„Anya, ne takard el magad!” – Küzdelem az anorexiával szülőként

–

A húszadik érettségi találkozón odamentem a drámatanáromhoz, és elmondtam neki, nem haragszom. Nem miatta lettem anorexiás. Addig őt okoltam.

Tizenhat voltam és ötvennyolc kiló, amikor azt mondta, fogyjak bele a jelmezembe, ami amúgy a saját ruhám volt, és pont belefértem. Nem én voltam az egyetlen, akinek kritizálta a külsejét, de csak én dobtam le több mint tizenöt kilót pár hónap alatt. Azért velem történt, mert egyrészt nagyon jó gombot nyomott meg a kövérség témánál, másrészt immunhiányos volt az önképem, bármivel el lehetett bizonytalanítani. Szóval azzal a kitétellel, hogy a legújabb pedagógiai ismeretek tükrében nem cseszegetjük a gyerekeket a külsejük miatt sem, meg tudtam bocsátani a tanáromnak. Mert a testképzavarom és az arra rátekeredett anorexia sokkal régebbre vezethető vissza.

Sokáig teljesen egészséges kapcsolatom volt az ételekkel. Van egy fotó, fekete-fehér, rajta egy mákos pofijú kislány hurkácskákkal a karján, előtte egy tál félig megevett mákos tészta. Én vagyok az a strandon, apu kedvenc ételét eszem – az lett az én kedvenc ételem is. A nagypapám hatéves koromban büszke volt rám, hogy ettem a szalonnából, amit egy kenyérhéjjal megfogva vágott fel.

Azt hiszem, szerettem enni, talán még most is szeretek. Csak szégyellem kimondani, ahogy szégyellem a testem puhaságát is. 

A testemmel sem nekem volt bajom először, csak mondták, hogy lenne miből leadni, jó húsban vagyok. Nagynénik-nagybácsik bezzeggyerekekkel, akik ügyesebbek, szebbek, jobbak és vékonyabbak voltak. Később a mélyponton ezeket a bezzegembereket képzeltem el, ahogy megérintik a kiálló medencecsontomat, xilofonoznak a tisztán kivehető szegycsontokon, és elismerően bólintanak. Amit ebből az egészből akkor megértettem, hogy nem vagyok jó. Nem vagyok szerethető, és ha szerethető szeretnék lenni, le kell fogynom. Hisz a szépségért szenvedni kell, a szeretetért is. Az nincs ám ingyen, azért meg kell dolgozni. 

Anorexiás vagyok

Felvételiztem a gimnáziumi drámatagozatra, és bár ijesztő volt a nálam jóval öntudatosabb, válogatott központi figurákból álló közeg, valahogy felvettek, és elkezdtem bejárni az agglomerációból Budapestre. Az első napokban az aluljáróban egy fiatal férfi meg akart fogdosni, onnantól még jobban szégyelltem a mellemet, ami amúgy is hamar kezdett el nőni, és mindig zavart. Figyeltem, hogy olyan ruhákat hordjak, amikben nem látszom lánynak. Azt gondoltam, hogy a mellem akadályoz a szabadságban, áramvonalasabb és ruganyosabb lennék nélküle. Miután ősszel elhangzott a „le kellene fogynod két kilót ezért a szerepért”, az első öröm akkor ért, amikor a mellem elkezdett összemenni. Nem volt különleges módszerem, megvetettem anyámékkal a fogyókúrás turmixot, az epreset, és reggeli és vacsora helyett azt ittam, mert ezt mondta a reklámban a nő a csinos fürdőruhájában.

Lelkesített a fogyás, furcsamód energiát adott, büszkén húztam ki magam, hogy mutassam a keveset, az egyre kevesebbet.

Még nem volt net, nem tudtam sötét kis csoportokban fogyós ötleteket szerezni, mégis megláttam és meghallottam minden tippet. Például azt, hogy ne lakj jól soha. Utólag azt gondolom, ez a legpusztítóbb tipp. A gyomrom egyre szűkült, egyre kevesebb kellett a ne lakj jólhoz. Addig a levest mind megettem, de utána már figyeltem, mindig maradjon a tányérban valami. A levesből is. 

