Legalább 9 fajtája van a gyásznak, és a veszteségeink sem mindig egyértelműek

Egy összetört szív és egy összetört csont között nem is akkora a különbség, mint gondolnánk. Legalábbis az érzelmi és a fizikai fájdalom agyi áramköreinek átfedését vizsgáló kutatások kimutatták, a kétféle szenvedés nagyon hasonlóan hat a testre.

Amikor tehát azt mondjuk (vagy gondoljuk), „tegye már túl magát” egy váláson, a munkahelye elvesztésén vagy egy vetélésen, az olyan, mintha azt mondanánk neki, „tegye túl magát” egy lábtörésen – nonszensz.

Sok gyászoló mégis azt tapasztalja, hogy a környezete, ha elismeri is a vesztesége súlyosságát, egy idő után sietteti annak feldolgozásában: azt sugallja számára, hogy nem ott tart, ahol tartania kellene. Természetesen a barátoknak, a családtagoknak fontos szerepük van abban, hogy jelezzék, ha szerintük szakember bevonására van szükség (az elhúzódó gyászról még fogok írni). Most nem erről a helyzetről beszélek, hanem egyrészt arról az általánosabb tendenciáról, hogy sokan hajlamosak mások fájdalmát relativizálni, másrészt arról a külső nyomásról, hogy tovább kéne már lépni, jól kéne lenni.

Persze maga a gyászoló is fárad, érteni szeretné, mi történik vele, tudni akarja, mikor lesz már legalább egy kicsit jobban, meddig kell még kibírnia – a szakaszokat leíró modell ezért is válhatott annyira népszerűvé. Nem is kell teljesen elvetni, hiszen ha jól használjuk, hasznos keretrendszer lehet, segíthet azonosítani, mi zajlik bennünk. Ugyanakkor lényeges látni (és az alábbiak kapcsán is figyelembe venni), hogy

a gyász minden kategóriájával, szakaszával együtt is egyedi folyamat: hullámzó, gubancos, összetett, gyakran magányos, és néha akkor is benne vagyunk, amikor nem is igazán tudunk róla. 

Felismerni a veszteségeinket

Régóta tudjuk, hogy nemcsak a halálesetek indíthatnak el bennünk gyászfolyamatokat. Bárminek az eltűnése, ami fontos volt az életünkben – legyen szó egy kapcsolatról, egy álomról, egy pozícióról, egy helyről vagy éppen az egzisztenciánkról –, veszteségérzetet okozhat. A hátrahagyott űr a gyász érzésével társul: gyászoljuk azt, ami volt. Ez viszont még komplikáltabb akkor, amikor valamilyen oknál fogva nem lehetünk biztosak a hiányban, vagy azt nehezebben definiáljuk. 

Pauline Boss, egy másik neves gyászkutató, az 1970-es években alkotta meg a kétértelmű veszteség (ambiguous loss) kifejezést. A fogalmat két kategóriára bontotta. A „fizikai hiány pszichológiai jelenléttel” csoportba azokat az eseteket sorolta, amikor kevés, vagy szinte semmilyen információnk nincs az elvesztett személyről (vagy állatról).

Nem tud létrejönni lezárás, ami bármennyire fájdalmas is, de segíthetne a feldolgozásban – marad az őrjítő bizonytalanság.

Mert a másik eltűnt, például egy háború, egy természeti katasztrófa során, vagy elszökött, elrabolták. Nem tudjuk, él-e még, visszatér-e hozzánk. Az újabb tanulmányok szerint idetartozik a ghosting jelensége is, amikor mindenféle magyarázat nélkül soha többé nem válaszolnak a megkeresésünkre. 

A másik kategória ennek a fordítottja: a „fizikai jelenlét pszichológiai hiánnyal”. Ezt a – gyakran nehezebben értelmezhető veszteséget – akkor éljük át, amikor nem a személy, hanem a róla alkotott elképzelésünk szűnik meg létezni (például szembesülünk valamivel, amit nem feltételeztünk róla), és ezért átmenetileg, vagy tartósan, de nem tudunk úgy kapcsolódni hozzá, mint azelőtt. Az is lehet, hogy a másik továbbra is az életünk része, akár egy házban is lakunk vele, de

a személyisége annyira megváltozott, például agysérülés, demencia vagy függőség következtében, hogy a fizikai jelenléte ellenére hiányzik nekünk: legbelül gyászoljuk őt, a régi énjét, hiába van testi valójában a közelünkben. 

