Megmondjuk, mitől jó (és nem jó) egy esküvő… szerintünk

–

Sajnos végtelenül sok pénzből készült amerikai filmeken szocializálódtunk

Mielőtt belevágnék a többiek tapasztalatainak és tanácsainak prezentálásába, szeretném elmondani, hogy szerintem az esküvős amerikai filmek tehetnek arról, ha néha kicsit túl komoly elvárásokkal vasaljuk ki (vagy még gyakrabban: vesszük meg az alkalomra külön!) a csini ruhánkat egy-egy esküvőre menet,

ott ugyanis általában komoly próbavacsora, tökéletesre megírt beszédek, parádésnak kinéző menü, matchy-matchy dekor és menyasszonyi csokor, szórakoztató kalamajkák és persze csodaszép emberek mulatnak elképesztő kreációkban. És még a szinglik is találnak párt,

legalább arra az éjszakára, hogy aztán később óriási bonyodalom legyen belőle. Ez pedig – a legtöbb romantikus filmmel ellentétben – nagyon távol áll a valóságos esküvőktől… a jó hír viszont az, hogy sokrétű, vendégként, főszereplőként és szolgáltatóként szerzet tapasztalataink alapján nem ez a fajta tökéletesség kell a szuper esküvőhöz.

A profik szerint a kevesebb több… viszont az előzetes beszélgetéseket nem lehet megspórolni

D. Tóth András, aki videósként és ceremóniamesterként is dolgozik esküvőkön, három fontos dolgot emel ki, ami szerinte a vendégek szempontjából jobbá teszi az élményt:

egy helyszín, egy szertartás, és valaki (aki lehet fizetett segítség vagy a feladatot vállaló családtag, barát), aki kézben tartja a dolgokat, tudja, és mindenkinek el is mondja, hogy mikor mi következik.

Lőrincz Emma és Kerepeczki Anna, akik esküvőket (is) fotóznak, egyértelműen kiemelik, hogy szerintük az tesz igazán jóvá egy esküvőt, ha nincs feszültség, a pár el tudja magát engedni, akkor is, ha vannak csúszások, apró bakik (mert azokat nehéz teljesen kiiktatni). 2

„Ha feszült a pár, azt a násznép is megérzi, és a fotókon is látszik” – mondja Emma. Aztán kiegészíti azzal, hogy a feszkómentességet megkönnyíti, ha a pár előzetesen megismerkedett a szolgáltatókkal (és ennek fontos része a személyes találkozó, beszélgetés, mert a netes megrendeléseknél könnyebben félrecsúsznak a dolgok), és mindenben megegyeztek, akkor nincsenek kellemetlen meglepetések, a pár számára ciki játékok vagy a vendégektől távol álló zenék.

És ha már zajlik az esemény, akkor Anna tanácsát kell követni: „Bízzatok a szolgáltatókban, akik csak azért vannak ott, hogy minden remekül alakuljon, mindent megoldanak, nektek csak élvezni kell az esküvőt és megélni a pillanatot.”

Azt mindkét fotós megjegyezte, hogy az ő dolguk is könnyebb (és ennek köszönhetően jobb képek születnek), ha van valaki, aki összefogja az eseményt, és például beállítja a csoportfotóra a násznépet.

Ezt mondják a menyasszonyok a saját esküvőjükről

Széles-Horváth Anna szerint sokat hozzátett a tíz évvel ezelőtti esküvőjükhöz az, hogy a násznéppel együtt készültek elő: „Nekünk nagy esküvőnk volt, mert mindketten arra vágytunk, hogy aki eddig fontos volt egy-egy életszakaszban, az ott legyen velünk. Nagyon szerettem, hogy így is történt! Viszont mindent családi-baráti összefogással csináltunk, konkrétan volt olyan is, aki leköltözött egy hétre az esküvőnk előtt, hogy mindenben segíthessen.

Mire eljutottunk a napig, a családjaink tele voltak közös sztorival, nem feszengő ismeretlenek álltak szemben egymással, hanem közös élményekkel teli emberek.

Imádtam! Bent zenekar volt, kint a teraszon táncház alakult, annyi népzenész barát érkezett hangszerrel az esküvőnkre. Reggel fél nyolcig táncoltunk. Szerettem, hogy az esküvőnk olyan volt, mint mi: hangos, táncolós, pörgős, közösségi.”

