Miért setét a torony?

A napokban megakadt a szemem egy, A Setét Torony online plakátja alatti hozzászóláson. Valaki épp azt fejtegette, hogy a cím biztosan a képen látható „benga négerre” utal, és ez csak amolyan „allergiás hasonlat”. A régiesen hangzó „setét” már különösebben nem is zavarta az illetőt, nála az estve is valószínűleg így köszönt be, „setéten”. Nem árulok el nagy titkot, hogy a kedves hozzászóló totál setétben tapogatózott, bár az irány jó volt, már ami a költészetet illeti: King monumentális történetéhez Robert Browning költeményéből merített ihletet. A vers címe: Roland vitéz a Setét Toronyhoz ért. A regényfolyam címének archaikus formája Browning versének fordításából merített magyar vonatkozás, ami az idők folyamán emblematikussá nőtte ki magát. Az allegória pedig azért sem állja meg a helyét, mert a regényekben a főszereplő Roland nem afro-amerikai – szemben a filmváltozattal –, inkább a spagettiwestern zsánerének Clint Eastwood alakította névtelen figurájához áll közelebb.

Stephen King nyolc kötetben, mintegy 5000 oldalon építi fel sajátos multiverzumát, amely kicsit sci-fi, kicsit western, és teljesen fantasy. Nem is igazán rejti véka alá, mennyi más versből, regényből és filmből „kölcsönzött” hozzá dolgokat, így csöppet sem véletlen, ha nyomokban A Gyűrűk Urára, az Óz, a nagy varázslóra vagy épp A hét mesterlövészre ismersz rá. Ez az alaktalan massza a nagy meseszövő kezei között határozott formákká áll össze, melyekből a történet végére tekintélyt parancsolóan bontakozik ki a Setét Torony. Mondhatni, King a regényírás Tarantinója, aki hozott anyagból is képes valami egyedit kipréselni az agytekervényei közül.

Végezetül a Toronyra – mint a karácsonyfára a díszeket szokás – a korábbi regényeit is felaggatja, így egy egybefüggő, óriási pókhálóvá változtatja eddigi életművét.

Párhuzamos univerzumok

A történet főszereplője Roland, egy magából kifordult világ utolsó harcosa, aki minden párhuzamos univerzum közös tengelyét, a Fekete Tornyot védelmezi. Ha a Torony ledől, az valamennyi világot pusztulásba dönti. Ezen munkálkodik a feketébe öltözött ember, aki minden világban más alakot ölt, más nevet visel, mert ő nem más, mint a félelem és a gonoszság testet öltött alakja. Őt űzi, hajtja Roland, ám a fickó, nevezzük egyszerűen Walternek, csak játszik, incselkedik vele, ám ha a közelébe ér, köddé válik. Elpusztít mindenkit, aki kedves a számára. És lehetetlen döntésekre kényszeríti, hogy aztán a harcos saját magát eméssze fel.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Roland azonban nincs egyedül. Útja során segítőket hív át más világokból, New York különböző változataiból, hogy segítségére legyenek elérni a Tornyot. Vagy ez is csupán Walter újabb trükkje, hogy aláássa a harcos lelki egyensúlyát, és ezúttal végleg pusztulásba taszítsa, imádott Tornyával egyetemben?

King története tehát párhuzamos világok útvesztőiben játszódik. Simán előfordulhat, hogy a gyerekmese illusztrált gőzmozdonya egy párhuzamos univerzumban bomlott agyú mesterséges intelligencia, amely a legmodernebb szuper vasútként száguld a pusztulásba, miközben találós kérdéseket követel az utasaitól, vagy hogy egy bestseller vámpírkönyv hús-vér valósággá válik egy másik világban. Stephen King morbid fantáziája nemcsak hogy kimeríthetetlen, hanem ezúttal valóságos lakomát ül, mint holmi nagyapák a Dixie Malac nevű étteremben. A Setét Torony egy sokrétű, bonyolult szerkezetű, és bő lére eresztett mese, amely az időt és a teret sem kímélve fordul vissza önmagába, és amelyben az író narcisztikus hajlamai is előszeretettel szökkennek szárba. Mindez ellenállhatatlan meseszövéssel és a Kingre jellemző, aprólékosan kidolgozott karakterábrázolással. Hogyan lehet ezt megfilmesíteni? Egy szóval: sehogy!