Az ilyen típusú veszteségek esetén a nyilvános gyászolás lehetősége korlátozott: ha belegondolsz, kevés az olyan szertartás, amelyen élő embereket, vagy a hozzájuk fűződő kapcsolatunk megváltozását sirathatjuk el. Ezeket a veszteségeket sokszor sem az érintett, sem a környezete nem tudja könnyen megragadni, így az illető maga is bagatellizálhatja a szenvedését, vagy izolálódhat a fájdalmával. Azért is, hogy ez ne történjen meg, fontos képben lenni a veszteségek különböző típusaival, és a helyükön kezelni őket. Ehhez hasonlóan: ha ismerjük a gyász különböző fajtáit, önmagunkat és a többieket is jobban megérthetjük, illetve körültekintőbben vigyázhatunk egymásra.

#1. Hirtelen gyász (abrupt grief)

A gyásznak ez a formája különösen megrázó tapasztalat: az élet egész értelme kérdőjeleződik meg, hiszen azt éljük át, hogy a baj tényleg bárhol, bármikor bekövetkezhet. Nincs biztonság, nincs kontroll, nincs garancia. Semmire. Minek is tenni akkor bármit, terveket szőni a jövőre? Hiszen a világunk egyik pillanatról a másikra összedőlhet, mint amikor egy földrengés egész városokon, falvakon végez pusztítást. Egy katasztrófa vagy egy baleset túlélői gyakran szemtanúi mások halálának, szembesülnek a tehetetlenségükkel, azzal, hogy nem tudtak segíteni. De az is lehet, hogy valaki hirtelen kapja a hírt a szerette elvesztéséről, és azonnal darabjaira hull benne, körülötte minden. 

#2. Elhúzódó gyász (prolonged grief)

A gyász alapvetően nem betegség: teljesen természetes reakció, ha veszteség ér minket, ám tünetei a legtöbb embernél idővel csökkenni kezdenek, ha vissza-visszatérnek is néha.

Vannak azonban olyanok, akiknél az intenzív gyász érzése tartósan, akár évekkel az esemény bekövetkezése után is fennáll, és a tüneteik annyira súlyosak, hogy akadályozzák őket a mindennapi életvitelükben, az emberi kapcsolataikban, a munkájukban. 

Ez az állapot az Amerikai Pszichiátriai Társaság által kiadott diagnosztikus kézikönyvbe (DSM-5-TR) is bekerült: elhúzódógyász-zavarról akkor beszélhetünk, ha a szimptómák felnőttek esetén egy, gyerekek és serdülők esetén fél évvel a haláleset után is jelen vannak. A diagnózis akkor adható, ha az illető az utóbbi egy hónapban a tünetek közül legalább hármat szinte mindennap tapasztalt: az identitás zavarát (például azt az érzést, mintha önmaga egy része meghalt volna); a halálesettel kapcsolatos hitetlenséget; azt, hogy elkerüli a személy halálára emlékeztető ingereket; nehézségei vannak a barátaival való kapcsolattartással, a jövő tervezésével, az érdeklődési köre beszűkült; érzéketlenné vált; nem látja az élet értelmét; intenzív magányt él át. 

Becslések szerint a gyászoló felnőttek 7-10 százalékánál fordulnak elő az elhúzódógyász-zavar tünetei. De a kockázat nagyobb az idősebb felnőtteknél, azoknál, akik eleve depresszióval, bipoláris zavarral küszködnek, azok körében, akik hosszan ápolták elhunyt hozzátartozójukat, vagy akik hirtelen, illetve erőszakos körülmények között vesztették el szerettüket. 

#3. Hiányzó gyász (absent grief)

Sokféle reakciónk lehet, amikor egy közeli hozzátartozónk, ismerősünk meghal. Ezek között természetesen helye van a megkönnyebbülésnek is (még ha hajlamosak vagyunk is szégyenkezni miatta), ha például a személy – és vele együtt mi is – sokat szenvedett, vagy ha korábban az illető bántalmazott minket. A hiányzó gyász pszichológiai értelemben nem azt jelenti, hogy valakinek nem annyira fáj a rokona halála, mint ahogyan azt mások normálisnak, vagy illendőnek tartják. Hanem azt, hogy nem képes gyászolni annak ellenére, hogy pusztító veszteség érte: sokkhatás alatt van, tagad, vagy disszociál, lélekben teljesen eltávolodik a helyzettől, lefagy, lezsibbad. 

