Wilson Luca: Ha ez a kapcsolat véges, hát az élet is az

Olyan ez, mint a fantomfájdalom, gyakorlatilag lecsapták (ki, és miért? – vállalj már egy kis felelősséget, Luca!) az egyik végtagomat, és még mindig sajog. Maradjunk ennél az analógiánál? Elmondjam, mikor sajog különösen az a többé már nem létező végtagocska? Mikor próbálok felvenni egy protézist, valamit, amivel képes vagyok újra kanalazni a levest ilyen hideg, zimankós téli estéken, mint amilyen a mai is? Akkor emlékszem csak igazán az én lelki csonkaságomra.

Tudom, tudom, nem kerültem két gyerekkel (és úton a harmadik) anyaotthonba, vagy egy 28 négyzetméteres penészes albérletbe, ahol megadó mosollyal kell nyugtáznom a főbérlő szexuális utalásait, hiszen engedett egy húszast.

De kérlek benneteket, fogadjuk el érvényesnek, normalizáljuk azt a gyászt is, ami egy nem házassággal szentesített kapcsolat megszakadása után jelentkezik!

Apropó gyász. Azt hiszem, a pszichológusom tényleg aggódott a kezdeti időszakban, hogy nem fog tudni kirugdosni a tagadásból, hiszen még csak a dühömet sem voltam hajlandó istenigazából megélni. Nem, nem kedves pszichológus néni, itt senki nem hibázott, ennek a kapcsolatnak lejárt a szavatossági ideje, és kész; nem akar kérdezni a gyerekkoromról?

Látszólag szárnyaltam, jobb, odaadóbb, és figyelmesebb gyerek, barát, és munkatárs voltam, mint valaha. Pompásan éreztem magam! Felújítottam, és átrendeztem a lakást, elkezdtem keményen edzeni. Nem váltam az alkohol rabjává, nem éltem altatón-nyugtatón, és még csak szánalmas kis afférokba sem bonyolódtam. 

Azonban egy pénteki továbbképzésen ülve, éreztem egy erős tompa ütést, úgy hastájékon, amit rögtön kísért a felismerés, hogy tényleg vége, én bizony már senki Bubija nem vagyok. Kis túlzással, két hétig nem aludtam, nem ettem, és lélegezni is csak nagy ritkán sikerült. Úgy nézhettem ki, mint Hé, Arnold!-ból a Nagypapa. 

Hirtelen úgy is éreztem magam (vigyázat, Luca szélsőséges pátoszba merül), mintha a főhőse lennék egy katasztrófafilmnek, vagy én lennék az a mit sem sejtő karakter, aki az ajtaján kopogtató rendőröktől tudja meg, hogy a férje egy teljesen indokolatlan, ámde szörnyű bűncselekmény elkövetője, esetleg ráébred, hogy egy valóságshow-ban éli az életét, ahol mindenki más csak színlel, vagy…

Egyszerűen csak a szerelme már nem a szerelme többé, és pont.

Próbáltam alkudozni az élettel, visszacsinálni mindent. Egy dolog motivált, múljon el a jeges halálfélelem.

Ha ez a kapcsolat véges, hát az élet is az, és ezzel a tudattal szörnyű kín zöldfűszeres szendvicskrémet válogatni a boltban, szörnyű kín kipucolni a fülemet, és ezt a tényt még a távolságtartó cinizmusom sem másítja meg.

Nincs több egyezkedés, Luca, be kell látni, megsemmisítő ütést kaptál, pontosan oda, ahol a legjobban fáj. Farkasüvöltés kell ide, méghozzá olyan, mintha egy vadász kilőtte volna a kicsinyedet. 

A történtek fényében fel vagyok háborodva, hogy pár dolgot nem mondanak el a szakításról, pedig már a gimis ofőm is megtehette volna ezt a szívességet, ahelyett, hogy elhozta hozzánk Kriston Andreát intim tornázni:

#1. Valószínűleg szakítás után egy hozzád hasonlóan érzelmileg elérhetetlen emberrel kezdesz, aki szintén szakítás után van, a padláson dugdossa az őrültnek kikiáltott feleségét, vagy valami nagyon abszurd oknál fogva örök agglegény, f*ckboy, magányos farkas, urbánus remete, kiderül róla, hogy túl sokat iszik, és túl keveset dolgozik, a fejébe vette, hogy megneveli a kutyádat (eszközei morálisan vitathatók), esetleg merevedési zavarai vannak (szigorúan lelki, és nem testi okokból). Az előző barátnője valamilyen rejtélyes indíttatásból rá akarja gyújtani a házát, esetleg lefekvés előtt alumíniumsisakos összeesküvés-elméleteket búj a telefonján.

#2. Hirtelen kell szembesülnöd vele, hogy nincs annyi pénzed, mint amihez hozzá vagy szokva, hiszen a két kereset mégiscsak több mint egy, és vagy bértárgyalásokba kezdesz, vagy munkahelyet váltasz, vagy elfogadod, hogy ezentúl a középosztályi lét alját súrolod majd, enyhe balkáni jóindulattal.

#3. 

Fizikai rosszullét kerülget majd más párok láttán, és egy középkori átkot hümmögsz a bajszod alatt, valahányszor enyelgés szemtanújává válsz: bimbózó szerelmük legyen most azonnal az enyészeté, minek elnyújtani szenvedésüket!

#4. Ha életed e pontján nem leszel szexfüggő, drogos, munkamániás, alkoholista, a végletekig mizantróp, illetve ezek kombinációja, akkor semmikor. Továbbá, kiújulhat a pánikrohamod, szorongásod, depressziód, amit a fent írt pótszerek segítségével igyekszel kúrálni, amíg egyik barátod finoman rá nem vezet, hogy ideje megtalálni a terapeutád kilincsét.

#5. Arra is rá kell ébredned, hogy nem csupán a romantikus partneredet vesztetted el, de egy nagyon fontos szövetségest is a személyében, és most már csak te vagy a világ ellen, ami éppenséggel nem olyan mókás, sőt időnként annyira pokolian magányos, hogy majdnem ráírsz a harmad-unokatesódra, akivel két éve húsvétkor beszéltél utoljára, hogy megkérdezd, mi volt annak az isteni spenótos lasagnének a receptje.

#6. Amikor már úgy érzed, készen állsz újból ismerkedni, és végre-valahára megtetszik a szomszéd srác, mondván, hogy ha másra nem lesz jó az affér, legalább megkísérled leváltani vele a már említett közös képviselőt,

az egész elválástörténet újból felokádja magát, és ott ülsz a réten, mint egy kérődző tehén, és fogyaszthatod, emésztheted újra az egészet: tagadás, düh, alkudozás, bánat, elfogadás…

Lezárásként írok ide valami bájos, egyben bátorító gondolatot, kedves olvasó, ami neked is reményt adhat, hogy képes vagy hasonló viharos időket átvészelni, valamint a biztos tudást, hogy főhősöd igenis boldogul majd az életben:

A továbbiakban kedvességgel fordulok magamhoz, és engedékenyen mondom magamnak, oké még nem készen állni egy új szerelemre, oké nem akarni fogni más kezét, ami egyébként is sokkal érdesebb, és hidegebb, mint az övé. Sőt, mi több, oké annak a félnek lenni, akit jobban megvisel ez az egész, és erről a tetejében még egy cikket is ír. 

Fogok én még protézis nélkül levest kanalazni.

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van

WMN szerkesztőség