–

Volt egy mese, amitől zsigeri szintű szorongás árasztott el kisiskolás koromban. Füstöcskének, a kis sárkánynak a történetben születésnapja van. Az anyukája már javában sürög-forog, boldogan díszíti az otthonukat, süti a tortát, egyszóval sokat fáradozik, hogy fogadják a gyereke vendégeit, és megtartsák a zsúrt. Igen ám, de Füstöcskének van egy titka: mivel az erdő állatkái félnek, idegenkednek tőle, nincsenek barátai. Nemcsak rettentően magányos, de beszélni sem mer róla a szüleinek, sem senki másnak, nehogy csalódást okozzon. Azt hiszi, ha elmondja a nehézségét, a kudarcát, akkor már a hozzá közelállók sem fogják őt annyira szeretni, és minden csak még rosszabb lesz. 

Már majdnem egy éve járok a pszichológushoz, és még előtte is alig merek, tudok sírni. Szeretném, hogy azt gondolja rólam, hogy erős vagyok, rendben vagyok. Pedig hétről hétre szelíd figyelemmel, csendes kitartással ül velem szemben. Nem akar lenyűgözni, nem akar strukturálni, nem akar feladatokat adni. Valójában olyan keveset vár el tőlem, hogy azzal állít a legnagyobb kihívás elé. Én reflexből dolgoznék, teljesítenék a terápiában is, mert az nekem az ismerős, biztonságos terep. De helyette valami egész mást tanulok tőle, vele.

Nemrég volt is egy különös álmom.