A tagadás gyakori válasz a hirtelen halálesetekre: „ezt nem hiszem el”, „ez képtelenség”, „biztos valami tévedés történt” – mondjuk. Ha pedig magát a tényt elfogadjuk is, az esemény érzelmi valóságát még mindig tagadhatjuk. Ha egy olyan történetet hallunk, amelyben egy szerettünket érte hasonló trauma, mint minket, könnyezni kezdünk, és együttérzünk vele, a saját gyászunkhoz viszont nem tudunk közel kerülni. Sajnos ebben a helyzetben arra is kevésbé vagyunk nyitottak, hogy pszichológushoz forduljunk. Ha viszont azt tapasztaljuk, a családunk, a barátaink aggódnak a gyászfolyamatunk miatt, érdemes hallgatni rájuk, és felkeresni valakit. 

#4. Késleltetett gyász (delayed grief)

Hasonló a hiányzó gyászhoz, de itt az gyász idővel, a veszteség súlya alatt valósággá válik, egyszer csak megérkezik, akkor, amikor már képes befogadni a pszichés rendszerünk. Egyébként is jellemző a gyász időbeliségére, hogy az elején, amikor még a temetést szervezzük, és sokan jönnek látogatni, részvétet nyilvánítani, addig más típusú nehéz érzéseket élünk meg, mint mikor relatíve magukra maradunk a fájdalmukkal. A késleltetett gyász azonban egy olyan reakció, amely gyakran hónapokkal, évekkel a haláleset bekövetkezése után jön létre.

Nemcsak azokat érintheti, akiknél kezdetben hiányzott a gyász, hanem azokat is, akik már jobban érezték magukat. 

Ez is mutatja, hogy a gyász mennyire hullámzó folyamat. Csend, nyugalom, idő is kell hozzá, hogy szembenézhessünk a fájdalmas érzéseinkkel. Ilyenkor – ha nem hajtjuk, nem mérgezzük, nem tompítjuk el – a testünk végre biztonságban fogja érezni magát ahhoz, hogy az érzelmeket azok teljes mélységében megtapasztalja, ami által képesek leszünk újra kapcsolódni önmagunkhoz és másokhoz. Nem leszünk annyira kimerültek, apatikusak. A késleltetett gyászt kiválthatja egy évforduló, egy álom, egy olyan hely, illat vagy tárgy is, amelyről az elhunyt szerettünk eszünkbe jut. 

#5. Jogfosztott gyász (disenfranchised grief)

A veszteség átélése önmagában is nehéz, hát még akkor, ha a társadalom nem ismeri el jogosnak, vagy egyenesen megbélyegzi. Például intenzíven érint minket valaki olyannak a halála, aki látszólag nem állt annyira közel hozzánk, ritkán vagy régen találkoztunk vele. Másik gyakori eset, amikor meleg, leszbikus, biszexuális emberek, akik rejtőzködni kényszerülnek, csak titokban gyászolhatják a partnerüket. Nehéz gyászolni akkor is, amikor a halál valamilyen tabuhoz kapcsolódik: öngyilkosság, kábítószer-túladagolás történt, vagy az illető másokat is bántott, majd ezután halt meg.

De idetartozhat a szerető, expartner halála is. Vagy ha nem embert, hanem háziállatot veszítünk el. Ha az abortusz mellett döntünk, ha elhagyjuk az országot, és még sorolhatnánk. A lényeg, hogy ilyenkor a személy kevés együttérzést kap, és könnyen magára maradhat a nehéz érzéseivel, mert a tágabb társadalom nem áll mellé. A kultúrát persze nem tudjuk egyik napról a másikra megváltoztatni, de olyan támogató közösséget addig is találhatunk, amelyben értik és átérzik, miben vagyunk. 

