–

Elkényeztetett gyermekistenségek,

mindent megkapó és mindenért hisztiző mai gyerekek és liberális (mint szitokszó) szülők – az internet tanúsága szerint ez az egyik nagy nehézsége ma a családoknak. Aki mindebben magára ismer, szégyenkezhet, a többiek meg szidhatják együtt a hanyatló, telefont nyomogató mai generációt (hogy ez miért nem segít a szülőség kőkemény feladatát abszolválni, sejtjük). Emellett sokat olvashatunk arról, mennyire kell a gyereknek a korlát, hogy a határszabás valójában biztonságot ad, hogy következetesség kell melegséggel, de határozottan történő fegyelmezés, satöbbi. 

De amikor ott vagy, hogy a gyereked üvölt az utcán, hogy fagyit akar, te meg se szép szóval, se melegszívűen, se sehogyan nem bírod lebeszélni róla (se a fagyiról, se az üvöltésről), és a hidegről és torokfájásról és cukorfogyasztásról és fognyűvő manóról szóló huszadik körmondatodnak sincs semmi eredménye – na, arra bezzeg nem adnak választ ezek a posztok. 

Van ugyanis a gyerekeinknek (és amúgy nekünk magunknak is) egy olyan része, amiről generációk óta nem hallunk, így alig ismerjük, és nem is tudunk vele mit kezdeni. Úgy hívják: érzelmek. A visító gyerekünkhöz meg a mi tehetetlenségünkhöz pedig épp ezeknek van némi közük.

Hogy is van ez?

Sokan érezhetjük azt a babánk világra jövetelének első percétől kezdve: legfontosabb szülői feladatunk, hogy minden eszközzel elhallgattassuk. Ez azonban ellene megy annak a nagyon is alapvető működésnek, amitől emberek vagyunk: hogy az érzelmeinket lépten-nyomon erőteljes módon kifejezhessük. Érzelmi működésünk ugyanis nem sokban különbözik az anyagcserénktől. Ahogyan természetes az, hogy eszünk, és a táplálék egy része táplálja a testünket, más része pedig távozik belőlünk, ugyanígy természetes az is, hogy az élményeink egy része belülről táplál minket, de sok olyasmi is történik velünk (akár egészen csip-csupnak tűnő apróságok: hogy ingerülten szóltak hozzám vagy elvették a játékomat), amik bántanak, és kikívánkoznak.

És ahogyan a végtermékeink esetében is az a célravezető, ha minden felesleges bonyolítás nélkül hagyjuk távozni, úgy érdemes az érzelmeinkkel is eljárni: megélni őket, és hagyni, hogy távozzanak.

A gyerekek bölcsek

Pontosan tudják, mire van szükségük. Amikor feszültek, minden eszközzel azon vannak, hogy megszabaduljanak az őket nyomasztó érzésektől: nyafognak, hisztiznek, toporzékolnak, dühöngenek. A nagy hír ugyanis az: a sírás, a hiszti, a remegés, az izzadás mind-mind velünk született gyógyító, feszültségoldó folyamatok. Ilyenkor a legjobb, amit tehetünk, ha a gyerekünkkel maradunk a viharban, és egész egyszerűen meghallgatjuk őket. Nem kell elmagyarázni, mennyi pénz van épp a pénztárcánkban, amiért nem tudjuk megvenni a Star Wars legót, nem kell megpróbálni összeragasztani a félbetört kekszet, nem kell ötödik szívószálat előkeresnünk, ami megfelelő árnyalatú lesz. Amire ilyenkor a gyerekünknek a leginkább szüksége van: hogy végre kiborulhasson! Hogy zöld jelzést kaphasson a sírás, a hiszti, a feszültségoldás, és hogy ott legyünk mellette melegséggel, biztonságban tartsuk, meghallgassuk őt. 

A módszerünk egyszerű: fagyi/zöld szívószál/legó – nem. Érzelem – igen. 

