Erzsébet, az utolsó nő, akit kivégeztek Magyarországon

–

Kertészné hirtelen eltűnése

A 71 éves Kertész Lajosné szinte hozzánőtt a gyöngyösi piac életéhez. Az árusok megszokták, hogy az özvegyasszony ruhákat vagy őstermelőktől vásárolt zöldséget próbál eladni. Ezért volt furcsa, hogy 1967 szeptemberének végétől nem látták annál a standnál, amelyiknél addig árult. A piaci kofák a szállásadóját kezdték el kérdezgetni, aki azt mondta, hogy ő sem látta azóta albérlőjét. Végül ő tett bejelentést a gyöngyösi kapitányságon, a körözés elrendelése után a rendőrök pedig eljutottak egy Besze Imréné (leánykori nevén Bigló Erzsébet, ezért a továbbiakban Erzsébet néven említjük – a szerk.) nevű ötvenes évei elején járó nőhöz. Ők ketten egyfajta üzleti kapcsolatban álltak, miután Kertészné a Beszéék kertjében termő gyümölcsöt és zöldséget árulta a piacon.

Több árus is állította, hogy együtt távoztak a piacról azon a délutánon, amikor az idős asszonyt utoljára látták. 

Az, hogy Erzsébet már az eltűnés után látványosan bennfenteskedett Kertésznével kapcsolatban („Hát, nem tudják, hogy a lányához költözött Csehszlovákiába?”), önmagában még nem feltétlenül lett volna különösebben gyanús a piaci árusoknak. Az viszont már igen, hogy Besze Imréné ujján ismét ott volt az a gyűrű, amelyet nemrégiben éppen Kertésznének adott zálogba egy bizonyos kölcsönösszegért cserébe. Erzsébetet azonban nem csak emiatt méregették gyanakodva a környékbeliek.

Tiszta, mint a mennyország

Az 53 éves nő családi körülményeiről nem sokat tudni, miután a korabeli források kizárólag a valóban igen korán kezdődő és széles skálán mozgó bűnözői karrierjét emelték ki. Annyit tudni csak, hogy eredeti mestersége szülésznő volt. Tizenhétszer állt bíróság előtt – lopásért, csalásért és hasonló bűncselekményekért. Az ország legkülönbözőbb pontjain vert át hiszékeny embereket, akiknek kihasználta a jóindulatát. Akadtak, akik a legképtelenebb hazugságainak is bedőltek. Például annak, hogy rövidesen rengeteg pénze lesz, mert Kossuth-díjat fog kapni, vagy hogy tizenöt évig bíróként dolgozott.

Összesen több mint húsz évre ítélték, addigi életének majdnem a felét börtönben töltötte.

Legutolsó szabadulása után – lakás, rokonok, ismerősök nélkül – hónapokig bolyongott az országban, mire Heves megyében, Gyöngyösön kötött ki, ahol egy építkezésen kapott munkát. Pár nap múlva befogadta egy Besze Imre nevű férfi, akivel összeházasodtak. Erzsébetet 1967 augusztusában azonban csalásért, lopásért és orgazdaságért másfél év börtönre ítélték. Októberben, nem sokkal az idős asszony eltűnése után kellett volna börtönbe vonulnia, de attól félt, hogy amíg bent lesz, kiderülnek az újabb bűnügyei. Pár helyitől ugyanis több tízezer forintot csalt ki, és tartott tőle, hogy ezek az emberek fel fogják jelenteni, aminek következtében újabb eljárás indul ellene. Ebben az időszakban újdonsült férje – aki negyedik vagy ötödik volt a sorban – házát is a saját nevére akarta íratni, amihez sok pénz kellett volna. És úgy tudta, Kertész Lajosnénak van. 