Így múlik el a világok dicsősége

King regényadaptációi mozgóképes formában ritkán kiemelkedőek – persze akad néhány kivétel –, egész egyszerűen azért, mert csupán a cselekményt képesek visszaadni, a karakterei belső világát – ahol az igazán fontos dolgok történnek – nem. A Setét Torony cselekmény szempontjából is kiérdemli a megfilmesíthetetlen jelzőt, de hát annak idején A Gyűrűk Uráról is ezt mondták. King hiába adta el a megfilmesítési jogokat a jelképes 19,19 dollárért a Sonynak, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy A Setét Torony, nem is elsősorban a látványvilágából, mint inkább monumentalitásából és bonyolultságából fakadóan, igazi pénznyelő: a stúdió trilógiában, az egyes etapok között pedig átvezető televíziós sorozatokban gondolkodott, a producereket azonban újra és újra meghátrálásra késztették a várható tetemes költségek. Vajon King tényleg minden pénzt megér?

A most napvilágot látó produkció úgy oldotta meg a problémát, hogy a végletekig leegyszerűsítette a történetet és a karaktereket.

A nézőpontváltás – Roland helyett egy tizenéves srác, Jake szemszögéből követhetjük nyomon az eseményeket – eredményeképpen young adult jelleget ölt a sztori, ami meglehetősen messze áll az eredeti koncepciótól. Az egyes karakterek motivációit lerángatják a földre: Roland és később Jake is – miután „beragyogott” a történetbe – szimplán a bosszúszomját kívánja oltani a gonosz és megfoghatatlan Walter vérével. Rolandot maga a torony már nem is nagyon érdekli – micsoda baklövés! A rossz fiú nagyobb teret kap – köszönhetően Matthew McConaughey egójának –, ugyanakkor kisstílű megoldásokkal él, és az ő indítékai is túl földhözragadtak. A misztikum, a mágia úgy folyik ki a történet lyukain, ahogy a remény a nézőből egy korrekt feldolgozásra.

Az alkotók hol innen, hol onnan ragadnak ki jelenetet, karaktert vagy helyszínt a nyolc kötetből, de még csak nem is a leglényegesebb elemeket, majd az egészet egybegyúrják. Nem elég, hogy ezzel csupán a történet felszínét kapargatják, de ezúttal nem sikerül az a mágia, ami Kingnek igen: koherenssé formálni az egészet. Minden csak úgy oda van hányva, így aki nem ismeri az eredeti sztorit, csak kapkodja, aki meg ismeri, az elkeseredetten fogja a fejét. A Setét Torony dugába dől, maga alá temetve nimbuszát, amit nyomtatott formában felépített.

A filmváltozat legnagyobb hibája az, hogy egyáltalán nem epikus mű, hiányzik belőle az a fennköltség, ami Peter Jackson A Gyűrűk Urájának alapfelszereltsége. És ez nem a nyersanyagból következik, mert a köteteket át-, és átszövi. Valahol már a forgatókönyvírás szintjén elveszett. Ebben a regényadaptációban nem univerzumépítésnek, hanem világrombolásnak, jó szándékú Armageddonnak lehetünk tanúi.

Miért feledtétek el atyáitok arcát?

Az újkori hollywoodi trendnek megfelelően a főszereplő Rolandot afro-amerikaiként ábrázolják – szemben a könyvekkel –, ami ugyan nagyszerű, bár üres gesztusnak hat annak fényében, hogy a folytatásban – már ha lesz! – az 1960-as évek forrongó polgárjogi katlanából érkezik egy új karakter, aki egy személyben afro-amerikai, mozgássérült, skizofrén és ráadásul még is! Mind a Rolandot egyébként korrektül eljátszó Idris Elba, mind a flegmán és rutinból arcoskodó McConaughey kevésnek bizonyul ahhoz, hogy megmentse a produkciót. A Jake-et alakító Tom Taylor és a Vikingek szépséges Lagerthája anyuci szerepben viszont bezsebelhet egy-egy piros pontot.

Úgy tűnik, a Pókembertől megszabadult Sonynak ismét beletört a bicskája egy franchise-ba.

Ami szomorú, hogy a film szkriptjén tevékenyen dolgozó, az olvasói iránt mindig is mélyen elkötelezett Stephen King ezúttal mintha megfeledkezett volna atyja arcáról, a többi alkotóval egyetemben. Ez a Csillagkaputól a Slidersen át Az útvesztőig mindenhonnan pofátlanul nyúló, érdemtelen és lebutított katyvasz nem igazán érdemel folytatást, szinte borítékolható a bukása. A film helyett ezúttal inkább a nyomtatott formát javaslom – már csak azért is, mert a film szétspoilerezi a teljes regénysorozatot. Kár, hogy a filmjogokat nem az HBO vette meg, A Setét Toronyból könnyen kinőhette volna magát egy új Trónok harca. Sajnos azonban nem itt, és nem most. De ahogy Jake mondja A Setét Torony első kötetében: „Vannak még más világok is!

 

Bányász Attila

Képek: Intercom