Így változik meg a személyiségünk, amikor nem az anyanyelvünkön beszélünk

–

A fenti témában persze a legtöbbünknek vannak anekdotikus tapasztalatai – engem most éppen ezért az érdekelt, mit erősítettek meg ezek közül a pszichológiai kutatások. Előrebocsátom, a kérdéskör némileg bonyolultabb, mint elsőre tűnik (pont ez adja a szépségét!), illetve sok múlik olyan tényezőkön, mint hogy hány évesen, mennyire és milyen körülmények között sajátítottuk el az adott nyelvet (a két- és többnyelvű gyerekekről Széles-Horváth Anna készített nagyszerű riportot ITT). 

A felszínesség szabadsága

Az eddigi – egyébként vegyes eredményeket hozó – vizsgálatok egyik legizgalmasabb tanulsága, hogy idegen nyelven bizonyítottan csökken az egyes szavakra, mondatokra adott érzelmi reakciónk. Catherine Caldwell-Harris és kollégái a Boston Egyetemen például azt találták, hogy az olyan gyerekkori dorgálások, mint a „Ne csináld ezt!” (Don’t do that!) csökkent bőrvezetési válaszokat váltottak ki, azaz kevesebb stresszel, érzelmi megterheléssel jártak, amikor idegen nyelven olvasták fel őket a személyeknek – vélhetően azért, mert nem hívtak elő belőlük régi, a zsigereikben őrzött emlékeket.   

Nagy kérdőíves kutatások azt is kimutatták, hogy idegen nyelveken kevésbé intenzívnek élünk meg különböző tabuszavakat, káromkodásokat.

Ha magyarul átkozódunk, annak valahogy súlya van (és egészséges is, erről ITT írtam) – ha meg spanyolul, franciául vagy németül tanulunk trágárságokat, azokon többnyire jókat kuncogunk. Tanulmányok ugyanakkor azt is leírják, hogy ezek a mechanizmusok néha megkönnyítik emberek számára, hogy olyan témákat vitassanak meg a második nyelvükön, amelyek az anyanyelvükön tiltottnak minősülnek. Már egy 1986-os vizsgálatból az derült ki, hogy hongkongi résztvevők hajlamosabbak számukra kínos témákról, például a szexuális szokásaikról hosszabban beszélni angolul, mint kantoniul. 

Nem a nyelv számít önmagában 

Amikor még egyetemre jártam, az egyik leglenyűgözőbb elmélet, amivel találkoztam, az Edward Sapir és Benjamin Whorf nevéhez köthető nyelvi relativitás hipotézise volt. Ez röviden azt mondja, hogy az általunk beszélt nyelv nagy szerepet játszik abban, hogy egyáltalán mit veszünk észre a világból, majd abban is, hogy miként értelmezzük a tapasztalatainkat. A jelenség klasszikus példája, hogy az eszkimóknak állítólag rengeteg szavuk van a hóra, és különbséget is tesznek ennyiféle hó között (bár ezt sokan vitatják, lásd a régi Index cikkét). 

Vagy vegyünk egy festőt: biztos, hogy több kifejezést ismer az egyes színárnyalatok megragadására, és valószínűleg jobban fel is figyel ezekre a különbségekre a mindennapi életében, mint én. Ha ennél még általánosabban közelítem meg a dolgot, szerintem egy novella vagy egy regény is pont ettől lesz nagyszerű: vagyis az általa felkínált szavakon, mondatokon keresztül megtanít máshogy látni – hiába olvasom magyarul. 

A kutatók többsége valami hasonlót állít azzal kapcsolatban is, hogy megváltozik-e a személyiségünk attól függően, milyen nyelven beszélünk.

Ugyanis az, hogy milyennek észleljük magunkat angolul, olaszul vagy németül, elsősorban a személyes tapasztalatainkon múlik, nem az adott nyelv sajátosságain.

Ha már évtizedek óta külföldön élünk, akkor a magyar nyelv talán a múltat jelenti számunkra: a biztonságot, az otthont, a nagymamánk főztjét, a nosztalgiát, vagy ellenkezőleg, a negatív emlékeket, a kilátástalanságot, a melankóliát vagy a veszekedéseket (a nyelvjárások, tájszólások hasonló elven alapulnak). Előfordulhat, hogy az angolt a tanulmányainkhoz kötjük, ezért angolul kíváncsibbnak éljük meg magunkat. Ha meg a németet munkára, ügyintézésre használjuk, talán „a német-énünket” strukturáltabbnak, fegyelmezettebbnek tartjuk, mint a magyart.  

