Elkényeztetett, önző, magányos? – Utánajártunk az „egykékkel” kapcsolatos mítoszoknak

–

Rengeteg különböző oka lehet rá, nem mintha meg kéne indokolnia

Még ma is gyakori jelenet, hogy egy kisgyerekes szülőtől rögtön azt kérdezik a boltban, a játszótéren, az utcán: „na és mikor jön a következő?”. Majd miután azt feleli, „nem lesz több gyerek”, a kíváncsiskodó a száját húzza, vagy csak legyint: „ó, meglátjátok még!”. Netán magában azt gondolja, milyen szörnyű apa/anya az ilyen, aki megfoszt egy gyereket attól, hogy testvére lehessen. Talán azért véli így a járókelő, mert neki magának sokat adott egy testvérkapcsolat – de az is lehet, hogy nem.  

Az igazság az, hogy az eddigi kutatások csak gyenge, bár kimutatható összefüggést találtak aközött, hogy a személy maga mekkora családból jön, és mekkora családot tervez, pláne, hogy aztán mekkorát valósít meg (ez még több tényezőn múlik).

Az emberek ugyan többnyire a saját tapasztalataikból indulnak ki, de ez éppúgy vezethet azonosuláshoz, mint ellenazonosuláshoz.

Tehát van, aki részben azért vállal egyetlen gyereket, mert neki sem volt testvére, más meg pont azért, mert volt egy vagy több testvére, akivel nem jött ki jól, folyamatosan rivalizált, vagy mindig osztoznia kellett a szülei figyelmén, szeretetén.  

Mások úgy ítélik meg, felelősen maximum egy gyerekhez van elég érzelmi-gazdasági erőforrásuk. Ekkora családméret mellett tudják garantálni azt, hogy minden szükséges dolgot megadnak a gyereknek: minőségi időt, taníttatást (akár magániskolát, külföldi tanulmányokat), segítenek neki lakást, autót venni.

Más azt érzi, nem tudna még egy gyereket annyira szeretni, mint azt, aki már van neki.

Az is lehet, hogy nem akar olyan hosszú időre kiszakadni a munkából, a gyereknevelés mellett az élete más területeire is szeretne jobban összpontosítani. Vagy az első gyerekét is relatíve késői életkorban szülte, így nem akar sem a saját maga, sem a születendő baba számára extra egészségi rizikót vállalni. Talán traumatikus volt a szülése, átélt posztpartum depressziót. Próbálkoztak még, de nem lett várandós. Vesztettek el magzatot, gyereket. Időközben szétmentek a párjával – bármilyen okból. Vagy aggódnak a klímakatasztrófa és a túlnépesedés miatt.   

„Papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet”

Idehaza persze inkább azt halljuk, hogy „fogy a magyar”, „elöregedik a nemzet”, „különböző háttérhatalmak népességcserét terveznek végrehajtani Európában”. Most nem akarok belemenni abba, hogy ezeknek a félelmeknek milyen rasszista és idegengyűlölő aspektusai is vannak, de a lényeg, hogy „a nagycsaládos magyar ember” képe sok helyzetben ideálisként, már-már elvárásként jelenik meg a politikai diskurzusokban. Miközben az adókedvezményeken kívül a rendszer sajnos szinte semmit nem tesz azért, hogy az embernek legyen kedve és lehetősége több gyereket vállalni benne, sőt. Azonos nemű párok eleve kizárva, őket teljesen ellehetetlenítették. De ott vannak az alacsony bérek, a bizonytalan életkilátások, a romokban lévő oktatás és egészségügy helyzete, satöbbi.

Szóval létezik egy minden fedezetet és érdemi törekvést nélkülöző politikai-társadalmi nyomás arra vonatkozóan, hány gyereked legyen, miközben az, hogy mennyi gyereket vállalsz, vállalsz-e egyáltalán, a legbelsőbb személyes ügyed.

