–

Becsengettek, ismét, hosszasan

A gyerekek és a szülők özönlöttek az iskolába. Én mégis – elvesztve eddigi lelkesedésemet – kicsit szomorú vagyok. Magam sem értem, miért, de motoz bennem a gondolat:

Vajon itt leszek még jövőre is? Vajon ezt fogom csinálni?

A tanévnyitó után hazajöttem, beestem a gép elé, és kiírtam magamból mindent, ami a fejemben volt.

„Bezzeg neked milyen jó a nyári szünet miatt!”

Lehet, hogy nem is kell megmagyarázni az embereknek, miért olyan nehéz ma tanárnak lenni. Miért fáj nekem mégis az, hogy sok barátomnak a szakmámmal kapcsolatban csak a nyári szünet jut eszébe. „Bezzeg neked milyen jó! Bezzeg…”

Hányszor kívántam év közben tavaly, hogy bárcsak szabad lennék. Bárcsak elutazhatnék a párommal, amikor ő szabad, elmehetnék egy nappal hamarabb, mint a társaságunk összes tagja a hosszú hétvégére.

Bárcsak én rendelkezhetnék az időmmel. Megihatnék egy kávét, ha úgy érzem, szükségem van rá. Kimehetnék a mosdóba, ha úgy érzem, kell…

Nem panasz ez akar lenni, csak valamiféle sóhaj

Az a sóhaj, amit akkor engedek ki magamból például, ha a munkámról beszélek, és tapasztalom, hogy mindenki csak a szünetet látja. Többet ér egy titkárnő vagy egy multis asszisztens is, értük rajongunk, az „hű, de izgi!”. Tanár? Erre nem igazán van reakció.

Nem látják a törődést, a gyerekek iránti szeretetet, a felelősséget, hogy igenis az új generációt, az új világot alapozzuk meg.

Legtöbbször azt érzem, az emberek többsége úgy tekint ránk, mintha valami naplopó társaság lennénk. Pedig minden egyes alkalommal büszkén, egyenes háttal mondom: Tanár vagyok! De úgy érzem, nincs ennek a munkának manapság semmilyen értéke.

Mint ahogy nagyon gyakran – látszólag – tényleg semmi értéke nincs a munkánknak.

Amikor késő éjjelig dolgozunk egy tanórára készülve, keresünk egy videót, veszünk új játékokat, viszünk be kóstolót… aztán jönnek a reakciók: „jaj, de béna, de uncsi, pfuj, biztos olcsó keksz!”.

Mit nem adtam volna annak idején, ha valamelyik tanárom finomsággal kedveskedik nekem! Vagy ha nyelvórára mai zenéket hozott volna be a tanár, és annak a szövegével dolgoztunk volna!

Nem haragszom a gyerekekre

Félreértés ne essék, nem a gyerekekre haragszom – ők pontosan úgy csöppentek be ebbe a „nekem minden jár” világba, mint én, csak ők élvezőiként, én meg kiszolgálóként. Az én munkám a „jár nekünk” kategóriába esik ezek szerint…

Persze, meglesz majd a gyümölcse. De hosszú távon hogyan dolgozzon, hogyan éljen ebben az ember? Semmi presztízs, semmi megbecsülés, semmi pozitív visszajelzés nem jár a pedagógusoknak a társadalom részéről.

Mintha színész lennék, minden este kiállnék, előadnék, de senki sem tapsolna. Aztán valaki a fülembe súgná, hogy „majd tíz év múlva, majd akkor megértik, mennyit jelentettél nekik!”.

Aztán persze minden sötét gondolat eltűnik, amikor bemegy az ember a gyerekek közé a szünet után, megölelik, csacsognak neki, „ilyen volt a nyár, itt nyaraltunk, ott voltunk”. Szóval valami mégis mindig itt tart. És igen, a gyerekek azok.

Ez a sok ragyogó szempár, a sztorik, a nevetések. Bárcsak látná ezt a világ, bárcsak éreznék, amit érzek.

Talán akkor megértenék, mennyire fáj, hogy valahol mélyen, belül érzem: lassan mennem kell…

(Ui.: Aztán a sok károgó, meg szünet miatt irigykedő jöhet majd a helyemre!)

Lányi Lara

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Photo_Concepts