A precizitás persze amúgy is eleme annak a sztereotípiának, ahogyan a német emberekről vélekedni szoktunk. Sokat számít tehát, hogy mi magunk milyennek tartjuk azt a kultúrát, amelynek a nyelvén tanulni kezdünk. Ha nekünk Franciaország a szabadosság, az elegancia, a szarkazmus hazája, akkor kellő gyakorlást követően talán mi is így fogunk viselkedni franciául. Olaszul meg hangosak, életigenlők és közvetlenek leszünk, mert idomulunk vagy az olasz beszélgetőpartnereinkhez, vagy ahhoz a képhez, amit a film- és olvasmányélményeink alapján az olaszokról kialakítottunk magunkban.

Szóval nem mindegy a nyelvelsajátítás kontextusa: hogy mit tapasztalunk meg a kultúrából, akár a tanárunk közvetítésével, az adott országban élve, vagy az előzetes ismereteink, fantáziáink alapján.  

A kultúrán szűrjük át az identitásunkat

Egy 2006-os kutatásban Nairán Ramírez-Esparza, a Connecticuti Egyetem szociálpszichológusa arra kért kétnyelvű, bikulturális mexikói-amerikai embereket, hogy angolul, illetve spanyolul is töltsenek ki egy, az alaptulajdonságokat (Big Five) mérő személyiségleltárt. Kiderült, hogy az alanyok magasabb pontszámokat értek el az extraverzió, a barátságosság és a lelkiismeretesség terén, amikor a teszt angol nyelvű változatát töltötték ki. A szerzők feltételezése szerint ez azt tükrözheti, hogy az olyan individualista kultúrák, mint az Egyesült Államok, nagy hangsúlyt helyeznek az asszertivitásra, a teljesítményre, a könnyed beszélgetésekre, míg a kollektivista kultúrákban, amilyen Mexikó is, kevésbé támogatott, hogy valaki ezeken a vonásokon keresztül határozza meg magát. 

Egy másik kísérletben hongkongi-amerikai bikulturális embereket toboroztak, akiket vagy kaukázusi-fehér, vagy hongkongi interjúztató kérdezett. A beszélgetést mindkét esetben független, a hipotézist nem ismerő személyek értékelték. Megfigyelésük szerint a résztvevők az angol nyelvi helyzetben nyitottabbak, magabiztosabbak voltak, mint amikor kantoniul beszéltek. Ehhez hasonló különbséget talált az a vizsgálat is, amelybe hispán-amerikai nőket vontak be. Egyik csoportjuk először angolul, majd fél év múlva spanyolul nézte meg ugyanazt a reklámot, a másik csoportjuk fordítva. Érdekes módon átlagban teljesen máshogy vélekedtek a reklám főhőséről attól függően, hogy milyen nyelven látták a kisfilmet. Volt, aki a spanyol nyelvű változatban kockázatvállalónak, függetlennek észlelte a szereplőt, az angolul viszont inkább reménytelennek, magányosnak, zavartnak értékelte. 

Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a kísérletek nemcsak kétnyelvű, hanem kettős kultúrájú embereket vizsgáltak. 

Ha magyarként szinte kizárólag tankönyvből tanulunk meg, mondjuk, spanyolul vagy kínaiul, de nem merítkezünk meg ezekben a kultúrákban, akkor várhatóan nem jön majd létre változás az énünkkel kapcsolatos benyomásainkban,

az identitásunk felépítésében – akkor sem, ha ezeken a nyelveken jellemezzük magunkat.  

A villamos-dilemma

Számos kísérlet a következő döntési helyzettel szembesítette a megkérdezetteket. Képzeld el, hogy elszabadult egy villamos, ami vagy elüti és halálra gázolja a sínen dolgozó öt munkást, vagy ha meghúzol egy kart, és másik sínre tereled a szerelvényt, akkor egyetlen ott dolgozó munkás fog meghalni. Bármilyen borzasztó is a példa, a legtöbb ember számára ez egyszerű matek (persze elméletben), és a kar meghúzása mellett döntenek. Igen ám, de van egy másik változata is a dilemmának! 