A te döntésed, vagy csak úgy alakul az életed – ez abból a szempontból mindegy, hogy senki nem kérheti rajtad számon a gyerekeid számát. Ettől még mindannyiunkra hatnak (akár tudattalanul is) azok a kulturális képek, amelyekkel találkozunk. Hogy „az igazi”, legalábbis „prototipikus család” a nukleáris család: apa, anya, két gyerek, lehetőleg egy fiú, egy lány (szigorúan ciszneműek!). Mint Mézgáék, vagy egy sor másik filmes példa. Viszont akik egy gyereket vállalnak, az katasztrófával fenyeget, mint Dennis, a komisz, akivel még egy olyan dörzsölt szomszéd sem boldogul, mint Walter Matthau. 

Szerencsére sokan leírták már előttem, hogy a családok a valóságban mennyire sokfélék, és hogy emberek kölcsönös szereteten alapuló életközösségei, öltsenek bármilyen formát is, értékesek. Abszolút oké tehát azt érezni, hogy a te életed egy gyerekkel (vagy többel, vagy anélkül) teljes. De hogyan hat a gyerekre az, ha nincsenek testvérei? 

Megvan, ki kezdte, de azért találni enyhítő körülményeket

Az „egyke gyerekkel” kapcsolatos negatív sztereotípiáknak hosszú története van, mely egészen a viktoriánus korba, a fejlődéslélektan mint tudományterület megszületéséig nyúlik vissza. Több mint száz évvel ezelőtt Granville Stanley Hall, aki később az Amerikai Pszichológiai Társaság első elnöke lett, kijelentette, hogy „egyedüli gyereknek lenni önmagában betegség”. Munkatársaival olyan felméréseket tett közzé, amelyekkel évtizedekre megalapozták a közvéleményben az „egykékhez” társított tulajdonságokat, az önzőséget, az elkényeztetettséget, és azt, hogy biztosan túlérzékeny, narcisztikus felnőtt lesz belőlük.

Ugyanakkor fontos látni, hogy ebben az időszakban egyrészt még nem igazán lehet kutatásmódszertanról beszélni, tehát egyáltalán nem voltak átláthatók, reprodukálhatók a vizsgálatok, és az is eléggé ad hoc módon alakult, hogy egyáltalán kiket vontak be a megfigyelés tárgyául. A másik, hogy a századfordulón természetesen mást jelentett egyedüli gyerekként nevelkedni, mint napjainkban.

Eleve nagyobb kuriózumnak számított, hiszen jó ideig bevett volt a sok gyerek a családban: nem létezett hatékony fogamzásgátlás, és sajnos azt sem lehetett tudni, hányan maradnak közülük életben.

Mivel a gyerekhalandóság magas volt, valószínűleg más mértéket ölthetett túlfélteni az egyetlen utódot (szó szerint a széltől is óvhatták, nehogy megbetegedjen). Ráadásul több helyütt elszeparáltabban éltek egymástól az emberek, így „az egyke gyerek” valóban nehezebben tudott időt tölteni a kortársaival (ami egyébként fontos). 

Mindezzel együtt, az 1844-ben született Hall más elméleteit is enyhén szólva meghaladta az utókor. Bár egy viktoriánus úriemberhez képest a nézetei nem voltak szokatlanok, mára elég hajmeresztőnek tűnnek. Nyíltan támogatta például az úgynevezett „retardálást”, vagyis azt a folyamatot, amellyel a lányok nevelése során megakadályozták, hogy túl okosak legyenek.

Úgy vélte, a lányok tudomány, történelem vagy politika iránti kíváncsiságát csírájában el kell fojtani, hogy „a romlatlan anyai intuíciójuk előtérbe kerülhessen”.

De mondott állítólag ennél súlyosabbat is. Például azt, hogy „a tisztán intellektuális nő biológiai deformitás”, vagy hogy „a férfi számára a házasság incidens, a nő számára végzet”. Saját anyját imádta, esszéiben „házi angyalnak” nevezte, aki önzetlenül törődik a gyerekeivel, a férjével és istennel, valamint akiről minden asszonynak példát kéne vennie ahhoz, hogy a társadalom megfelelően működjön. 

