–

Időnként néhány önjelölt pedagógus „jóakaró” megpróbálja megmutatni, hogyan is kell ezt jól csinálni, hogy is lehetne jól nevelt gyerekeket felmutatni.

Ők azok, akik általában bravúros könnyedséggel ugorják át azt a tényt, hogy a „jól nevelt gyerek” és a „boldog gyerek” fogalmak gyakran köszönőviszonyban sincsenek egymással.

Pont így elfeledkeznek arról is, hogy a régi „jól nevelt” gyerekek, akik tudták, hogy hol a helyük gyerekként, felnőttkoruk nagy részét pszichoterápiával töltik, vagy lelki sérüléseik miatt arra szorulnának. Mert keményen megfizetik annak a bizonyos nevelésnek az árát, amit gyakran érzelmileg elérhetetlen szülők hierarchián és tekintélyelven alapuló szigora jellemzett, amiben mondjuk ki: a gyerekeknek gyakran nem volt helyük. Legalábbis nem olyan, ami érzelmi biztonságot adott volna.

Nem csoda tehát, ha ezek a gyerekek felnőttként, később szülőként ódzkodnak a szigortól, a tekintélyelvűségtől, és nehézségeket okoz nekik a fegyelmezés, hiszen már a büntetés szó hallatán igen erős zsigeri rossz érzésük támad.

A szülők egy része elveszett, tanácstalan, eszköztelen

Azokat az eszközöket, amik nekik szenvedést okoztak, érthető módon nem szeretnék használni, viszont sokan úgy érzik, nincs más a tarsolyukban.

Amiről viszont muszáj beszélni, hogy ezt a gyerekek is érzik. Azok a gyerekek pedig, akik azt érzik, hogy a szüleik eszköztelenek és tanácstalanok velük, ugyanúgy nem érzik az érzelmi biztonságot, mint az érzelmileg elérhetetlen szülők gyerekei. Kicsit ahhoz tudnám hasonlítani, mintha úgy ülnénk be a fogorvosi székbe, hogy a fogorvoson azt látjuk, fogalma sincs, mit kezdjen velünk. Iszonyúan szorongató érzés lenne.

A gyerek kiszolgáltatott, még nem tudja szabályozni az érzelmeit, a félelmeit, a dühét és a kíváncsiságát, mert gyerek. Ahhoz, hogy biztonságban legyen, és abban is érezze magát, szüksége van segítségre, kapaszkodókra.

A korlátok, a szabályok a gyerek számára kapaszkodók, amiktől biztonságban érzi magát. Ha nem kapja meg, akkor gyakorlatilag nincs talaj a lába alatt, nincsenek igazodási pontjai, nem tud mire támaszkodni.

Bár a szülők legfontosabb célja gyakran éppen az, hogy az ő gyerekeiknek ne kelljen félniük úgy, ahogy nekik kellett gyerekkorukban – a szigorú felnőttektől –, sajnos a teljes szabadsággal pont a biztonságérzetet nem tudják megadni nekik. Az a gyerek, aki irányítja a szüleit, családját, akinek senki nem mond nemet, elviselhetetlen szorongásokkal küszködik, csak ő nem a szüleitől fél. Fél viszont saját magától, az érzéseitől, az akaratától, a dühétől, indulataitól, a vágyaitól, mert senki nem tanítja meg neki kezelni őket.

Így minden érzelem elárasztja és uralja őt, ami az elviselhetetlenségig fokozódhat

Ez pedig megnyilvánulhat magatartászavarokban, indulatkezelési problémákban, hiperaktivitásra hajazó tünetekben.

Ez sokkal több egyszerű neveletlenségnél, a neveletlenségnek tűnő viselkedések valójában erős segélykiáltások, az uralhatatlan feszültség és szorongás kifejeződései. Azt kérik, hogy „állítsatok le”, „védjetek meg saját magamtól”. Hiszen, ha saját magától félnie kell, akkor szünet nélkül, mindenhol kíséri egy szorongás, akárhol, akármilyen helyzetben van.

