A kicsi elaludt. Feltettem egy kis vizet forrni, hogy igyak egy kávét. Nem iszom mindennap, pedig nagyon szeretném literszámra inni a kávét, de tudom, ha csak egy kicsit is engednék a csábításnak, akkor nem lenne megállás. Csak az extra nehéz napokon turbózom magam egy kis koffeinnel. Bár egyesek szerint ez, amit én iszom, nem számít kávénak, hiszen alig van benne, inkább színezett tej. Mindenesetre a tudat, hogy ittam, segít átvészelni a nap további részét, és nem engedi, hogy befeküdjek a kisgyerekem mellé, és fel se keljek az ő ébredéséig. 

Pedig mostanában gyakran érzem azt, hogy inkább csak feküdnék és aludnék. Csak ne kelljen gondolkodni, ne kelljen semmit sem csinálni. 

Nem vagyok jól. Érzem, hogy valami nem úgy zajlik a fejemben, ahogyan kellene. Türelmetlenebb is vagyok, pedig ritka birkatürelem jellemez. De valami mintha szívná el az energiáimat. Már egy ideje sejtem, hogy mi az, de valamiért elhessegettem, csak alkalmanként engedtem teret az aggodalmaimnak. 

Mielőtt anya lettem, gyógypedagógus voltam. Nemcsak a foglalkozásomat tekintve, hanem a lényemet, az énem egészét tekintve.

A fő szakterületem az értelmileg akadályozottak nevelése, oktatása volt. A másik szakomnak hála, iskolákba is járhattam fejleszteni a „problémás” gyerekeket – azokat, aki túl aktívak, nehezen figyelnek, zavarja őket a túl sok inger, vagy akik számára problémás az általános szabályok betartása. Ha elsősöket kaptam, az biztos, hogy az első pár hónap azzal ment el, hogy megtanultuk: nem mászunk az asztal alá, ha unatkozunk. Ez is az idegrendszeri éretlenség egyik velejárója. Igazából csak próbálták feltalálni magukat a gyerekek, nem akartak ők rosszat. Kihívás volt, és imádtam. De csak mellékállásban végeztem, mert a főállásom egy speciális iskolában az akkor hatodik osztályos, értelmileg akadályozott gyerekek között volt. Kis létszámú csoport, főként Down-szindrómás gyerekekkel. Hat évet töltöttünk együtt, ők voltak az első osztályom – és a második családom. 

Én voltam az első pedagógus, aki megérkezett reggelente, és évekig az utolsó, aki hazament délután.

Ahogy sorra jöttek a mellékállás-lehetőségek, úgy maradtam egyre kevesebbet az osztályommal délután. Végül is nem tölthetem minden szabadidőmet a munkahelyemen! Mert így volt. A kötelező órák után gyakran maradtam velük és a délutános kolléganővel, na meg a nélkülözhetetlen asszisztensünkkel. Persze ehhez az is kellett, hogy jó csapatot alkossunk. Ne csak a gyerekekkel, hanem a felnőttekkel is. És mi piszok jó csapat voltunk. Nem vettük zokon, ha a másik jól érezte magát és maradni akart. Nem avatkoztunk bele egymás munkájába, foglalkozásába, hacsak a másik nem kért rá. Fantasztikus dolgokat vittünk véghez. Az iskolában elsőként vittük a gyerekeket kirándulni, nem is egyszer. A szülők együttműködők voltak, és a bizalmukba fogadtak, ami óriási dolog. Hiszen annyiszor kellett már csalódniuk, és olyan sokat veszítettek már. Ezért is vagyok mérhetetlenül hálás a lojalitásukért.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Remélem, érezni, hogy ez számomra nem munka volt. Ez több volt hivatásnál is. Ez ÉN voltam. 

Nem volt mindig könnyű, de nem a gyerekek vagy a szülők hibájából. Sokszor az iskolán belül történtek olyan nehézségek, amik elgondolkodtattak, érdemes-e ezt folytatni. Hiszen a nagy íróasztalok mögött, aki csak tudja, megnehezíti a munkánkat. Az oktatásügy mindenről szól, csak nem az oktatásról. A speciális iskolák lehetőségeit, nézeteit pedig rendszerint kifelejtik a nagy tervekből. Pedig ezek a gyerekek is fontosak. Nemcsak a szüleiknek, hanem mindenkinek. Én tőlük tanultam meg meglátni az élet apró örömeit. Azt, hogy egy csigának is lehet örülni, vagy annak, hogy anya a kedvenc tízóraimat csomagolta, vagy hogy ma apa jön értem.

