok klassz dolgozatokat, anyukám pedig hiába bizonygatta nekik, hogy márpedig tanul a gyerek, és akkor is figyel az órán, ha közben rajzolgat.
Az igazán durva dolgokat négy lány követte el ellenem, őket sosem fogom elfelejteni, amíg élek. Gyanítom, a holmijaimat is ők lopták, majd tüntették el, de ezzel még együtt tudtam volna élni, bár mivel akkoriban nem vetett fel bennünket a pénz, anyukám már ezeken is kiakadt. Vadiúj bőrklumpa volt az egyik cucc – a többire nem emlékszem –, a suli, a tanárok pedig semmit nem léptek.
Aztán egyik reggel, amikor beléptem az osztályterembe, két lány elviharzott előlem, köszöntek… és bő nyállal arcon köptek.
Álltam ott, mint aki kővé vált, és éreztem, ahogy csorog az arcomon a nyál. Azt a megalázottságot, amit akkor éreztem, azóta csak egyszer éltem át, egy edzőm miatt – de erről talán majd máskor. Akkoriban rendszeres volt, hogy esténként álomba sírtam magam. Apukám valószínűleg semmiről sem tudott – ő volt a családfenntartó, ritkán láttam –, anya pedig hiába jelzett az osztályfőnöknek, ő csak széttárta a kezét.
Egy idő után azt éreztem, az iskola egy kínzókamra; senki nem állt velem szóba, bármit tettem vagy mondtam, gúnyos megjegyzések röpködtek felém, a holmijaim eltűntek, hiába voltam kedves, ezt senki sem viszonozta. Otthon úgy neveltek, hogy még csúnya szavakat se nagyon ismertem, ez a közeg viszont teljesen sokkolt, és nem tudtam, mit tehetnék, hogy a többiek leszálljanak rólam.
Mivel husis voltam, folyton dagadtnak, tehénnek hívtak, fiúk-lányok egyaránt. Már nem emlékszem, ezt mondtam-e anyának otthon, de egy idő után megváltoztak az uzsonnáim, volt, hogy egy marék nyers sárgarépát kaptam. Ez sem sokat segített a hangulatomon.
Olyan volt, mintha egyetértene a bántalmazóimmal, és ő is azt akarná, hogy fogyjak le. Talán csak jót akart, és bízott benne, hogy úgy kevésbé válnék céltáblává?
Zsebpénzt sosem kaptam. Tanítás után az iskola udvarán lézengve (nem állt velem szóba senki, és még órákat kellett várnom arra, hogy anya értem jöjjön) próbáltam elrágni a répákat, de emiatt is cikiztek, úgyhogy egy idő után a koplalást választottam. A többiek kaptak pénzt dögivel, az iskolai büfében gumicukrot, édességeket vettek maguknak, én pedig mint egy kivert, kóbor kutya, nyálcsorgatva néztem, miket esznek.
A verbális bántalmazás akkor lépett új, fizikai szintre, amikor az egyik lány a négyből órák közti szünetben (ilyenkor felügyelet nélkül volt az osztály) hátulról rám vetette magát, és fojtogatni kezdett. Teljes súlyával a nyakamon lógott, és beszélt hozzám. A kezei könyörtelenül szorosan fonódtak a nyakam köré. Naivan azt hittem, hamar ráun erre, és leszáll majd rólam, de hatalmasat tévedtem. Ancsa, ahogy mindenki becézte, keményen szorított, én csillagokat láttam, és egyre nehezebben lélegeztem. A körülöttünk lévők eközben semmit sem tettek. Végül az utolsó erőmmel valami trágárságot vágtam a fejéhez, ezzel elértem, hogy lepattanjon a hátamról. Ő röhögve elsétált, én meg percekig igyekeztem összeszedni magam.
Otthon nem is akartam megemlíteni a dolgot – már megszoktam, hogy senki nem véd meg – Ancsa kezei viszont liláskékes nyomokat hagytak rajtam, így anyám kiszedte belőlem, mi történt.
És noha igyekezett tenni valamit, a lehetőségei limitáltak voltak, a tanárok nem hittek nekik, így nem lett következménye a dolognak, maximum egy intőt kapott a támadóm.
Részben emiatt történhetett, hogy amikor egy gazdag család elkényeztetett gyereke, Réka, azt találta mondani a kedvenc nadrágomra, hogy biztosan a Vöröskereszttől kaptam (nem tévedett nagyot, akkoriban főleg turkálókból öltöztünk, minden forintot be kellett osztanunk), és ezt elmondtam anyának, ő bement a suli udvarára, magához hívta a kislányt, mindenki előtt, jó hangosan megszégyenítette, és azt hiszem, az ott lézengő Ancsát is megfenyegette, hogy ha még egyszer bánt engem, annak következményei lesznek. Réka sírva fakadt, és azt hiszem, nem bántott engem többet, a napközis tanárok viszont a fülük botját nem mozdították.