Ahogy arról a könyvemben bővebben is írtam, nemcsak saját magától fél a korlátok nélkül felnövekvő gyerek, hanem másoktól is, más emberek érzelmeitől is, mert nem tud kiigazodni rajtuk.

Hiszen a szülők azért, nehogy szigorúak legyenek, nehogy megijesszék a gyereket, visszafojtanak minden negatív érzést. Mintha soha nem haragudnának, soha nem lennének kimerültek, ingerültek, nem jelzik a gyereknek, hogy mikor értek a türelmük végére. A gyerek viszont bámulatos módon érzi, amikor a mosoly már nem őszinte, amikor a véget nem érő könyörgés vagy erőtlen fenyegetőzés mögött már rengeteg indulat lappang. A gyerek sokkal inkább tájékozódik gesztusokból, hangerőből, testbeszédből, mint a kimondott szavakból. Így hát, ha a szülei nonverbális jelzései teljesen mást mutatnak, mint amit a beszédük, akkor a gyerek ebben is elveszíti igazodási pontjait, mert csak ellentmondásokat érzékel, és nem tud megtanulni tájékozódni más emberek érzelmi állapota alapján, ami szintén rengeteg szorongás forrása.

Az érzelmi biztonsághoz a gyereknek tartásra van szüksége

Arra, hogy valaki segítsen neki a saját és mások érzelmein eligazodni, és kezelni őket. Arra, hogy a szülő értse, hogy mi történik vele, amikor épp a hiszti uralja őt, amikor épp dacol, retteg vagy elárasztják az indulatai. A szülő ne ijedjen meg tőle, mert az számára elviselhetetlenül félelmetessé teszi az egyébként ártalmatlan helyzetet. A fogorvosos példával élve, ha az orvos rettegne, miközben kezeli a fogunkat, ha a mi félelmünk az orvost is megijesztené, az elviselhetetlen pánikot keltene még egy felnőttben is. Ha viszont azt érezzük, hogy bár mi félünk a székben vagy egy műtőasztalon, mert kiszolgáltatottak vagyunk, de az orvos uralja a helyzetet, tudja, mit kell tennie, akkor előbb-utóbb a mi félelmünk is enyhül.

Ugyanígy a gyereknek is szüksége van arra, hogy lássa, a szülei urai a helyzetnek, tudják kezelni őt, akármilyen érzelmi állapot uralkodik el rajta.

Valamiért még mindig kevés szó esik a középútról

A vasszigor és a totális szabadság között van egy út, ami a gyereknek képes érzelmi biztonságot adni, ahol nincs megfélemlítve, de nincs is magára hagyva érzelmei kezelésében. Van olyan, hogy szeretetteljes fegyelmezés, ami nem aláz meg, nem félemlít meg, nem büntet kegyetlenül, mégis tud nemet mondani, tud korlátokat, kapaszkodókat adni.

Amikor a szülő nem ijed meg a gyerek hisztijétől, indulatától, félelmeitől, de nem is bünteti vagy bántja érte, hanem megérti, együttérez vele, a hisztijeivel, dühével együtt szereti. Tekintettel van a gyerek érzéseire, de nem engedi, hogy ezek az érzések uralják és irányítsák a családot. A család egy csapat, óriási teher a gyereknek, ha ő irányít. Minél nagyobb teret és hatalmat kap, annál félelmetesebb a világ neki.

Úgy tudunk stabil oszlopként állni a gyerek mellett, ha vállaljuk a csapatkapitány szerepet.

Ha őt, az életkorát, személyiségét szem előtt tartva tudjuk, hogy mi a jó neki, és nem erőltetünk rá olyat, ami a mi vágyunk, de nem is rakjuk rá azt a terhet, hogy ő vezesse és irányítsa saját magát vagy az egész családot. Akár tetszik, akár nem –kiszolgáltatottságából kifolyólag – a gyerek felett a felnőttnek hatalma van, ami szorongató érzés. De ezzel nemcsak megfélemlíteni és visszaélni lehet, hanem lehet segíteni, támaszt és erőt kínálni, az ő érdekeit képviselni, biztonságot nyújtani és hinni benne akkor is, amikor ő éppen nem hisz magában.

Sebestyén Eszter