–

Sokan, akik velem együtt élték át azt az öt évvel ezelőtti időszakot, vagy azóta beszélgettem róla velük, azt mondják, hihetetlen erő lakozik bennem. Én erre azt mondom, nem hiszem, hogy erősebb lennék másoknál lelkileg. Talán inkább arról lehet szó, hogy a legtöbb esetben az érzelmek hullámzó viharában a két lábamra tudok állni, és nem hagyom magam elsodorni. Hangsúlyozom, a legtöbb esetben. 

Mert vannak időszakok, amikor én is elgyengülök. Mikor a buszon utazva egy egyéves forma szöszke kislány a babakocsiban ülve incselkedni kezd velem, és én a szemébe nézve elmosolyodom. Vagy, mikor az utcán sétálunk a fiammal, és a járdán egy totyogó csöppség halad felénk bizonytalan léptekkel, és a fiam odarohan, terelgetni kezdi, megsimogatja, becézgeti. Vagy akkor, amikor otthon pakolok a fiam szobájában, és a plüssök között megtalálom az öt évvel ezelőttieket... vagy meghallok egy olyan dalt a rádióban, amit akkor is hallgattam. Vagy – mint ahogy ma reggel is – a közösségi oldalamra belépve az oldal felajánlja, hogy nézzem meg az öt évvel ezelőtti emlékeimet, és feldob egy gyönyörűséges arcot. Ilyenkor belül újra összetörök kicsit, hol csak magamban, hol otthon, mikor senki sem lát, a négy fal között hangosan bömbölve, aztán egy kis idő múlva újra tisztán látok, letörlöm a könnyeimet, és gondolatban megsimizem a buksiját annak a szőke, kék szemű kislánynak, akit öt évvel ezelőtt, hét hónapos korában veszítettem el.

Hatalmas erőpróba volt ez nekem, nekünk. Egész életemben úgy éreztem, valahogy minden mindig a helyére került, és ment a maga útján – iskolák, egyetem, párkapcsolat, munka, gyerek –, nem is készültem rá, hogy beüthet a krach. Az első sokk, amikor a szívultrahangon kiderült, hogy valami nagyon súlyos probléma van a Kicsilány szívével, egyik pillanatról a másikra letarolt, szinte megbénított. Aztán a megszületése után ott a kardiológián újra összetörtünk, amikor az első szívkatéterezést követően elmagyarázták kicsi Réka állapotát, és azt a műtétsorozatot, amit ilyenkor ajánlani szoktak. Ami nem gyógyítaná meg, legfeljebb pár évvel meghosszabbítana egy időszakot, ami így tele lenne műtétek sorozatával, igazi fájdalommal, és addigra már értelemmel is felfogná, mi történik vele. De a második szívkatéterezés után nyilvánvalóvá vált, hogy Réka állapota ez alatt a rövid idő alatt is sokat romlott, és annyi más szervét érintette a betegség, hogy tulajdonképpen értelmetlen lett volna belemenni a műtétbe, ezért, – bár az orvosok az esküjükhöz híven mindent megtettek volna érte – mi nem erőltettük tovább. És természetesen ott voltak a mindennapos küzdelmek az alatt a hét hónap alatt – etetések, gyógyszerbeadások, hasfájások, lázas állapotok, meg persze a belső vívódásaim – folyamatos kétségek, önostorozás, félelem, lelki kimerültség, érzelmi hullámvasút.

A harcaim a temetés után sem értek véget – munkahelykeresés, állásinterjúk, helytállás egy merőben új és érdekes környezetben, majd hidegzuhanyként, minden előjel nélkül egy kirúgás, végül minden erőmet összeszedve újra felállás és újabb interjúk, hogy aztán megtaláljam a mostanit.

Ráadásul családi problémákkal is szembe kellett néznem – édesapám egyre romló egészségi állapota, édesanyám felkarolása és segítése a testvéreimmel vállvetve, szélmalomharc az omladozó egészségügyben –, egy idő után tényleg azt éreztem, ez így már bőven elég egy életre.

Ám mindezt sokkal nehezebben vészeltem volna át, ha nem tudtam volna mibe, kikbe kapaszkodni. Mivel nem vagyok vallásos, így másban kellett megtalálnom a megnyugvást, de azt mindig is tudtam, hogy nem adhatom fel, nem fekhetek le a földre azzal, hogy mindenki hagyjon békén, mert ezt egyszerűen nem tehetem meg.

Én még élek, és ebből az életből kell kihoznom a legtöbbet, legboldogabbat, ami lehetséges. És ugyanezt meg kell adnom a férjemnek, de legfőképp a fiamnak is.

Szerencsére sokan álltak mellettem ezen az úton, a legtöbben nem is tudják, mennyit segítettek akár még a hallgatásukkal is. A férjem, aki a maga csendes módján viselte a gyászt, és ez számomra is biztonságot, támaszt adott. A család és a barátok, akik hol tevékenyen, hol láthatatlanul segítettek és biztattak. A munka, ami ismét elhitette velem, hogy élek, fontos és hasznos tagja vagyok egy gépezetnek, és jól csinálom a dolgomat. Az orvosok, és a segítő szakemberek, akik mindig készen álltak, hogy megválaszolják a kérdéseimet és feloldják a feszültséget. És természetesen a sorstársak, akikkel legalább évente egyszer találkozunk az Emlékezés napon ott a Tábithában, és együtt sírunk-nevetünk, és drukkolunk egymásnak, hogy újra megtaláljuk önmagunkat a magánéletben és a munkában is. A legfőbb mozgatórugóm azonban még így is a fiam, aki öt évvel ezelőtt, és azóta is hihetetlenül helytáll, érti és érzi a helyzetünket, amiben éltünk és élünk napról-napra – ha belenézek a szemébe, úgy érzem, minden lehetséges, mert az életet látom benne.

És mindeközben én is formálódom. Többek között tanulom az elengedést, ami bizonyos területeken már működik, de van még mit fejlődnöm. Talán az, hogy a lányom gyógyíthatatlan betegségével kellett szembenéznem, belőlem azt hozta ki, hogy nyugodtabban kezelek olyan banálisnak tűnő helyzeteket, mint egy megfázás... vagy egy mélyebb vérző seb. Úgy érzem, sokkal érzékenyebb lettem, nemcsak magammal, hanem másokkal szemben is, szívesen adakozom, és még önkénteskednék is, ha lenne szabadidőm. Valamint sokak visszajelzése szerint mindazok után, amin átmentünk nem veszítettem el a pozitív és mosolygós énemet, ami még néha számomra is meglepő. És igen, valószínűleg lélekben is sokkal jobban megerősödtem, ki tudok állni az igazamért, ha úgy érzem, van értelme.

És hogy hogy élünk mindezek után? Nem gondolom, hogy másképp, mint egy átlagos család – munka, suli, a család segítése, sok-sok közös élmény, utazások, rengeteg nevetés és szeretet, és persze időnként szomorúság és emlékezés.

Elvesztettem valakit öt évvel ezelőtt, akit nagyon szerettem, de ha ez nem történik meg, nem lennék ma az, aki vagyok. Természetesen a sors megkímélhetett volna ettől a hatalmas veszteségtől, de ha elfogadom, hogy ezek az élet velejárói, könnyebben el tudom engedni őket, és az életre koncentrálni. Az életre, családdal, barátokkal, újabb és újabb élményekkel és lehetőséggel körülvéve.

Bördősné Bátky Judit

Judit történetének első részét itt olvashatod el. 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/benkayam