Ezeken a kijelentéseken még nevetni is lehetne, ha nem lennének annyira veszélyesek, és ne köszönnének néha még ma is vissza. De mielőtt azt gondolnátok, nagyon elkalandoztam, érdemes hangsúlyozni, hogy a nőjogok és „az egykékkel” kapcsolatos sztereotípiák igenis összefüggnek. A testvér nélkül való nevelkedés dilemmái például akkor kerültek ismét előtérbe, amikor a nők tömegével léptek ki a munkaerőpiacra, és egyre inkább opcióvá vált számukra, hogy hivatásuk, karrierjük lehessen. 

Valós különbség, önbeteljesítő jóslat, tévhit?

De mielőtt ráfordulunk a kutatásokra, a pszichológiatörténet egy másik alakját is érdemes pár szóban megemlítenünk. Ő Alfred Adler, az egykori Freud-tanítvány, az individuálpszichológia megalapítója, aki elsőként vizsgálta behatóbban a születési sorrend személyiségfejlődésre gyakorolt hatását. Írásaiban a páciensei tapasztalataiból indult ki, és azt is hangoztatta, hogy azok, akik úgy döntenek, nem vállalnak több gyereket, pszichés kárt okoznak a gyereküknek.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy az ilyen és ehhez hasonló szólamok azért is maradhattak fenn olyan sokáig, mert kiválóan alkalmasak a bűntudatkeltésre, elsősorban a nők fékentartására

(ugyanígy az is elterjedt, de téves nézet, hogy a gyereked csak akkor lehet boldog, ha minimum három évig otthon maradsz vele, és közben semmi mással nem foglalkozol).  

A ‘80-as évektől kezdve viszont egyre-másra jelentek meg azok a tanulmányok, amelyek arra a következtetésre jutottak, hogy az egyedüli gyerekekkel kapcsolatos előítéletek megalapozatlanok. Az egyik ilyen első nagyszabású vizsgálatot Denise F. Polit és Toni Falbo végezte, akik a témában korábban készült 141 kutatás eredményeit elemezték újra. Azt találták, hogy az egyedüli gyerekek valamivel jobban teljesítenek, mint a többiek (de messze nem jobban, mint az elsőszülött gyerekek). Különösen ovis korban valamivel magasabb az IQ-juk, de leginkább: jóformán semmiben sem különböznek a testvérekkel rendelkező társaiktól. 

Anno a születésszabályozás bevezetése miatt Kínában is fontos kérdéssé vált, hogyan hat az egykeség a gyerekekre. Jing Xu, az amerikai Washington Egyetem professzora könyvet is írt a témában. Elsősorban Shanghai óvodáiban folytattak kutatásokat olyan intézményekben, ahova középosztálybeli gyerekek jártak, és megállapította, hogy az egyedüli gyerekek kifejezetten rugalmasnak bizonyultak: ügyesen kitalálták, kikkel tudnak barátkozni, átlagban nem voltak félénkebbek vagy visszahúzódóbbak, mint a testvérek mellett nevelkedő társaik.

Sőt, szerinte, mivel ezek a gyerekek az óvodai-iskolai közösségekben nem számíthatnak a testvéreik védelmére, támogatására, még jobban rá is lehetnek utalva arra, hogy feltalálják magukat. 

Más vizsgálatok „az egykék” jobb verbális készségeit emelték ki, de ezek a képességbeli különbségek – csakúgy, mint az IQ-beli eltérés – az életkor előrehaladtával halványultak. A tanulmányok többsége inkább a hasonlóságot hangsúlyozza az egyedüli és a testvérekkel nevelkedő gyerekek között.

