–

Nem meglepő hír, hogy az emberek jelentős része nagyjából harmincöt és negyvenöt éves kora között számot vet magával, vagyis mindazzal, amit elért, amiben él, és amire vágyott, vagy éppen vágyna. Az sem nagy megállapítás, hogy ebben az életközepi válságban a legtöbben nem azt érzik, hogy minden aszerint halad, ahogy azt fiatalon, vagy akár tíz évvel azelőtt megálmodták. Ez az időszak leginkább arról szól, hogy mindkét fél – egymással párhuzamosan – elkezd újra magára nézni, kérdéseket feltenni, és ha a válasz negatív, akkor eljut oda, hogy egyszerűbb a másik félben keresni az elakadás okát.

Ha reális, ha nem, könnyebb másban keresni a hibát, az okokat, mint saját magunkban.

Már rég hiányoznak a nagy érzelmek, sokszor szűkölve, kapkodva szaladgálnak (szaladgálunk) egy-egy erős érzés, új munkahely, másfajta önmegvalósítás, új külső után, és még a végtelenségig sorolhatnám, mi mindent hajszolunk. Miközben magukban és maguknak fogalmazgatják a folytatást, keresik az utat, sokszor elfelejtődik (vagy mellékessé válik), hogy ezt – valamilyen elfogadható módon – a velük egy fedél alatt élők felé is kommunikálják, megtiszteljék őket azzal, hogy a valós érzéseikről beszéljenek higgadt formában, nem pedig a másik felet hibáztatva.

Hát csoda, hogy az egymás mellett élés-, elbeszélés- vagy szimplán elhallgatás hatására, egyre frusztráltabbá válnak a kapcsolat résztvevői, és idővel a kapcsolatból való kimenekülés tűnik a legegyszerűbb útnak?

Melletted nem lehetek az, aki vagyok… vagy szeretnék lenni

Igen, így szépen lassan eljön a félrelépések, a hazugságok, hiányok, fájdalmak megélésének és felsorolásának időszaka. Minden egyes széthulló kapcsolatban más és más az ok, de a végeredmény kísértetiesen hasonlít: elkezdjük bántani egymást, vagy felerősödik a másik fél becsmérlése, korlátozása, lenyomása.

A bántás egyik – ha nem a leghatásosabb – eszköze pedig a szó, a meggondolatlan, vagy szándékosan mérgezett mondat.

Ez pedig nem más, mint verbális abúzus. Alattomos jószág, ugyanis nem látszik a másik félen, nem (feltétlenül) kerül tőle orvoshoz vagy kórházba, nem lesz róla látlelet, nem, vagy csak nehezen tudja bizonyítani a „társ”, hogy bántalmazva van. Egy ideig… Aztán ki-ki habitusa szerint tönkremegy lelkileg és fizikailag, vagy felveszi a kesztyűt, és megkezdődik egy igazi, mindenki számára elviselhetetlen háború a két fél között, amiben a kimondott szavak leértékelnek, megfélemlítenek, titkokat sejtetnek, sértenek és erőszakot tesznek.

Mindehhez nem kell feltétlenül trágár szavakat használni, elég csak egy-egy szúrás, éles megjegyzés, egy olyan mondat, ami tudhatóan a másik lelkébe tapos.

Ha elég hangosan mondom, akkor végre megérted?

Kicsit olyanná válunk, mint a néhai balatoni sütödés, aki nem beszéli a vendég nyelvét, ezért egyre hangosabban, tagoltabban, idegesebben mondja ugyanazt, hátha a másik így végre megérti. Hát, nem fogja, hiszen ezek a mondatok – nem a sütödésé – már egyre több fájdalmat és megalázást tartalmaznak, és már nem lehet kikeveredni a hatásuk alól. Vagy csak nehezen. Vagy csak külső segítséggel.

Bármilyen meglepő, maga a bántalmazó is egyre nagyobb bajban van, egyre frusztráltabb, mert már rég nem azt fogalmazza meg, ami neki valóban nehézséget jelentett vagy fájt, hanem a maga belső harcát pakolja rá az egyre értetlenebb és elkeseredettebb másik félre.

Ki vagy te?

Sokszor odáig fajul ez a fajta abúzus, hogy már szinte nem is látszik az a két ember, akik amúgy az élet más területein, más emberekkel normálisan tudnak kommunikálni – nem mellesleg, valaha egymással is így tudtak együttműködni. A partner számára végleg eltűnik az általa valaha ismert és szeretett ember, és a helyére lép az ellenség. Innentől kezdve már a válás sem ad azonnali feloldozást: minden szó és tett csak olaj a tűzre, minden szó és tett hosszú távon rombolja a másik felet.

Olyannyira, hogy a verbálisan bántalmazottak többsége azt kívánja, inkább üsse meg a másik, mert az legalább kézzelfogható, bizonyítható, és határozott választ lehet rá adni. Így viszont mindkét fél a saját mocsárba süpped, ahonnan – hiába kapálózik – nem tud már egyedül kijutni.

Ne söpörjük szőnyeg alá!

Érdemes a gondok kezdetén felfigyelni a jelekre, hiszen amikor valami elkezd szétcsúszni két ember kapcsolatában, a kommunikációban érhető tetten az első jel.

Lehet, hogy ez a teljes eldurvulás érzékelése előtt „csak” pár hónappal, fél évvel kezdődött, de nem ritkák az olyan esetek sem, amikor akár tíz–húsz évet húznak le egymás mellett a „párok” verbálisan bántalmazó kapcsolatban. Mindkét, vagy esetleg három, négy fél (szerető, gyerekek) ki nem mondott és el nem ismert érzései csak gyűlnek-gyűlnek, és robbanáshoz közeli állapotba kerül az egész – jól berendezett – élet.

