Ostoba k.rva, zsidó k.rva, vén k.rva… – Milyen k.rva nem voltam még?
Azt mondják, a szóbeli bántalmazás felér egy pofonnal. Így is van. Egy-egy gyűlölettel, megvetéssel haraggal kimondott szó valóban úgy fejbe tud csapni, akár egy eltévedt teniszlabda; képtelenség rá felkészülni. Pláne, ha teljesen hétköznapi, átlagos, már-már banálisnak tűnő szituációban, vadidegenektől kapjuk meg a magunkét. Balogh Edinának most lett elege abból, hová fajult az utcán a közbeszéd.
–
Konfliktusok nélkül nem lehet élni, de míg egy értelmes vitában a két fél egyenrangú és megoldásra törekvő beszélgetést folytat, addig nincs nagy gond. Vannak azonban helyzetek, amikor a másik fél azonnal tüzet nyit, és brutális, megalázó, megsemmisítő kommunikációval esik neked. Velem rengetegszer előfordult már, hogy ismeretlen emberek – többnyire férfiak – nekem estek, és lehordtak mindennek, miközben nekem még arra sem volt időm, hogy kinyissam a számat.
Az ilyesfajta szituációkban általában a kurva megnevezéssel illetnek. Mindig ledöbbenek, hogy a férfiak mekkora megvetéssel, milyen gyűlölettel tudják kiejteni ezt a szót.
Annyiszor megesett már, hogy egyenesen rám okádták, vagy dühtől eltorzult arccal hörögték, hogy micsoda egy ostoba kurva vagyok, amiért (szerintük) nem ismerem a KRESZ-t, amiért nem megyek gyorsabban, stb. – és általában volt mellé dudaszó is a nyomaték kedvéért, meg veszélyes kielőzés, nehogy már csak úgy a nyilvánosság figyelme nélkül megússzam –, hogy lassan megszámolni sem tudom. Azt hiszem, ehhez hasonló reakciókban sokunknak volt már része.
A tapasztalatok alapján visszaszólni már nem merek, mert előfordult, hogy a jókötésű sofőr nem sajnálta az oly drága idejét, és kiszállt a kocsiból, hogy móresre tanítson. Csak a szerencsén múlt, hogy megúsztam a kocsim rugdosásával és ajtórángatással.
Egyszer, amikor megálltam a hipermarket parkolójában, és kiszálltam, odalépett hozzám egy katonai dzsekis fiatalember, és azt kérte, adjak neki pár száz forintot. Már az is megijesztett, ahogyan felém közelített, egyszerűen rossz érzés fogott el tőle. Ösztönösen kinyögtem egy nemet, és már siettem volna el, de ő elállta az utam. Aztán zsigeri gyűlölettel a szemembe nézve azt mondta: „A második világháborúban már rég agyonlőttelek volna, te zsidó kurva!” Ezek a szavak valóban annyira váratlanul értek és olyan mélyre hatoltak, akár a pisztolyból kilőtt golyó. Amikor felocsúdtam, szó szerint rohanni kezdtem, be a bevásárlóközpontba, aztán nem is tudom, meddig bolyongtam ott a tehetetlenséggel és sírással küszködve.
Más. Egy szombat este úgy döntöttem, még leszaladok a kutyával. A házunk előtt elegáns autó parkolt, az ajtaja nyitva, benne üres gyerekülés. Körülnéztem, és láttam hogy a kerítés oldalát épp lepisilte a kocsi vélhető tulajdonosa. Ahogy a pillantásunk találkozott, már harsogott is, nekem még levegőt venni sem volt időm, nemhogy megszólalni.
– Mit nézel, rühes kurva, nem láttál még embert hugyozni?
– Nem – nyögtem ki ösztönösen –, a házunk tövében még nem.
Már nem emlékszem rá, ezek után miket vágott még a fejemhez, de amikor visszaült a kocsijába, nagy fékcsikorgással indult el, és a nyomaték kedvéért a közelünkbe érve is nyomott egy satuféket, extra büntetésként, amiért visszaszóltam neki.
Más. Átlagos keddi napon, ebédidőben álltam a sorban a kifőzdében. Előttem csinos lány szűk tréningnadrágban, haspulcsiban. Bejött egy férfi, odalépett hozzá, rácsapott a fenekére, majd megpuszilta üdvözlésképpen. A lány ugrott egyet az ütéstől, majd megkérte a „barátját”, hogy ezt többet ne csinálja. A pasas erre még egyszer rávert egy jókorát a hátsójára, és közben azt ordította:
– De hát olyan jó a segged ebben a nadrágban, baba!