2019-ben például egy német tanulmány jelent meg „Egy sztereotípia vége” címmel, amelyből kiderült, hogy az egyedüli gyerekek nem lesznek nagyobb valószínűséggel narcisztikusak felnőtt korukban. Ami a kapcsolódás nehézségeit illeti, más vizsgálatok szintén nem mutattak ki különbséget a barátságok számában, minőségében. Pár évvel ezelőtt pedig egy új-zélandi kutatás látott napvilágot, amelynek erőssége, hogy a szerzőknek lehetősége volt egy 21 ezer fős, reprezentatív mintával dolgozni. Miután feltérképezték a résztvevők tulajdonságait, találtak egy-két statisztikailag számottevő összefüggést egyes személyiségvonások és az egykeség között, de:

ezek az együttjárások annyira gyengék voltak, hogy a szerzők szerint a hétköznapi életben lehetetlen érzékelnünk őket, legalábbis „semmi esetre sem igazolható velük az egyedüli gyerekekkel kapcsolatos negatív hiedelmek mértéke”. 

A torzításokon túl

Úgy tűnik tehát, hogy ezen a területen is jellemző az, ahogyan az elménk dobozol. Ha olyan egyedüli gyerekkel találkozunk, aki rácáfol a várakozásainkra (mert barátságos, alkalmazkodó, szerény), akkor azt mondjuk, „jó, de ő nem tipikus egyke” – kivesszük ebből a kategóriából ahelyett, hogy a csoportról alkotott véleményünket változtatnánk meg. Ha viszont megismerünk valakit, aki sztereotip egykének tűnik, általában nem szánunk időt arra, hogy végiggondoljuk: talán akkor is ilyen tulajdonságai lennének, ha volna testvére.

A valóság az, hogy rengeteg minden hatással van a személyiségfejlődésünkre (az öröklött temperamentum-jellemzőinktől és az arra adott szülői reakcióktól kezdve), és általában véve is elmondható, hogy sokkal inkább a kapcsolataink minősége befolyásol minket, semmint önmagában a meglétük vagy hiányuk. A skatulyák gyorsítják ugyan a gondolkodásunkat, más helyzetekben viszont egymást és saját magunkat is nyomasztjuk vele. 

Amikor végigböngésztem a témával foglalkozó forrásokat, igazából két jelentősebb területet találtam, ahol valóban lehet különbség testvérekkel és testvérek nélkül nevelkedő gyerekek között. Az egyik, amit egyes, elsősorban gyakorlati szakemberek „utcai intelligenciának” neveznek. Ez azt jelöli, hogy a gyerek mit kezd olyan helyzetekkel, amikor más gyerekekkel tölt időt laza vagy kevés szülői felügyelet mellett.

Mert akinek hozzá hasonló korú tesója van, talán nagyobb eséllyel jön bele abba, hogy képes legyen menedzselni, ha a másik hirtelen ledönti a tornyát, elveszi valamijét, szívózik vele.

De egyrészt az ilyen szituációkról gyakran azok sem hordoznak túl jó emlékeket, akiknek van testvérük (bántalmazás is előfordulhat), másrészt sehol nincs kőbe vésve, hogy csak a testvérével tölthetne időt az a gyerek: lehetnek unokatestvérei, barátai, akikkel el tud sajátítani ilyen típusú társas készségeket. 

A másik, hogy bár a tesód stresszforrás is lehet (erről ITT írtam korábban), a jelenléte segíthet elviselni, csökkenteni a feszültségeket. Kutatások szerint a testvéri támogatásnak nincs feltétlenül akkora jelentősége a gyerekek alkalmazkodásában alapvetően békés, szeretetteljes családok esetén. Ám a súlyos konfliktusokkal terhelt családokban, vagy az olyanokban, ahol a szülők tartósan vagy átmenetileg (érzelmileg) elérhetetlenné válnak, a testvér(ek) jelenléte képes tompítani a stresszt. Ehhez persze az kell, hogy olyan tesód legyen, aki nem tesz rá még egy lapáttal a gondjaidra, hanem összekapaszkodhattok a nehéz helyzetekben.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Anton Vierietin

Milanovich Domi