Ne másoknak panaszkodj!

Amikor az ember érzi, hogy nincs jól, többnyire meg tudja fogalmazni kisebb-nagyobb problémáit, és el is mondja a barátoknak vagy a családtagoknak. Ilyenkor rendszerint együttérzést, szeretetet, „együtt gyűlölködést” kap tőlük, vagy – nemritkán – megjegyzéseket: „mire is panaszkodik, hiszen minden rendben van velük, ott a szép ház, a kocsi, a férj egy rendes ember, nézze meg a Valikát, hát, annak tényleg van baja”… stb.

Mindegyik, másoktól kapott „jó tanács” vagy ítélkezés, visszajelzés nemhogy segítene, inkább továbbgörgeti a problémahalmazt, hiszen vagy még sokkal jobban szégyenkezik az illető, vagy éppen megerősítve érzi magát abban, hogy a harcot még vehemensebben kell folytatnia. Akkor is, amikor már ez a harc nem csak a másik félnek romboló. Frusztráció frusztráció hátán, és az indulatok végleg elszabadulnak.

A szakadék áthidalhatatlannak tűnik. A méreg hatni kezd, a szavak ölnek. Lelket, magabiztosságot, életkedvet mindenképpen.

Lehet segítséget kérni – Beszélj hozzá, de normálisan!

Elképzelhető (és van is rá példa), hogy végtelen nyugalommal és energiával egyedül is túl lehet lendülni az ilyen áldatlan állapoton, de mindenképpen embert próbáló feladat, hiszen már nem halljuk és látjuk egymásban és egymástól a jót, csak a megalázó mondatokra, az idegesítő szöszölésre, a „tötymörgésre”, a fennhéjázó rendreutasításra és még millió, a másiktól érkező sérelemre figyelünk.

Ki lehet jönni bármilyen mély gödörből idővel, de nem mindegy, mennyi sérüléssel tesszük ezt. Mediációs üléseken sokszor hangzik el ez a mondat: „ha pár évvel ezelőtt jöttünk volna el, akkor nem jutunk a megbántások és a megalázottság olyan szintjére, hogy – bár már tudunk kommunikálni, de – nincs más választás, csak a külön út”. Többfajta külső segítség létezik (párterápia, pszichológus, mediáció), mégis előfordul, hogy hiába ég már évek óta a veszélyt jelző piros lámpa, mégsem veszik észre a szereplők, nem kérnek külső segítséget. Pedig érdemes lenne. Ha másért nem, akkor a méltó elválás és az önbecsülés visszaszerzése miatt.

A mediációs üléseken rendszerint azt tapasztalják a szakemberek, hogy a problémával küzdő felek érzései nincsenek elismerve a másik részéről. Ezért hangozhatnak el olyan mondtatok, hogy „mindent megteszek érted, te pedig csak itt ülsz, semmit nem csinálsz”, „gyerekekkel lenni nem nagy ügy, én naponta ötven emberrel küzdök”, vagy: „mit tudhatsz te arról, hogy én min megyek át? Este meg a savanyú arcodat kell néznem”, „már az érintésedtől is irtózom”, „gyomorgörcsöt kapok, amikor befordulok az utcánkba”… és sorolhatnám a végtelenségig.

Mert nem káromkodással, erős szavakkal, hanem ilyen mondatokkal lehet gyilkolni igazán, hiszen ezzel elvesszük a másiktól a lehetőségét is, hogy azt érezhesse vagy gondolhassa, amit szeretne a kapcsolatukról, a közös életünkről.

Miért is? Csak azért, mert a bántalmazó fél nincs jól, lelkiismeret-furdalása van, vagy másra vágyik. Ő is valamilyen szinten „sebzett vad”, és a „vérszagra” egyre jobban belelendül a támadásba.

Segítség

A mediáció abban segíthet, hogy az óriásira növelt dühöt és haragot az érintettek a megfelelő formában mondják ki, és ne szégyellje egyikük sem a dühét, a szomorúságát, a félelmét vagy a haragját. Fontos, hogy irányított körülmények között ezt a szavakba öntött, és addigra már „szépen” kidolgozott haragot ne a másikra zúdítsa, hanem azt fogalmazza meg, hogy ő pontosan mit érez. Ez nemcsak hogy nem bántó a másik fél számára, hanem a legtöbb esetben megdöbbentő szembesülés a másik fájdalmával – és nem az agressziójával.

Nem ritka az ilyen terápiákon, üléseken, hogy a hosszú időn keresztül bántalmazó felet megkérdezik, hogy valójában mi a baja, mi fáj neki, és ott ül egy – a külső jelek alapján férfiasságában felvértezett – férfi, vagy egy mindenre elszánt nő, és hosszú perceken keresztül csak zokog, mert végre nem a másik bántásával, hanem a saját problémájával szembesül.

Ha valaki megtanulja kimondani a saját fájdalmát, az végre magának is megfogalmazza, hogy valójában neki mi is a baja, mit vár el magától, és mit vár el a másiktól. Mindezt verbális abúzus nélkül.

A feloldás ugyan nem biztos, hogy megmenti a házasságot, de nagyon sokat lehet vele nyerni: magabiztosságot, lelki nyugalmat, túllendülést az agresszión, és nem utolsó sorban: rehabilitálni önmagunkat és a másik felet, akinek valaha az életünket adtuk volna… na persze a boldogságért, a szeretetért és a megbecsülésért cserébe.

Merjünk addig megszólalni, amíg szépen mondjuk!

 Marossy Kriszta