A végleges megoldás akkor jött el, mikor nagyjából egy év után leesett nekem, hogy ezeket a gyerekeket a saját eszközeikkel kell helyre tenni. A szüleim elvittek cselgáncsozni, ledobtam a babahájat, és rafkósabb, picit talán gonoszabb is lettem, már nem az az ártatlan kislány voltam, mint addig.
Így történt, hogy amikor egyik nap befont hajjal mentem iskolába, és Brigi vagy Dóri a négyből megpróbált megjegyzéseket tenni rá, én visszaszóltam, ők pedig annyira meglepődtek, hogy soha többet nem bántottak. Dórinál voltak bajok – gondolom, otthon se volt minden rendben –, később rendszeresen voltak a suliban pánikrohamai. A többiekről nem tudok semmit, bár több mint 20 évvel később is azt gondolom, semmi nem mentheti fel őket az alól, amit velem akkor műveltek. Már meg tudták különböztetni a jót a rossztól, és ők mindennap tudatos döntéseket hozva a rosszat választották.
A fiúk akkor akadtak le rólam, amikor az egyik legmenőbb srác addig piszkált, hogy ijesztésképp felé rúgtam. Picit túl nagy volt a lendület, és lábamon egy vadiúj bőrbakanccsal izomból tökön rúgtam Barnabást, aki elsírta magát a fájdalomtól. Többet nem gúnyolódott rajtam.
Később volt, hogy megvédtem pár gyereket, akiket hozzám hasonlóan folyamatosan bántottak. Felső tagozatra már mindenki visszavett az arcából, én pedig mindenkivel normális viszonyt ápoltam – ekkor meg is kérdeztem valamelyik lányt, mi volt ez az egész rémálom.
„Nem az voltál, akit vártunk” – hangzott az egyszerű válasz.
Akkoriban nem volt internet, és ők csak a nevemet hallották, az alapján pedig egy vékony, szőke kislányt vártak maguk közé. Ezzel szemben én husi voltam és barna, plusz okosabb és tehetségesebb, mint ők, így bűnhődnöm kellett.
Ez a nagyjából egy év sok mindenre rányomta nálam a bélyegét: igazi people pleaser lettem (bár ez az otthoni közegemből is adódhat), mindenhol a társaság középpontja vagyok, szuperül leplezem a lelki nyomoromat humorral, sziporkázással, karizmával, és pár barátomon kívül senki nem sejti, ha szarban vagyok, pedig sokszor voltam abban. A testképem úgy 15-20 éven át nyomasztott, nagyon nehezen tudtam elfogadni magam. Sokáig méregettem magam másokhoz, és jutottam arra, hogy értéktelen senkiházi vagyok. A sportban elért sikereim és a felnőtté válás segítettek valamennyit, majd a pszichológusom tette fel az i-re a pontot.
Apám hívő, a megbocsátásban hisz. Én azt gondolom, jogom van megélni minden érzésemet és csak akkor megbocsátani bármit is, ha készen állok rá, illetve ha bocsánatot kérnek tőlem. Ezek az emberek sosem kértek őszintén bocsánatot, úgyhogy nem érzem magam rosszul amiatt, hogy nem bocsátottam meg nekik. Nem, nem dédelgetem ezeket a fájdalmas emlékeket, nem dühben fortyogok nap mint nap. Élem az életem, nevelem a gyerekemet és a kutyámat, alkotok, szeretem a férjemet, néha sírok, néha nevetek.
És most, hogy leírtam a történetemet, látom magam előtt a könnyes szemű kislányt, aki voltam, és aki itt kuporog mélyen bennem. Most megsimogattam a fejét. Nem hagyom, hogy bárki bántsa. Nagy levegőt veszek, és megyek kávézni.
Mindent meg fogok tenni azért, hogy az én gyerekem már hasonlóval se találkozhasson az iskolai évei alatt. Mert azóta még rafkósabb lettem. Beszélhetünk rengeteget az iskolai bántalmazásról, persze, ezért írtam le én is azt, amit – de amíg ez nincsen rendszerszinten, szívügyként kezelve, addig semmi nem fog változni, mindenki marad olyan eszköztelen és elveszett, mint az anyám lehetett.
A Delta Produkció szervezésében december 9-én egy jótékonysági est koronázza meg a Nem Oké néven az iskolai zaklatás ellen indított kampányt. Az Átriumban megrendezett jótékonysági esten a partnerek mellett további vállalkozások állhatnak a bántalmazott gyerekek mellé, és a különböző típusú adományok felajánlásával több száz fiatalnak és felnőttnek biztosíthatnak helyet a Delta Produkció iskolai zaklatással foglalkozó előadásán, valamint az ahhoz kapcsolódó edukációs programban.
A felnőttek, valamint osztályközösségek számára összeállított foglalkozás célja, hogy segítsenek felismerni, megelőzni, valamint kiutat mutatni az esetleges érintetteknek és környezetüknek. A program pszichológus szakmai hátterét az Országos Iskolapszichológiai Módszertani Bázis, gyerekjogi hátterét pedig az UNICEF Magyarország adja.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Johnce