„Kövér is vagy meg okos is. Kinek kellesz majd így?!” – Verbális bántalmazás és szülőség

–

A pszichológia fejlődésének hála ma már tudjuk, hogy a gyerek testhatárainak kijelölése fontos, ahogy az önérvényesítési képesség fejlesztése, az érzelmi kommunikációs készségek megerősítése vagy éppen az énközlések helyes módjának elsajátítása is elengedhetetlen. Tisztában vagyunk azzal is, hogy a gyerek akkor van jól, ha a szülei között béke és harmónia van. Azt sem kérdőjelezi meg senki, hogy minden gyerek önálló entitás, más-más személyiség, ezáltal nevelésük differenciált gondolkodást és valódi odafigyelést kíván.

Remekül hangzik, nem? A kérdés már csak az, hogy hogyan NE rontsuk el a nevelést, és hogyan teremtsünk egyensúlyt a demokratikus, valamint az autoriter szülői énünk között. Azaz hogyan legyünk felelős, magabiztos és megbízható szülők anélkül, hogy túl nagy teret engednénk gyerekünknek, vagy épp ellenkezőleg, túlzottan korlátoznánk. 

Ütős szavak, sebek és hegek

Megkérdeztem néhány barátomat – többségükben maguk is harmincas-negyvenes, többgyerekes anyák –, hogy melyek azok a mondatok, amiket gyerekként sokat hallottak a szüleiktől, és úgy érzik, nyomot hagytak bennük. A gyakori „amíg az én kenyeremet eszed” és „amíg az én házamban laksz” bölcseletek mellett sok olyan válasz is érkezett, amelyeket felnőttként olvasva is összeszorult a gyomrom.

„Olyan vagy, mint anyád.” (Judit)

„Nehogy már meg kelljen magyarázni egy gyereknek!” (Csilla)

„Kövér is vagy meg okos is. Kinek kellesz majd így?!” (Kata)

„Ikerterhességnek indultunk, de az ikertesómat elvetélte anya, és azt mondták mindig »elnyomtad a tesódat, azért nem született meg«. Mindig ott volt bennem, hogy talán nem nekem kellett volna megszületni. Lehet, hogy neki jobban járt volna az élet.” (Reni)

„Minden gyerekemet fiúnak akarták a szüleim, és mérhetetlenül csalódottak voltak, amiért »csak« lányok lettek.” (Brigi)

„»Ne egyél annyit, nem akarok jövő héten is új bugyit venni!« – és persze mindig családi rendezvényeken vagy társaságban mondták, biztos, ami biztos.” (Csilla)

Minden idézett megjegyzést átlagos gyerekek kapták, átlagos családokban a nyolcvanas–kilencvenes évek közepén.

A gyereknevelés kulcsa az önismeret és a kommunikáció

„Gyerekem, ne legyél már hülye!” vagy „Esküszöm, a sírba viszel”. Esetleg: „Nekem te ne pofázz!” Vagy: „Még erre is képtelen vagy?!”

Csak néhány azok közül a klasszikus bántalmazó mondatok közül, amelyek Király-Posztós Ágnes tanácsadó szakpszichológus szerint még a hétpróbás, jó szándékú szülőkből is ki-kicsúsznak olykor. Szülőnek lenni ugyanis nem magasztos, éteri állapot, hanem minden gyönyörűsége, kalandja és öröme mellett is kőkemény meló. Minden áldott nap.

„Az elég jó szülőség első lépése az önismeret, a tudatosság fejlesztése – de persze túlzásba sem érdemes esni! (Úgy értem: az ösztönös, örömteli tevékenységeknek is helyet kell hagyni a szülő–gyerek kapcsolatban.)

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy nem kell tökéletesnek lennünk. Bőven elég az is, ha igyekszünk a legjobbat nyújtani, ha érezzük, hogy valami ismétlődően akad, nem működik, fejlődni és kommunikálni próbálunk. Emberek vagyunk, tehát hibázhatunk. Az a lényeg, hogy mi jön utána” – mondja Király-Posztós Ágnes. – A legfontosabb, hogy egy-egy ballépés után belássuk, hogy rossz döntést hoztunk. Ezután, ha van bennünk megbánás, jöhet a bocsánatkérés. Valójában ezzel is mintát adunk: hibázhatsz, de jóvá is teheted! Ezt követően pedig jó, ha kihangosítjuk mindazt, amit valóban mondani szerettünk volna.

Bűntudatkeltés helyett hitelesebb szülői magatartás, ha elmondjuk, miért ijedtünk meg, mitől lettünk dühösek, feszültek. Nyitottnak érdemes lenni a gyerekünk megélésére is, ezzel azt üzenjük: »figyelek, és igyekszem téged is megérteni«. A gyerekek életkortól függően képesek a komplex üzenetek feldolgozására, de akár kicsik, akár nagyok: bármiről lehet és kell is velük a saját szintjükön beszélni.”

A szakember az önismeret és a kommunikáció javítása érdekében belépő szintként az önismereti könyvek egyéni feldolgozását javasolja. Később azonban – különösen, ha elakadásokra, nehézségekre vagy visszatérő mintázatokra bukkanunk saját viselkedésünkben – szükségessé válhat, hogy szakembert: pszichológust, klinikai pszichológust vagy pszichiátert keressünk fel.