Lehetek együttérző és gyengéd, és közben mondhatok nemet – ez a nagy találmány. Mindez nem megy, ha közben az az üzenet fut a fejünkben: csak hallgasson már el! Viszont ha egyszer sikerül átállítanunk a kapcsolót, ha sikerül ráéreznünk, mennyire szeretné néha a gyerekünk, hogy nemet mondjunk neki, és ezzel alkalmat teremtsünk rá, hogy széteshessen, ha elengedjük azt a célt, hogy csend legyen, ha nem az az elvárásunk, hogy mielőbb megnyugodjon – akkor nyert ügyünk van. Nyugalom ugyanis akkor jön, ha a nehéz dolgok távozhatnak.

Olyan ez, mint amikor a számítógépünk már elfárad, túl sok a nyitott ablak meg a vírusfenyegetés, és igényli a frissítéseket. Amint a rendszer újraindul, minden flottabbul fog menni. 

Ilyenkor nekünk nem sok dolgunk van:

melegséggel meghallgatni mindezt. Érdemes a kiborulást egyfajta monológnak tekinteni, amit nem kell félbeszakítanunk túl sok beszéddel. „Itt vagyok, kicsim” – mondhatjuk, vagy gyengéden annyit: „Most ez a bögre is jó lesz, gyönyörűm.” 

Fontos a szeretetteljes jelenlétünk: mi vagyunk a horgony az érzelmek viharában. 

Már csak az a kérdés: miért olyan nehéz ez? Miért facsarodik bele ebbe a szívünk, vagy forr fel az agyvizünk fél perc alatt?

Egyszerű: mert minket magunkat se nagyon hallgat meg így senki. Pedig milyen jó lenne néha, ha nem kritikát meg tanácsokat kapnánk, vagy azt: nyugodj meg! Hanem mi is dühönghetnénk, toporzékolhatnánk, és így állhatna vissza a normál működésünk. Elképedünk ugyan, hogy milyen hülyeségeken képesek a gyerekeink sírni (nem megfelelő alakúra vágtuk fel a paprikát), de valljuk be, hasonló néha velünk is előfordul: amikor borzasztó nehéz napunk van, rohanunk melóba, melóból, stresszelünk a teendőkön, majd este, amikor hazajön a párunk, leordítjuk a fejét, amiért nem vett virslit. Milyen klassz lenne, ha ilyenkor el tudná engedni a füle mellett válogatott sértéseinket, odalépne, megölelne, és szemünkbe nézve annyit mondana: „Itt vagyok, édes, nehéz napod volt?” Már csak attól majdnem bőgök, hogy ezt leírtam. 

A másik ok, ami miatt baromi nehéz ez a határszabásügy, az a gyerekkorunk.

Nekünk, mai szülőknek sokszor úgy szabtak határt, hogy az fájt. Ránk kiabáltak, megaláztak, semmibe vettek, vagy akár bántottak is minket. Sokan, sokszor éreztük úgy, hogy nincs szavunk, hogy nem vagyunk fontosak. Vagy épp ellenkezőleg: amiatt éltünk át nehézségeket, mert nem voltak határok, nem volt, aki biztonságba helyezett volna minket, amikor hülyeséget csináltunk. Nem csoda hát, ha hadilábon állunk mindezzel és pozitív minták híján küszködünk a hétköznapokkal.

Olyan ez, mint amikor az inga kileng: többgenerációnyi poroszos nevelést kell kihevernünk, és még nem állt be az egyensúly.

Nem még több kritikára van tehát szükségünk ahhoz, hogy könnyebben menjen ez az egész. Hanem támogatásra, hogy menni fog. Mert fog is. Csak el kell kezdeni számolni azokkal az alapvető mozgatórugókkal, amik túl sokáig áldozódtak fel az újabb és újabb elméletek oltárán, és amik most figyelmet követelnek: az érzéseinkkel.  

Balogh Fruzsi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images