Ez nem egy film. Ez egy opera – Megnéztük a Maria című filmet

–

Érzem, de nem értem

A karácsonyi pánikvásárló tömeg kellős közepéből kiszakadva ültem be egy budapesti bevásárlóközpont mozitermébe, hogy megnézzem az év egyik legjobban várt filmjét, a világ leghíresebb operaénekesnője, Maria Callas utolsó napjait feldolgozó Maria című mozit Angelina Jolie főszereplésével és Pablo Larraín rendezésében.

A chilei filmrendező jegyzi az ex-first ladyről szóló Jackie és a Diana hercegnőről szóló Spencer című filmeket. Larraín rendhagyó megközelítési módjairól híres és igen megosztó rendező, így abban biztos voltam, hogy ha tetszeni fog a film, ha nem, izgalmas két óra elé nézek majd. Ráadásul számtalan jelenetben Budapest alakítja Párizst, hiszen a Maria hónapokon keresztül forgott a fővárosban, én pedig mindig imádom vadászni az ismerős helyszíneket, úgyhogy már csak ezért is izgatott voltam.

De az is hozzáadott a lelkesedésemhez, hogy Angelina Jolie is nagyon izgat mint jelenség – külön érdekesség pedig, hogy a filmen két idősebb fia, Maddox és Pax is dolgoztak rendezőasszisztensként, (egyikük fel is tűnik a vásznon egy villanásnyi időre), ezáltal az egész film sokkal személyesebbé vált. 

Amit muszáj megemlítenem, mielőtt belevágnék, hogy nem vagyok kiművelt operarajongó, távolról tisztelem a műfajt, és ha közel kerülünk, mindig lenyűgöz, zavarba hoz. 

Így éreztem magam a film első perceiben is. Zavarban voltam. Kínzóan lassú kameramozgás vezet be minket rögtön az események kellős közepébe: meghalt Maria Callas. Őt magát nem látjuk, de tudjuk, ott hever a földön. Tehát innen indulunk, a végtől – és már indul is a zene, 

betölti a teret Maria hangja, ami végigkíséri a filmet, kivéve, amikor a csend mindenre rátelepszik, körbecsavarja, megfojtja a nő hangszalagjait, és szépen lassan a levegőt is elszívja mindenhonnan.

Nem tudom, pontosan mi történik a filmben, nem tudom az összes áriáról, ki írta, melyik operából van, zavaromban fészkelődni kezdek, keresem a helyem, mert nincsenek kapaszkodók. Nincs cselekmény, ami fogná a kezem és végigvezetne a filmen. Valahogy így érzem magam, amikor operaelőadást nézek. Nem értem, de érteni akarom, látom, hallom, hogy gyönyörű, megérint, de fogalmam sincs, hogyan, miért. 

Villanások, morzsák

A Maria az előzetese alapján egy visszatekintés az operaénekesnő életére (Csepelyi Adrienn ITT írt róla részletesen), de valójában épp arról nagyon keveset tudunk meg. 

Morzsákat kapunk, mint amikor kihallunk az olaszul szóló áriából egy-egy szót, amit ismerünk. 

Amit a film megmutat, hogy Maria Callas élete vége felé végtelenül magányos. Két fix ember van vele, két szolgálója, Ferruccio és Bruna (Pierfrancesco Favino, Alba Rohrwacher) és ahogy azt Maria mondja is, ők egyszerre az inasai, házvezetői, szülei, testvérei, barátai és ha így nézzük, máris nem kong a ház az ürességtől. Gyógyszerfüggősége a kedvenc pirulájáról elnevezett, hallucinált újságíró (Kodi Smit-McPhee) képében mutatkozik meg, valóság és képzelet között szinte nem is látszanak a határvonalak. 

Felsejlenek momentumok, utalások vannak Maria életéről, de valódi konkrétum nagyon kevés hangzik el. 

Egyetlen momentumot mutatnak be részletesen, mégpedig azt a sorsfordító estét, amikor megismerkedett élete szerelmével, a milliárdos Aristotle Onassissal. 

A filmből nem derül ki, de Maria Callas eddig a pontig soha egy pillanatig nem élvezhette az életet. Első férjének, Giovanni Meneghininek ő volt az aranytojást tojó tyúk, édesanyja pedig már a kezdetektől fogva úgy sajtolta ki belőle a hasznot, mintha nem lenne holnap. 

A második világháború alatt pénzért énekeltette lányát a náciknak, sőt, bár ez soha nem lett megerősítve, választásra kényszerítette Mariát, hogy vagy a testét bocsátja áruba, vagy a hangját. A film ezt a rejtélyt sokkal inkább tényként tálalja, mint kérdésként, sőt, egy ponton már úgy is van beállítva, mintha a háborúban szerzett traumák vették volna el végül a hangját. Bevallom, kimondottan ízléstelen húzásnak tartom a feltételezett szexuális abúzussal árnyalni egy önmagában is érdekes, izgalmas karakter vonásait.