Elkezdett fogyni az erőm, nőni a szorongásom

Féltem, hogy hibázok, hogy ezt a szépen felépített leépítést valahol elrontom. Semmi cukor, semmi pékáru, majd figyelni kezdtem a kalóriákat is, és úgy láttam, a fogyasztós turmixban sok van. Az se kell. Almát ettem, abban kevés a kalória, aztán abból is egyre kevesebbet.

Mivel az emésztésem egyre gyengébben működött, hashajtókat szedtem. A fogyást mozgással fokoztam, próbálkoztam mindennel, tornáztam, úsztam, kirándultam. Az iskolában fáradt voltam, előfordult, hogy órán elaludtam. Az egyik tesiórán, ahol valamennyire le kellett vetkőzni, egy osztálytársnőm odaszólt: „szerintem te anorexiás vagy”. Akkor hallottam először ezt a szót, 1996 telén. Otthon is megemlítettem, mire a szüleim megkeresték a házban lakó pszichiátert, aki megnyugtatta őket, nem felelek meg a kritériumoknak, vagyis nem fogytam le a kritikus testtömegszázalékot.

Mivel már elég rosszul éreztem magam az egyre lazább bőrömben, szerettem volna, ha valami történik. Azt hiszem, anorexiás akartam lenni, hogy segítséget kapjak, és ne legyek anorexiás. Így fogytam tovább.

Télen nagyon fáztam. Karácsonyra mákos süteményt sütöttem, a kedvenc ízemet. Persze én nem terveztem enni belőle, de szívesen néztem, ahogy mások esznek. Erősnek és felsőbbrendűnek éreztem magam tőle. Ahogy kinyitottam a sütőt, az olvadt cukor illata beindított valami állati ösztönt, és a félig kész forró tésztát enni kezdtem. Az volt az első összeomlásom bűntudat miatt. Napokig „tisztultam”, azaz nem ettem, és hashajtóztam. A szilveszteri buliban azért próbáltam elkápráztatni a fiúkat a fantasztikus alakommal (mell nélkül könnyebben ment a tetszeni akarás), ami ősszel még lelkesedést váltott ki, de negyvennéhány kilósan szerintem már aggódtak értem. Én ebből nem sokat láttam, ha bármi kicsit is ettem, úgy éreztem, olyan vagyok, mint a fogyókúra előtt, visszakerültem a startmezőre.

Azon az estén elengedtem magam, rápezsgőztem a hashajtóra, és kimaradt egy fél éjszaka. Másnap reggel a világ legnyomorultabb embereként ébredtem más ruhájában. Éjjel valaki átöltöztetett. Szégyenemben tovább büntettem magam.

Egy januári este a HÉV megállt, le kellett szállnom, és meg kellett várni a következőt. Rettenetesen fáztam, két körtét ettem aznap. Leültem egy padra a megállóban, és tudtam, hogy most valami nagy baj van, az ujjaim kifehéredtek, elzsibbadt a lábfejem. Aztán már nem éreztem a hideget, elfogadtam, ami történik. Egy férfi ült mellém, és adott egy konyakosmeggyet. A papírját sokáig megtartottam. És hazaértem. Akkor voltam a legközelebb ahhoz, hogy abbahagyjam az egészet. De egyedül nem ment. 

Tavasszal már a szüleim kértek segítséget

Az iskolapszichológus azt tanácsolta, vegyem meg a gyógyteáit, és igyam azokat. Erre még ma sincsenek szavaim, talán egyszer majd lesznek, és azokat elmondom személyesen neki. A családsegítőben a Vadaskertbe irányítottak, egyelőre ambulánsan. Ott foglalkoztak velem először anorexiásként.