Tőlük tanultam meg azt, amit mi, felnőttek, már rég elfelejtettünk. Azt, hogy az élet lényege nem a számlák kifizetése.

Most mégis itt ülök a gép előtt, és azon tanakodom, hogy érdemes-e ezt tovább folytatni. Hiszen már nem csak ketten vagyunk a párommal. Ránk bíztak az égiek egy kis életet, akiért felelősséggel tartozunk. Szeretnénk neki mindent megadni, amit csak tudunk. Lehetőségeket akarunk neki biztosítani az életben. Azért, hogy ne kelljen diákhitelt felvennie, ha tovább akar tanulni. Azért, hogy ne kelljen kölcsönt felvennie (ha szerencsés, csak egyet), ha szeretne önállósodni. Hogy megismerkedhessen a világgal, a kultúrákkal.

Mára már mindenki tudja, hogy a pedagógus szakma nincs túlfizetve. A környező országok egyikében sem.

A pedagógus, ha egyről a kettőre szeretne lépni, de elhivatott a szakmája iránt, akkor mellékállások zömével pótolja ki az alapfizetését. Tudom, mert a kollégáim 70 százaléka így tett.

(Nekem is volt olyan évem, amikor négy munkahelyem volt, és még otthon is tartottam fejlesztéseket.)

Ezt ideig-óráig megteheti az ember.

 

De a pedagógus is ember, akinek van élete, párja, családja, hobbija, kutyája, macskája. Én nem akarok olyan szülő lenni, aki csak este hat után ér haza (jó esetben), a gyereke pedig valahogy felnő. Nekem ő az egyetlen gyerekem, és jó eséllyel ez így is marad, éppen az említett problémák miatt. A párom sokat dolgozik, és ő is azon gondolkodik mindennap, hogy hova menjen még mellékállásba, esetleg milyen vállalkozást indítson, hogy ne úgy éljünk, hogy nem jut néha egy kis luxusra. Például évente egy többnapos kirándulásra. 

Pedig nem élünk rosszul. Nálunk sokan sokkal kevesebbet visznek haza a hónap végén, és egynél több hitelük van. Mégis. Elég csak egy többnapos megbetegedés, ami az egész családon átmegy, vagy a 15 éves autónk lerobbanása, és máris annyi a spórolt pénzünknek, amit egy új kanapéra tettünk félre. 

Tudom, fogjam be a szám, hiszen ott vannak a nyári és év közbeni szünetek. Csak „letanítjuk” az óráinkat, és már mehetünk is a dolgunkra. És ha online oktatás van, akkor még dolgoznunk sem kell, hiszen csak kiosztjuk a feladatlapokat, és mehetünk kirándulni. Igen. Biztos van ilyen is. Sajnos nincs elég jól szűrve a szakma, és mivel pedagógushiány van (akármit mond akármelyik miniszter), ezért bárkit felvesznek. De a saját káromon tanultam meg, hogy ha valaminek nem kérjük el az árát, akkor azt nem fogják megvenni az emberek. Mert olcsó húsnak híg a leve. 

Tiszteljük meg magunkat, a gyerekeinket annyival, hogy megbecsüljük az őket tanító, nevelő, oktató szakembereket, és ne akarjuk kizsigerelni őket.

Adjuk meg nekik a lehetőséget ahhoz, hogy még jobbak lehessenek (elmehessenek továbbképzésekre), hogy ne a kiégés elleni harcról szóljanak a mindennapjaik, és hogy az éppen gyesen lévők ne azon gondolkozzanak, hogy pályaelhagyók legyenek-e a jobb fizetésért.

Legyünk lojálisak egymáshoz. Tegyünk meg mindent azokért, akik még mindig a pályán vannak. Itt maradtak, mert ez nem csak a munkájuk. Ez a hivatásuk.

Vetter Judit

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / MangoStar_Studio