#6. Kollektív gyász (collective grief)

Néha a veszteség egy egész csoportot, közösséget, nemzetet vagy még annál is több embert érint. A közelmúltban ilyen esemény volt II. Erzsébet brit uralkodó halála, és ilyen esemény ma is az Ukrajnában dúló háború, vagy a törökországi–szíriai földrengés. A kollektív gyász gyakori élmény a tömeglövöldözések, az emberi jogok megsértése, illetve gyűlölet-bűncselekmények esetén is, gondoljunk csak a 22 éves Mahsa Amini meggyilkolására Iránban, vagy a rendőri brutalitásra az Egyesült Államokban. 

Ezeket a tragédiákat világszerte úgy dolgozzák fel az emberek, hogy virrasztásokat, megemlékezéseket tartanak, békés tiltakozásokat, felvonulásokat szerveznek.

A kollektív gyász fájdalmas, de ha képesek vagyunk összekapaszkodni benne, akkor olyan mozgalmakba tömörülhetünk, amelyek az igazság helyreállítását, a társadalom jobbá tételét célozzák. 

#7. Ökológiai gyász (ecological grief)

Ez az a veszteségérzet, amelyet a klímakatasztrófa kapcsán élünk át. Ide köthető a szolasztalgia jelensége is: ez az a honvágy, amelyet otthon élünk át. A klímaváltozással együtt kihalnak állat- és növényfajok, egyes népek élőhelye már most lakhatatlanná, a megélhetésük bizonytalanná válik, nem tudják azt a tevékenységet folytatni, amit generációkon át művelt a családjuk – ezek pedig egészen mély, az egész identitásukat, kulturális örökségüket kikezdő veszteségérzetet idézhetnek elő. 

Egy 2018-as tanulmány szerint az ökológiai gyásznak három fő típusa van: 1. a fizikai veszteségek (fajok kipusztulása, tavak kiszáradása, jéghorgászat, síelési lehetőség megszűnése); 2. a környezettel kapcsolatos tudás elvesztésével járó bánat (az időjárás annyira kiszámíthatatlanná vált, hogy sok gazda már nem bízik a földművelési képességeiben); 3. jövőbeli veszteségekkel kapcsolatos szomorúság. Úgy tűnik, az ökológiai gyász egyre több embert fog érinteni a következő évtizedekben, teljesen jogos reakcióként arra a helyzetre, amiben vagyunk. 

#8. Másodlagos veszteségek (secondary loss grief)

A másodlagos kifejezés itt nem arra utal, hogy egyik veszteség súlyosabb, érvényesebb, fontosabb lenne, mint a másik. A szó időbeliséget jelez: a másodlagos veszteség az eredeti, elsődleges veszteség nyomán alakul ki. Tegyük fel, hogy történik egy válás vagy szakítás.

Ha ennek következtében eltávolodom a partnerem családjától, barátaitól, akik menet közben az én családommá, barátaimmá is váltak, az az én másodlagos veszteségem.

Gyakran nehéz megélni, vagy elkerülni az ehhez kapcsolódó gyászt, hiszen nagyon hamar bekapcsolnak a lojalitás körüli kérdések, konfliktusok, az a fél pedig, aki a szétválást kezdeményezte, bármilyen oka volt is rá, általában kevesebb együttérzést kap. 

#9. Előrevetített gyász (anticipatory grief)

Anticipátoros gyász esetén belátjuk, hogy a veszteséggel járó kimenet elkerülhetetlen. Tudjuk, hogy fel kell mondanunk, véget fog érni a kapcsolatunk, vagy a szerettünk beteg, és hamarosan itt fog hagyni minket. Látjuk a végkifejletet, és már azelőtt gyászolni kezdünk, mielőtt bekövetkezne, mielőtt ténylegesen elvesztenénk a számunkra fontos személyt.

Ez rendkívül nehéz folyamat, ugyanakkor benne van az a lehetőség, amely a hirtelen gyászban nincs: hogy méltó búcsút vegyünk, közösen lezárjuk, amit le tudunk zárni, illetve támogatást szerezzünk, felkészüljünk az előttünk álló nehéz időszakra, hogy önmagunk és a gyerekeink számára is a lehető legbiztonságosabbá tehessünk a feldolgozási folyamatot.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Jennifer Hardt, Sweethardt Photography

Milanovich Domi