„Ha fáj, akkor dolgod van vele” – A spirituális hárítás veszélyei
Az utóbbi években, kimondhatjuk, divatba jött a spiritualitás. Meditálni, holisztikus egészként szemlélni a világot és feltételezni, hogy a dolgok mögött valami rajtunk túlmutató húzódik meg – ez szerintem is érvényes nézőpont és hozzáállás. Kivéve akkor, ha a saját magunk és mások kárára tesszük mindezt. Rácmolnár Lili pszichológus mondja el, mit jelent a spirituális hárítás.
–
Az emberi lélek működésének természetes velejárója, hogy ami fájdalmas, amit nem szeretnénk, azt sokszor nem tudjuk megélni, ezért távolítjuk magunktól – erre szolgálnak a pszichológiai elhárító mechanizmusok.
Vannak egyszerűbb, úgynevezett primitív elhárító mechanizmusaink, amelyeket a gyermeki működésből hozunk magunkkal, és néha tovább visszük őket a felnőtt életünkbe is: például, amikor szeretnénk úgy tenni, mintha valami meg sem történt volna. Aztán vannak már érettebb formái is, amik már jobban jellemzők a felnőtt viselkedésünkre, mint amikor egy fenyegető rákdiagnózist először kizárólag az intellektuális, orvosi oldaláról közelítünk meg. Az elhárító mechanizmusok mindezek alapján negatív reakciónak tűnhetek, funkciójukat tekintve mégsem azok: megvédik az énünket attól, amire még nem vagyunk felkészülve.
A baj ott kezdődik, amikor annyira mélyen vagy olyan makacsul vannak jelen az életünkben, hogy általuk nem időt nyerünk a megküzdésre, hanem a lehetőségét veszítjük el.
De hogy kapcsolódik ide a spiritualitás?
A spirituális (el)hárítás (angolul spiritual bypass) fogalmát John Welwood transzperszonális pszichoterapeuta alkotta meg a 80-as években. Definíciójában a spirituális megközelítést és gyakorlatokat használva meg- és kikerüljük a megoldásra váró problémáinkat, az életünk fejlesztésre szoruló területeit, a lelki sebeinkkel való szembenézést.
A spiritualitás pozitív attitűdjét pajzsként magunk előtt tartva próbáljuk megvédeni magunkat mindentől, ami negatív – tesszük mindezt egyfajta felsőbbrendű megéléssel, hiszen aki spirituálisan fejlett, az már nem foglalkozik semmivel, ami rossz.
Így hárítunk,
- amikor elutasítjuk (vagy inkább: elnyomjuk) a harag megélését;
- a traumatikus élményeket tanulási lehetőségeknek címkézzük – azt állítva, hogy minden rosszban van valami jó;
- túlzottan idealistán tekintünk a világ történéseire, csak a spirituális növekedésre és a jövőre fókuszálunk, a jelenre sosem;
- a saját negatív megéléseinket másokra vetítjük (hiszen mi magunk nem „alacsonyodunk le” erre a szintre);
- úgy teszünk, mintha mindig minden rendben lenne;
- és szentül hisszük és hangoztatjuk, hogy pusztán pozitív gondolkodással megoldható minden probléma, a negatív érzéseken pedig egyszerűen „felülemelkedünk”.
Rosszul értelmezve így válik a spirituális megközelítés az egyik legfejlettebb és legkárosabb elhárító mechanizmussá – egyéni, társas és rendszerszinten is.
Ahhoz, hogy ez változhasson, valamit tisztáznunk kell: minden érzelem egyenrangú. A negatív érzések nem alsóbbrendűek, a pozitív érzések pedig nem számítanak se jobbnak, se többnek.
Az élet legnagyobb beavatásai mind újra- és (jó esetben) újjászületések. Ahogy az első születést, szülést sem tudjuk érzések és érzelmek nélkül végigcsinálni, az utána következőket sem kell.
Az egyéni spirituális jelentést nem az hozza el, ha azt, amin keresztülmegyek, azonnal lehasítom a fájdalomról és kijelentem, hogy „Én ezzel megvagyok, nem érint meg, elengedtem, felülemelkedtem rajta”, hanem ha a szenvedésen átküzdve magam le tudom tenni azt, ami már nem az enyém, és fel tudom venni helyette azt, ami most kezdődik.
A személyiséget semmi nem fejleszti annyira, mint amikor kibírjuk a kibírhatatlant.
A spirituális hárítás azonban nem csak a mi életünkben okozhat nagy károkat.
Mások határait ugyanúgy lépjük át vele, mint a sajátjainkat („Ha fáj, akkor dolgod van vele”, „Minden okkal történik, biztosan ennek is van jó oldala, stb.”), ami a megélt veszteségélményt még tovább fogja nehezíteni, hiszen rögtön elhozza a bűntudatot is, hogy amit érzek, nem helyénvaló.
Az, hogy a világ nem az igazságosság alapján működik, az emberi életünk egyik legnehezebb gondolata.
Sokszor annyira hozzáférhetetlen számunkra, hogy a nagy egész szintjén próbálunk róla nem tudomást venni. Az olyan kijelentésekkel, hogy „minden ember egyenlő esélyekkel indul”, csak még távolabb kerülünk a kollektív gyógyulástól, hiszen a változás legelső lépése pont ott kezdődik, ha be tudjuk engedni annak a fájdalmát, hogy ez nem így van. Ilyen értelemben veszteséget megélni és feldolgozni nem lehet csak szépen.
A gyászmunka, legyen az bármilyen, sosem tiszta és sosem megy simán. A veszteségfeldolgozásból, ha jól csináljuk, véresen-sárosan, levegő után kapkodva jövünk ki. Mégis ez az egyik legspirituálisabb dolog.
Mert a spiritualitás esszenciája pont abban a kettősségben rejlik, amit Jung is leírt: fény és árnyék nem létezhet egymás nélkül. Ha ezen az úton akarunk menni, fontos a szívünkben tartani a gondolatot, hogy a címkézés nélküli megtapasztalás nem azt jelenti, hogy érzelmileg eltávolodunk a dolgoktól, hanem pont azt, hogy közelebb megyünk hozzájuk – akkor is, ha fáj. Mert a fájdalomból mindig valami új születik.
Ha tetszett a cikk és szeretnél többet olvasni Rácmolnár Lili pszichológustól, szakmai Instagram-oldalát itt találod: @racmolnarlili.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Gypsy Picture Show