Miután az idős asszony egy életen át takarékoskodott, hetvenezer forintja volt az OTP-ben. A betétkönyvről csak néhányan tudtak, de köztük volt a fennmaradt források szerint behízelgő és manipulatív Erzsébet is, aki hamarosan az özvegyasszony bizalmába férkőzött. Megtudta, hogy a gyermekei éppen azon vitáznak, melyiküké legyen a pénz. Erzsébetnek kapóra jött ez a családi balhé. Azt javasolta Kertésznének, hogy gyorsan vegyen ki a bankból hatvanezer forintot, és helyezze el másik városban, egy másik bankfiókban, majd ő mindenben segít. A pénzt később odaadja annak a gyerekének, akinél majd lakni szeretne – javasolta. A „mama” (így szólította őt újdonsült „üzleti partnere”) valószínűleg tényleg mindent elhitt Erzsébetnek, mert egyszer azt mondta róla, hogy „olyan tiszta, mint a mennyország”.

Síróautomata

Erzsébettel kapcsolatban összességében az volt a leggyanúsabb, hogy az özvegyasszony eltűnését látványosan elutazásként emlegette a piacon. Közben többen is visszakapták tőle a pénzüket. Honnan lett neki hirtelen ennyi pénze? Béke téri lakásukban házkutatást tartottak, ahol előkerült Kertészné pecsétgyűrűje és egy kézzel írott levél, amelyben az állt, hogy a „mama” kivette a takarékban őrzött pénzének egy részét.  Erzsébetet ezután már terheltként hallgatták ki. A fáskamrából közben előkerült egy fejsze is, amelyen emberi hajat és vért mutatott ki a vizsgálat, de az eltűnt asszony vércsoportjával azonos vér vált kimutathatóvá a lakás több részében is.

A nyomozók ekkor már pontosan tudták, hogy gyilkosság történt, amelyhez Besze Imrénének köze van. A szálak pedig a ház kertjében futottak össze.

Még a fagy beállta előtt meg kellett találni a holttestet. Meg is találták. 

A holttest – fején egy szalmazsákkal – egy másik zsákba volt bevarrva. Már a ruhája alapján is bizonyos volt, hogy a „mama” földi maradványait hantolták ki. Az orvosszakértő megállapította, hogy az áldozatot a már korábban előkerült baltával ölték meg, az ütések ereje pedig gyenge fizikumú, női elkövetőre utalt. Amikor Erzsébetet már gyanúsítottként hallgatták ki, minden részletet, az áldozattal való kapcsolatát, a kölcsönöket is elismerte, csak azt nem, hogy ő a gyilkos. Azt mondta, csak segített kivinni a holttestet a férjének, hogy aztán el lehessen ásni. Besze Imrének azonban biztos alibije volt, ráadásul semmi oka nem lett volna a gyilkosságra. Érdekesség, hogy a hónapok óta folyó nyomozás utáni kihallgatásokon tapasztaltak miatt a Heves megyei rendőrök egyszerűen csak „síróautomatának” nevezték Erzsébetet, aki „akkor potyogtatja a könnyeit, amikor éppen akarja – rendszerint a kihallgatások alkalmával, hogy minél kevesebbet kelljen beszélnie”.   

 

Hidegvérrel

A valóságban a következő történt azon a napon, amikor utoljára élve látták Kertész Lajosnét. Délután kivett a gyöngyösi OTP-ből hatvanezer forintot. Innen a piacra ment, ahol a megbeszéltek szerint találkozott Erzsébettel, akinek a lakására mentek. Utóbbi ott rávette az özvegyasszonyt, hogy levelet írjon a lányának: „A pénzt egy másik bankba tettem”. Ezzel azt akarta elhitetni, hogy Kertészné még él, és a pénzét is indokoltan vettek ki az OTP-ből. Ezután egy óvatlan pillanatban hátulról, több fejszecsapással agyonütötte az idős asszonyt. Hogy ne vérezze össze a konyhát, a fejét gyorsan egy rongydarabba, majd nejlonba csavarta. A pénzét elszedte, a gyűrűjét, amit korábban zálogként adott át, visszavette, és a maga ujjára húzta. A holttestet egy üres szalmazsákba dugta, és felmosta a konyhát. Ezután visszasietett a piacra, ahol a „mama” felől érdeklődött. Azt mondta, hogy hazafelé végül elváltak útjaik. Ismét hazatért, hogy a holttestet a konyhából a fáskamrába vonszolja, majd az ajtót lakatra zárta. Amikor a férje este hazajött a munkából, azt hazudta neki, hogy a ház átíratása miatt Budapestre kell utaznia az utolsó vonattal, hogy még reggel beszélni tudjon az ügyvéddel. Esze ágában sem volt azonban elutazni.