Ebben az esetben neked „kéne” lelökni a hídról egy nagytestű embert ahhoz, hogy megálljon a jármű, és ne haljon meg az öt munkás. Ha a puszta racionalitást vesszük, ez a változat nem sokban különbözik az előzőtől, hiszen egyvalaki feláldozásával megmentesz öt másikat, de ez a típusú tevőleges emberölés – nem véletlenül – akkora tabu, hogy szinte senki nem vállalja be: a gyerekek és a felnőttek túlnyomó többsége szerint a kar meghúzása oké, a hídról való lelökés viszont nem. 

Most jön a csavar a dologban:

az emberek máshogy reagálnak ezekre a forgatókönyvekre attól függően, hogy milyen nyelven olvassák őket!

Idegen nyelven hajlamosabbak a haszonelvű-racionális megközelítést választani, és arányaikban többen tartják elfogadhatónak a hídról való lelökést is. Az egyik kutatásban ez az érték például az anyanyelvi csoportban talált 20 százalékról 33 százalékra növekedett akkor, amikor az emberek angolul találkoztak a dilemmával. Ezek az eredmények elég konzisztensnek tűnnek, sokféle nyelvi kombinációban megkapták őket. Mi történik ilyenkor?

A kutatók szerint az idegen nyelv használata érzelmi távolságot teremt, amelyben kontrolláltabb feldolgozás válik lehetővé. A személy tehát nem az első megérzése alapján dönt (hídról lelökni valakit bűn), hanem elkezdi ténylegesen mérlegelni a szempontokat. Az érzelmi távolság viszont kevesebb, ha valaki már jól beszéli a nyelvet – ebben az esetben megint automatikusabb döntést hoznak a résztvevők.  

Vannak tabuk, amiket nem akarunk megnyitni

Janet Geipel, az olaszországi Trentói Egyetem munkatársa és kollégái 2015-ös vizsgálatukban elég hajmeresztő leírásokat mutattak a résztvevőknek. Az egyik szöveg egy olyan hipotetikus vérfertőző szexuális aktust említett, amelybe felnőtt testvérek kölcsönösen beleegyeztek, amelyet élveztek, amelynek során mindketten védekeztek, tehát potenciálisan senkinek sem árthattak a tettükkel. A másik jelenet arról szólt, hogy valakinek meghalt a kutyája, de az illető kíváncsi lett arra, milyen lehet megenni az állatot, ezért ételt készített a tetemből, és megkóstolta. Mindkét helyzet undort vált ki belőlünk, igaz? 

Geipel azt találta, hogy az emberek mind az incesztust, mind a háziállat megevését (legalábbis a kutya esetében!) a világ legtöbb kultúrájában azonnal elítélik – amennyiben az anyanyelvükön találkoznak ezekkel a leírásokkal! Idegen nyelven azonban kevésbé gyorsan aktiválódnak bennük a különböző erkölcsi-társadalmi normák, emiatt nem zárnak le rögtön, nem utasítják el élből a jeleneteket, hanem hajlamosak alaposabban végiggondolni az egyes cselekvéseket és azok következményeit.

Idegen nyelven kevésbé szigorú erkölcsi ítéleteket hoznak, és kevésbé biztosak a véleményükben. 

Hogy jó-e mindez, vagy sem, azt helyzete válogatja. Ahogy az a pszichológiában lenni szokott, a tanulság inkább az, hogy vegyük figyelembe: jó eséllyel hatni fog a döntési folyamatainkra, értékítéleteinkre, hogy milyen nyelven hozzuk meg őket. Előfordulhat, hogy magyarul inkább az érzelmeink, automatikus folyamataink vezérelnek minket, míg más nyelveken talán racionálisabbak, hasznonelvűbbek vagyunk.  

Elemzed a személyiséged? Ez is elárul rólad valamit!

Zárásként pedig hadd mutassak be röviden egy lengyel kutatást, amely az egész kérdéskört a feje tetejére állította. Katarzyna Ożańska-Ponikwia gondolt egyet, és inkább abból indult ki, milyenek azok az emberek, akik idegen nyelvet beszélve „másmilyennek” élik meg magukat, akik egyáltalán gondolkodnak ezen, illetve észreveszik a viselkedésükben, gondolkodásukban, érzelmi válaszaikban bekövetkező esetleges változásokat. 

Azt találta, hogy önmaguk ilyetén megélése gyakrabban előfordul azoknál, akik nyitottabbak, extravertáltabbak és magasabb érzelmi intelligenciával rendelkeznek. Úgyhogy ha érdekelt ez a téma, és elolvastad ezt a cikket, talán te is ezeknek az embereknek a táborát erősíted.  

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Studio4

Milanovich Domi