Hogy számít-e a diagnózis? Rengeteget. A diagnózis csökkenti a bűntudatot, hogy mindent én rontottam el, hogy csakis én vagyok a felelős. A diagnózis annyit jelent, megértenek, van ilyen. Uramisten, van ilyen, nem én vagyok az egyetlen! És ha ez egy betegség, akkor ebből meg lehet gyógyulni. Nem hízni akartam, csak jobban akartam magam érezni. Ha ehhez hízni kell, akkor ezt valahogy el kell fogadni. Na, innentől volt a legnehezebb.

A diagnózis után tovább fogytam, így befektettek a kórházba. Harmincpár kilós kismadarak, akik májusban is fáztak, keresték a napot, hogy kicsit átmelegítse őket. Ijesztő arcok, hatalmas szemekkel. Volt, akinek már szőrösödött a háta, volt, akinek a szeme színe fakult ki. Legtöbbjüknél idősebb és jobb állapotú voltam, beláttam, én közelebb vagyok a kinthez, mint a benthez. A terápia és a társaság együtt segített elindulni kifelé. De a zárójelentéssel semmi sem oldódott meg, és senki sem mondta, hogy innentől ezzel együtt kell élnem.

Magamtól jöttem rá. Merthogy, ha nem foglalkoztam vele, ahogy azt szokták tanácsolni a „lépj túllal” együtt, visszajött. Mert mindig ott volt, és ott is lesz. Előbújt, ha krízis volt, ha nem figyeltem magamra, jelentkezett rátelepedve a depresszióra, bármilyen mentális betegség részeként. Ahhoz, hogy kordában tudjam tartani, folyamatosan kell a terápia. Nem mindig ugyanolyan, de valami mindig kell. Ez anyagilag nagyon megterhelő.

Egy ideig azt hittem, azért fizetek, hogy meggyógyuljak. De valójában a karbantartásért fizetek, és a rengeteg tapasztalatért, a másoktól hallott történetért, azért, hogy beszélni, írni tudjak róla.

Talán az elfogadás a legnehezebb. Elfogadni, hogy ez nekem probléma. Nem akarok úgy tenni, mintha nem az lenne. Viszont a testképzavar nem része a személyiségemnek. Szeretném, ha abba csak az a konokság szivárogna bele, ami mindig a kiutat keresi.

A mozi a fejemben nem sokat változott

Ha eszem, ma is bűntudatom van. Sokáig kényszeresen sportoltam, és csak azért hagytam abba egy éve, mert a kizsigerelt testem újra jelzett.

Evés után látom az ételt a hasamban, ahogy tovább megy a combomba, ahogy az arcom szélesebb lesz tőle, ahogy megnő a mellem. Órákig foglalkoztat, hogy ettem, és egy hétre visszamenőleg el tudom mondani, mit. A lányom születésével viszont jött valami újfajta felelősségtudat. Figyel engem, nem szabad rossz példát mutatnom, mert az nem lehet, hogy neki is ettől kelljen szenvedni!

Amint megtudtam, hogy lányom lesz, pánikba estem. A perinatális terápia keretén belül beszéltünk a félelmeimről szakemberrel, a szoptatáshoz, amikor a testképem rémálomszerűen megváltozott, fegyelmezetten és nagyon tudatosan álltam.

Bár sose főztem, a gyerekeknek főzök, kellő kritikával és kajarendelő appokkal megtámogatva.

A lányom vékony (állítólag én is az vagyok, de ki hiszi el?), és ahogy kamaszodik, pont az ellenkezője zavarja, mint engem. Mesélek neki arról, velem mi történt, hogy mennyire rosszul láttam magam, és hogy ő csodaszép. Ha szorong, krízis van, felkeressük a pszichológusát, ő javasolta a pszichodráma-foglalkozásokat is. Befektetésnek fogom fel, nem a klasszikus különórákra jár, de a pozitív hatás itt is látványos. És meghökkentő. Például, ahogy azt mondja a strandon, mikor egyszerre mindenki törölközőjét magamra tekerem, hogy anya, ne takard el magad és a gyönyörű lábadat!

Murányi Renáta

WMN szerkesztőség