„Általános vélemény, hogy ha valaki tanácsadóhoz, pláne pszichológushoz jár, azzal valami baj van. Szerencsére ez a nézőpont, amellyel én magam sem magánemberként, sem szakemberként nem értek egyet, változóban van. Ha elromlik a fogunk, fogorvoshoz megyünk. Ha nem megy a matek, magántanárt hívunk. Ha átmeneti vagy tartós(abb) nehézségünk van az élet bármely területén, pszichológushoz fordulunk. Dolgozunk magunkon, új megoldási útvonalakat próbálunk ki, stratégiát dolgozunk ki és tovább próbálkozunk, hogy egyre kevesebbszer vagy akár soha többé ne kövessük el ugyanazokat a hibákat. Ez valakinek könnyebb, másoknak kemény újratanulási folyamat, amihez türelemre és időre is szükség van.”

A beszéd és a kommunikáció nem ugyanaz

A beszéddel az a baj, hogy bizonyos értelemben nagyon könnyen megy. Gyorsan megtanuljuk, egészen kicsi korunktól kezdve képesek vagyunk rá, és hatalmat kapunk általa. A csendnek ereje van. Akárcsak a kimondott szavaknak.

Ahhoz azonban, hogy a szavak a barátainkká váljanak és képesek legyünk hidakat építeni belőlük, nemcsak az kell, hogy nagy legyen a szókincsünk, hanem az is, hogy erős legyen az önreflexiós képességünk. Ez pedig nem megy önismeret és odafigyelés nélkül. 

És hogy mi történik akkor, ha a szavakat ostorcsapásként vagy ökölként használjuk? A verbális bántalmazás az agyban a fizikai bántalmazással megegyező hatást vált ki. Ugyanolyan félelmet, megalázottságot, rettegést és fájdalmat élünk meg – a látható külsérelmi nyomok nélkül. A trauma épp ezért még nagyobb: a bajt felismerni, segítséget kérni – pláne gyerekként – sokkal nehezebb, hiszen a szóbeli agresszió szem- vagy fültanúk híján bizonyíthatatlan is.

A bántalmazott gyerekekből nagyobb arányban lesz bántalmazó szülő

Mindaz, amit gyerekként látunk és tapasztalunk, a részünkké válik. Ha szüleink nevelési módszerének része volt a megalázás, az elbizonytalanítás, a becsmérlés, a meg nem hallgatás és a méltóságtól való megfosztás, akkor számunkra is bizonyos értelemben természetes, hogy a nevelési helyzetek megoldására ezeket az eszközöket kell bevetni. 

Ez persze nem jelenti, hogy mi magunk is feltétlenül verbálisan bántalmazó szülővé válunk, hiszen a helyes szülői magatartás tanulható. Annak felismerése azonban, hogy a veszélyeztetett csoportba tartozunk, ezért fokozottan kell figyelnünk saját működésünkre és kommunikációs eszköztárunkra, fontos lépése szülői minőségünk kialakításának.

És hogy mit tehetünk, ha egyes nevelési helyzetekben mégis rosszul döntünk és ugyanazt a félelmet, megvetést vagy szomorúságot látjuk a gyerekünk szemében, amit kicsiként mi magunk is átéltünk? 

Álljunk meg, vegyünk egy nagy levegőt, és gondoljuk végig mit és miért csinálunk!

• Kinek a szavait, kinek a hangját halljuk magunkból előtörni, amikor beszélünk?

• Mi az, amit valójában érzünk? Mi váltotta ki a dühünket, ingerültségünket, és mi az, amit igazából mondani szeretnénk?

• Miről szólnak az érzéseink valójában?

• Hogyan tudjuk csökkenteni saját helyzeti feszültségünket és miként formálhatjuk minősítő megszólalásunkat énközléssé?

• Amikor gyerekként hasonló helyzetbe kerültünk, mi jelentett volna biztonságot és megnyugvást számunkra? Kitől és mit szerettünk volna hallani?

• Hagyjuk-e, hogy gyerekünk hallassa a hangját, és képesek vagyunk-e meghallgatni, meghallani őt?

• Mit tehetünk azért, hogy a szülő-gyerek kommunikáció gördülékenyebb, bátrabb, őszintébb legyen?

Ha pedig egyedül nem megy az átgondolás, és túl sokszor szalad el velünk a ló, ha gyakran fogalmazunk meg bántó mondatokat, ha minősítünk és személyeskedünk, kérjünk segítséget egy szakembertől! 

Nem okénak lenni teljesen rendben van. Felismerni a problémát, mégsem tenni semmit már sokkal kevésbé az.

Szóval, kedves olvasó,

ha ma is úgy fekszel le, hogy „szaranyának” érzed magad, ha ma is egész nap kiabáltál, ha taposómalomnak érezted az egész napot, vagy apaként ugyanazokat a gyűlölt mondatokat vágtad a kamasz gyereked fejéhez, amikért te magad harminc évvel ezelőtt ütni tudtál volna, ne feledd: holnap új nap kezdődik, és lehetsz másmilyen szülő. Saját működésed módjának és okainak megértése hosszú távon nemcsak az önszeretet és önelfogadás, hanem a minőségibb szülői működéshez is vezet. Indulj el önmagadhoz!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / skynesher

Z. Kocsis Blanka