Mintha önmagában nem lett volna elég drámai, hogy miután már nem volt képes többé énekelni, szolgálni, nem maradt mellette senki. Mintha nem lett volna elég tragikus mindaz, amit viszont biztosan lehet tudni róla. 

Szóval csupán villanásokat kapunk. Maria első férjét csak annyira látjuk, hogy világos legyen, őt hagyta el Maria a hajómágnásért. Nem igazán van kibontva, hogy többek között ezzel is szabadította magára a népharagot, mert Onassis mellett végre meg merte élni a fényűző életet, amiért annyit dolgozott. Addig nem volt több egy kalitkába zárt énekesmadárnál.

Hiába volt sokkal idősebb a jóképűnek sem mondható milliárdos, Maria halálosan beleszeretett a férfiba. A rossznyelvek szerint a vagyon volt ilyen vonzó benne, de az az igazság, hogy mellette Maria végre más is lehetett, mint énekesnő. Megélhette a gazdagságát, a népszerűségét, a nőiségét, szórakozhatott, pihenhetett, utazhatott. A filmből a viszonyukról sem sikerül sokat megtudni, tehát az is homályban marad, hogy a látszat ellenére ez egy megrázóan mérgező kapcsolat volt, amiben Maria ugyanúgy ki volt használva, csak épp nem a pénze kellett, hanem ő, mindenestül. Egészen addig, amíg már inkább Jackie Kennedy kellett, és ezt Maria is csak a magazinokból tudta meg. Mondom én, villanások, ennyit kapunk Maria Callas életéből és halálából is. 

Ezek a villanások nem állnak össze kerek egésszé, nem alakul ki egy jól kontúrozott kép a legendás énekesnőről, a primadonna assolutáról. Nem tudjuk meg, milyen ember is volt ő, hiszen őrület és valóság határán billegve a karakter is változik. Hol könnyed, kedves, már-már derűs, hol kemény, defenzív, arrogáns és narcisztikus. hol fájdalmasan esendő, törékeny.  

Ez a film egy opera

Órák teltek el a film óta, a hosszú hazaúton Callast hallgattam. Másmilyennek hallottam, mint korábban. Nem az életét hallottam ki az áriákból, hanem a magányát. Azt, hogy milyen borzalmas tragédia, amikor valakinek a „haszna” lesz az egész élete, és ha azt elveszíti, értéktelenné válik. Ha valakinek a neve eggyé válik az operával, mégis hogyan élhet a hangja nélkül? Hogy ne őrülne bele abba, hogy minden, ami és aki valaha fontos volt neki, elveszett? Mintha a film nem a moziteremben állt volt össze kerek egésszé, hanem Callast hallgatva, egyedül baktatva, ignorálva a karácsonyi tömeget. Ez nem egy életrajzi film volt, jöttem rá, hanem egy opera. Egy opera, aminek valóban vannak vitrinbe való részei, giccsbe hajló képei, jelenetei, de a végére azért kifacsarja belőlünk a könnycseppeket. 

Angelina Jolie pedig mintha az opera fizikai megtestesülése lenne leírhatatlan szépségével, finomsága mellett azért világosan előtűnő keménységével, perfekcionizmusával.

Már-már komikus, ahogy a kamera újra és újra végigsvenkel a színésznő tökéletes állkapcsának vonalán, ahogy a fény mindig pompázatosan csillan meg a szemén, de hiába gondoltam ezt olcsó megoldásnak egy ideig, végül ezt is teljesen indokoltnak láttam már, hisz az operában nincs helye hibának, minden hangnak tökéletesnek kell lennie. Valószerűtlenül tökéletesnek.

A legjobb jelenetek mégis azok, amikben Maria csak úgy van. (Egyébként Jolie is ezekben a jelenetekben a legjobb.) Amikor esendő, emberi, már-már egyszerű, és legfőképp, amikor a szolgálóival, Brunával és Ferruccióval van, akik felé semmilyen elvárásnak nem kell megfelelnie, akik csak őszintén aggódnak érte. Velük tényleg lehet csak Maria, amikor La Callas már csak az emlékekben és a lemezfelvételeken létezik. És mikor meghal, Bruna és Ferruccio egymásba kapaszkodva viszik magukkal mindazt a kevés valódi, feltétel nélküli szeretetet, ami Mariának valaha megadatott. Hogy ezt akarta-e a film elmesélni? Nem tudom. 

De – mint mondtam –, ez a film egy opera. Úgyhogy nem érteni, zavarba jönni, felkavarodni, és órákig gondolkodni az értelmén… abszolút érvényes. Egészen addig, míg eszünkbe nem jut a film egyik kulcsgondolata, amikor Maria azt mondja: „Nem keresünk értelmet az operában”. 

Szabó Anna Eszter