Próbáltam nem tudomást venni az előttem zajló jelenetről, bár valahol a zsigereimben éreztem, hogy nem fog sikerülni. Hát persze hogy elszúrtam, nem bírtam ki bámulás nélkül, és biztos a döbbenet is kiült az arcomra. Én hülye! Rögtön meg is kaptam a magamét.
– Te meg mit bámulsz vén kurva? Ha nem tetszik valami, akkor húzz el a faszba! – fordult felém a csapkodós férfi.
– Rég láttam már ekkora prosztót, mint te! – válaszoltam neki, mire ő megindult felém. De gyorsabb voltam nála, és egy erőteljes rúgással a földre küldtem a himpellért, aztán másodpercek alatt hatástalanítottam egy trükkös nindzsafogással, amitől pár percre elvesztette az eszméletét. Utána kihúztam magam, és elismerő tekintetek kíséretében bevágtam magam mögött a kifőzde ajtaját.
Sajnos mindez csak a képzeletemben zajlott így.
Az igazság az, hogy nem vagyok Lara Croft, és John Wick sem volt a közelben, én meg a „Mit bámulsz, vén kurva?” kezdetű monológ után a helyiségben körbenézve azt láttam, hogy mindenki lehajtott fejjel gubbaszt, miközben azon rimánkodik, hogy őt ne találja meg a kötözködő pasas.
A valóságban pár pillanatig csak álltam ott leforrázva, aztán visszatettem a tálcám, és szó nélkül kimentem. Jobb híján így oldottam meg a konfliktust, ki tudja, hányadszor. Mert nem először történt ilyen, és valószínűleg nem is utoljára.
Számtalan szóbeli bántalmazás ért már teljesen ismeretlen férfiaktól életem során. Tegye fel a kezét, akit nem! Egészen biztos vagyok benne, hogy szinte minden nő kapásból három hasonló esetet fel tud sorolni.
Egy nő egyedül a kocsiban, az utcán, a boltban, de tulajdonképpen bárhol céltáblájává válhat a férfi agressziónak, a verbális abúzusnak. És még mielőtt jönnének a kifogások, hogy „de biztos oka volt rá”, vagy „hát ő ilyen heves és hirtelen természet”, közlöm, hogy nem, nincs olyan ok, ami felmentést adna arra, hogy bármilyen konfliktusban így beszéljenek velem vagy bármely más nővel.
Nyilván felmerül az a kérdés is, hogyan lehet kezelni ezeket a szituációkat. Van rájuk megoldás? Vagy az elkerülés az egyetlen járható út? És egyáltalán, honnan ez a temérdek utálat, ez a mély megvetés? Annyit, de annyit gondolkodtam már azon, miként tudnám megúszni a fent említetteteket, de bevallom, semmi használható nem jutott eszembe. „A te bajod, hogy ilyenek miatt szarul érzed magad” – mondta egy barátom, amikor erről beszélgettünk, és tényleg így van.
Nagyon valószínű, hogy az, aki megbántott, már nem is emlékszik rám, én viszont megjegyeztem minden szavát. Ez van.
Tényleg nem vagyok olyan kemény, hogy meg se kottyanjon nekem, ha idegen emberek zaklatnak és megaláznak. Vállalom, hogy engem megviselnek ezek a konfliktusok, és igenis belém égnek, álmatlan éjszakákat, szorongásokat és pánikrohamokat okoznak nekem.
Írtam már itt arról, hogy szexuális, fizikai és lelki erőszakot is túléltem (például EBBEN a cikkben), így azt sem vitatom, hogy az ilyen esetek valamivel érzékenyebben érinthetnek engem, mint másokat, lehetséges, hogy engem jobban megviselnek. Bár igencsak kétlem, hogy hasonló helyzeteket bárki el tudna engedni egy vállrándítással. De tulajdonképpen miért is kellene? Mert a végén úgyis mi maradunk alul? Mi húzzuk a rövidebbet? Így jobb, ha inkább csendben elviseljük a szapulást és a dührohamokat? És vajon milyen kurvának nem neveztek még?
Balogh Edina
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / AZemdega