Krajnyik Cinti saját esküvős élménye egészen friss (ITT olvashattok róla részletesebben), szerinte személyesség és a lazaság kell a jó élményhez:

„Mi nagyon gyorsan szerveztük meg az esküvőt (nem, nem azért, mert terhes voltam), és ez egyrészt nagyon hatékony csapatmunkát eredményezett a férjemmel, másrészt nem volt se időnk, se lehetőségünk feleslegesen stresszelni bármin is. Nagyon személyes esküvőnk volt, nálunk is kimaradtak a klasszikus hagyományok, és töltött káposzta helyett is pulled pork, hamburger és vega tavaszi tekercs volt az éjféli menü. A vendéglistában sem kötöttünk kompromisszumokat, tényleg azokkal az emberekkel ünnepeltünk, akik a legfontosabbak számunkra, és azt kértük, hogy gyereket se hozzon senki (sorry, not sorry). (Kurucz Adrienn ÍRT erről a témáról) Fantasztikus anyakönyvvezetőnk volt, illetve mi is írtunk egymásnak fogadalmat, így nagyon személyes, megható, de közben vicces szertartásunk volt.

A nap elején eldöntöttük, hogy ha bármi nem úgy sikerül, ahogy elterveztük, nem fogunk rajta idegeskedni, mert akkor már úgysem tudunk rajta változtatni, maximum a hangulatunkat rontaná el. Ezt sikerült is betartani.

A DJ-t pedig máig dicsérik a barátaink, szóval a buli is jó volt.”

Nekem is tíz éve volt az esküvőm, ami a lányok által már emlegetett személyesség mellett minimalista is volt: 14 fős „vendégsereggel” ünnepeltünk egy kis lakásétteremben. A menü minden fogását különböző helyről hoztuk (á, nem voltunk evés-fókuszúak már akkor sem), a helyet anyukámmal (akit azóta elveszítettem) és a húgommal díszítettük, és az italokat is mi válogattuk össze előző éjjel több helyről. Zenének a saját playlistünket használtuk, szóval ennél személyesebb tényleg csak akkor lehetett volna, ha mi főzünk (bennem felmerült). Azóta sokan megkérdezték, hogy nem bánom-e, hogy nem volt nagy esemény, vonulás meg oltári buli… de nem. Mert így olyan volt, mint egy extrás házibuli, amik amúgy is világ életemben a kedvenceim voltak, és ugyan másképp szórakoztak (jól?) a vendégeink, mint egy hajnalig tartó mulatságon tették volna, de például mindenki koccintott és beszélgetett mindenkivel, ami nagyobb társaság esetén esélytelen.

Összességében azt gondolom, tökéletesen foglalja össze Széles-Horváth Anna azt, hogy miért az a legjobb választás a vendégek szempontjából is, ami a párhoz a leginkább passzol:

„Ha egy olyan párhoz megyek, akinek más az »önazonos«, mint nekem, azt a bulit is nagyon tudom szeretni. A lényeg, hogy lássam, ők maguk élvezik, nekik így jó és komfortos. Nálunk, tíz éve szerencsére még Insta sem volt, és nem foglalkoztunk mások esküvőjével. Talán most sem tenném, de ki tudja, tudat alatt mit ültet el benned a sok jól megkomponált kép. Azt tartom rossznak, ha valakit az elvárás irányít, és nem a saját igényeivel foglalkozik, miközben persze mindig akad egy-egy kompromisszum, amit meg kell kötni, mert közbeszól az élet.”

És akkor nézzük meg a vendégek szemszögből is

Nekem a legjobb esküvős élményem (a sajátomon kívül persze) az a szertartás és buli volt, amit a pár a saját nyaralója kertjében tartott, ahol gyerekek szaladgáltak mindenfelé, kifejezetten kerülendőnek jelölték a magas sarkút, a fűben jó nagy szívás is lett volna, és szuper grillételeket ettünk a földön ülve papírtányérból. 

Széles-Horváth Anna egy nagyszerű strandos élményre is emlékszik: „Voltam olyan esküvőn is, ahol a városi strandot bérelték ki a lakodalomra. Hát, zseniális volt az ötlet és a megvalósítás is. Annak azért örültem, hogy a nagyszülőkre tudtuk hagyni a gyerekeket, mert még nagyon kicsik voltak, és velük egy medencepartos esküvő elég stresszes lett volna.”

Takács Dalma szerint egy macinacis esküvő is lehet szuper:

„A legkedvesebb élményem egy abszolút low-budget esküvőhöz kötődik. A pár már az elején kikötötte, hogy mulatós zene, menyasszonyszöktetés és menyasszonytánc BIZTOS, hogy nem lesz, meg eleve tartózkodni szerettek volna minden elcsépelt (és szexista) klisétől. A násznép nagy része zenészekből állt, akik mindenféle felállásban megtanulták a pár kedvenc dalait, így a lagzi egyszerre volt egy koncert a legjobb barátaiktól meg egy open-mic session, amibe bárki becsatlakozhatott. A Teenage Dirtbagtől kezdve Britney-n át a System of a downig gyakorlatilag minden elhangzott. A dekor is nagyon cuki volt: a menyasszony gyerekkori ruháit fűzték fel kötelekre, azok lógtak felettünk, miközben ettünk. Azt szerettem az egészben a legjobban, hogy iszonyúan személyes és tökéletlen volt az egész.