Késő éjszaka visszaosont a házuk udvarára, a kamrából kicipelte a holttestet, a kert végében egy negyven centi mély gödröt ásott, és eltemette a megölt asszonyt. Férjének azt hazudta, hogy lekéste a vonatot. 

Másnap több dömpernyi földet hozatott az udvarra, és elgereblyézte (más források szerint még augusztus végén hozatta a földet és a gyilkosság utáni napon gereblyéztette el napszámosokkal – a szerk.). Még arra is volt gondja, hogy lucernával vesse be a területet, nehogy a férjének eszébe jusson felásni a kertet, amíg ő börtönben ül a lopási-csalási ügye miatt. 

Egy macskát se nagyon

Az előre kitervelt módon, nyereségvágyból elkövetett emberöléssel vádolt Besze Imréné büntetőperét 1968. július 22-én Gyöngyösön kezdte tárgyalni a Heves Megyei Bíróság. Az érdeklődés akkora volt, hogy a járási tanács legnagyobb befogadóképességű helyiségét tárgyalóteremmé kellett átalakítani. Akkoriban ilyen horderejű ügyeknél nem volt ritka ez a módszer, pár évvel korábban egy pécsi gyerekgyilkos pere hasonló okokból egy művelődési házban zajlott. A vádlott többek közt azzal védekezett, hogy egy macskát is sajnált agyonütni, nemhogy egy embert. A nők által elkövetett, az azt megelőző évtizedekben feltűnően gyakori elkövetési módra hivatkozott. Azt mondta, ha végezni akart volna Kertésznével, akkor elég lett volna nikotint önteni a pálinkájába.  

 

Bizonyíték viszont annyi volt vele szemben, hogy már csak a kiszabott büntetés lehetett kérdéses, de ilyen bűnözői életpályával az sem különösebben. Az elsőfokú bíróság a vádlottat előre kitervelt módon, nyereségvágyból elkövetett emberölés, valamint négyrendbeli visszaesőként elkövetett csalás, háromrendbeli hamis vád bűntettében találta bűnösnek, és halmazati büntetésül halálra ítélte. A „fejszés gyilkos” pere a fellebbezések folytán a Legfelsőbb Bíróságon folytatódott. A vádlott az utolsó szó jogán több mint egy órát beszélt. Bűnösségét továbbra is tagadta, és még mindig azt állította, hogy férje a tettes, ő csak segített kivinni a holttestet.

Az utolsó nő az akasztófán

A halálos ítélet azonban maradt, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa elutasította a kegyelmi kérvényt, Besze Imrénét 1969. február 6-án kivégezték az egri börtön udvarán. 

A Kádár-korszakban magyar bíróságok ítéletei által kivégzettek több száz nevet tartalmazó listáján három olyan női elítélt szerepel, akiket köztörvényes bűntett(ek) vádjával ítéltek halálra és hajtották rajtuk végre a jogerős ítéletet. Holhos Jánosné négy embert – köztük egy kislányt – mérgezett meg nikotinnal, míg Simon Teréz volt szeretője gyerekei szájába öntött sósavat. (Az ő ügyéről itt írtunk bővebben és megszólaltattuk az egyik túlélőt is.)

Besze Imréné volt az utolsó női elítélt, akit felakasztottak. A halálbüntetés 1990-es eltörléséig születtek ugyan még nők által elkövetett bűncselekmények esetén (kizárólag gyilkosságok – a szerk.) halálos ítéletek Magyarországon, de a vádlott vagy a fellebbezés után kapott enyhébb büntetést, vagy az Elnöki Tanácstól kapott kegyelmet és ugyancsak letöltendő szabadságvesztést. 

(Felhasznált források: Magyar Rendőr – A rejtély megoldódott, 1968 / Tükör – Elítélték – majd gyilkolt, 1968 / Népszabadság – Mi történt a Mérges-patak partján, 1968)

Képek: Magyar Rendőr – A rejtély megoldódott, 1968 / Tükör – Elítélték – majd gyilkolt, 1968

Dulai Péter