Nem volt semmi felesleges kellemetlenkedés vagy cullang, nem akartak megfelelni a 72. nagynéninek is, tényleg úgy ünnepeltek, ahogy komfortos volt számukra, és ahogy egy hétvégi bulit is megszerveznének. Plusz: nem volt dress code,

hangsúlyozták, hogy mindenki abban jöjjön, amiben a legjobban érzi magát. Én szeretek kiöltözni, de az este végén már tornacipőben és farmerben toltam, volt, aki meg egyenesen macinaciban. És tök oké volt.”

Z. Kocsis Blanka nagyon szeretne esküvőre menni – szinte mindegy is, milyenre:

„Én szeretem a fenszi-koktélbáros esküvőket, ahol csiniben lehet ropni a DJ-re, de a hagyományos falusi lagzikat is (a klasszik vőfélyeket viszont nem). A kedvencem a házi süti (kozáksapka rulez!), az asztalon táncolás és a vicces párkvíz, amiken én rendre nagyon jól szórakozom. Tudom, hogy borzalmas, de még a »ki mit visel, ki kivel nem áll szóba, ki mennyire bénán táncol?« nyomorát is imádom. A legtutibb esküvő a barátainké volt egy sárbogárdi isten háta mögötti helyen. A menyasszony és a barátnői dekoráltak, a zenekar brutál jó volt, és a gyerekek azzal szórakoztatták magukat egész este, hogy megpróbálták ellopni a menyasszony cipőjét. (Ezzel persze számos kisebb agyérgörcsöt okozva a menyasszonynak és sok szórakoztató pillanatot szerezve nekünk.) Hajnalban a buli a medence partján ért véget, ahol láblógatva, iddogálva tortát zabáltunk az ifjú párral.

Jaj, valaki hívjon meg egy esküvőre, légyszi.”

Ahol elcsúszhat a sztori

Nevük elhallgatását kérő szerkesztőségi forrásaink megsúgták, hogy eddig milyen kellemetlen élményekbe futottak bele vendégként, mik voltak azok a helyzetek, ahol legszívesebben menekültek volna, vagy menekültek is. 

„Szerintem a vendégszeretet fontosabb a divatos vagy menő helyszíneknél, volt olyan élményem, ahol nem laktam jól (pedig nem vagyok nagyétkű), és olyan koszos volt a vendégeknek szánt szoba, hogy inkább hazavezettem éjjel.”

„Tapasztalatom szerint a vőfély/ceremóniamester igencsak kardinális pontja az eseménynek. Többször megesett, hogy a vőfélyt/ceremóniamestert szívünk szerint a negyedik percben száműztük volna a buliról. A tenyérbemászó modor, a rém kínos jópofáskodás és a viccesnek gondolt, de nagyon ciki beszólások nem segítik a jó vendégélményt, de teljesen nem is rontják el, ha minden más rendben van.”

„Volt olyan esküvő, ahol a szertartás és a buli megkezdése között két óráig az történt, hogy mindenki nézte, ahogy fotózzák a párt, aztán mindenkivel készült közös kép. Ezalatt még italt sem kaptunk – a nyár közepén, egy viszonylag napos helyszínen. Egyrészt

mire sorra került a násznép, nagyjából úgy néztünk ki, mint akiket egyesével leöntöttek egy-egy vödör izzadsággal, másrészt a vécére jártunk a csapból inni, hogy legalább senki ne ájuljon el.

Nem gondoltam, hogy a rossz szervezés ilyen kellemetlen is lehet, és nyilván nem volt szándékos, de ettől nem gondolok vissza rá szívesebben.”  

„Nem mindegy, hogy egy esküvőn ki tart beszédet. Akadt olyan élményem, ahol eléggé »iskolaigazgatós« beszéd hangzott el, vagyis unalmas és patetikus megszólalásokat kellett hosszan hallgatnunk. De lehet ennél rosszabb: egy esküvőn a menyasszony »Beérkezett Pöffeszkedő Családos« nővére is felszólalt… az nagyon gáz volt. A fele arról szólt, hogy ő milyen jól és rég férjhez ment, és tessék, szépen teleszülte az országot, ahogy kell, a másik fele meg arról, hogy sose gondolta volna, hogy a kishúgát egyszer valaki oltárhoz vezeti, de tessék, mégsem olyan reménytelen eset. Ha viszont lazák, viccesen és könnyedek a beszédek, személyes sztorikkal, akkor megszereted az egész műfajt, és ilyen élményem is volt.”

Nektek mik a tapasztalataitok, mitől jó és mitől kevésbé jó a vendégeknek a lakodalom?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Sara Monika 

Tóth Flóra