Csendes forradalom ez. De annál fontosabb – Egy könyvklub története

–

Ismeritek azt az érzést, amikor összefuttok valakivel az utcán, és olyan jól esik öt percet beszélgetni? Annyira jó lenne még maradni! Ott állni még egy-két órát, és csak folytatni a beszélgetést, mert közös a hullámhossz, lenne téma. Mert feltöltődést jelent a találkozás. Ja, de nincs idő. Megint futni kell tovább. Főleg azokkal az ismerőseimmel, barátaimmal éltem meg ezt, akikkel hasonló korúak a gyerekeink és/vagy hasonló az érdeklődésünk, ezért vannak platformok, ahol könnyen egymásba botlunk. Viszont a találkozás tényleg mindig csak néhány mondatra korlátozódik, aztán hussanunk tovább.

„Majd üljünk le egy kávéra”

Hányan búcsúztatok már így olyan emberektől, akiket szívesen láttatok volna újra? És hányszor lett utána tényleg kávé belőle? Na, ugye? Miközben bevallom, nagyon szeretek egyedül is lenni, és óriási szükségem van azokra az órákra, amikor senki nincs a közelemben (az írás mint szakma meg is adja ezt a lehetőséget), mégis nagyon fontos része az életemnek az emberi kapcsolódás. Bizony, éreztem már bizonyos kötelékek hiányában, hogy menten megfulladok.

Nagyon szeretem a férjemet, és szerencsés vagyok, hogy nagyokat tudunk beszélgetni, és jókat röhögünk együtt. A gyerekeim is remek társaságot jelentenek, de nem szólhat mindig minden az anyaságról (és ne tagadjuk: az ember azért időnként ki tudna futni a világból). A legszorosabb, régi barátaimmal sokat beszélek, és nagy energiákat teszünk mind a kapcsolatunk fenntartásába és ápolásába. Egyszerűen mert jó. Mert megéri. De nem mind egy helyen élünk (bár életem egyik nagy szerencséjének tartom, hogy nem is túl messze), és sokszor olyan jólesne valami hús-vér kapaszkodó.

Egy élő-lélegző közösség, ahol sokfélék vagyunk. Ahol fel merjük vállalni, amit érzünk és gondolunk. Ahova jó érzés megérkezni. Ahonnan nehéz elindulni. Mondjuk egy klub. Egy klub? Miért nem jutott eszembe még soha könyvklubot csinálni? Te jó ég!

Nagyjából ez a monológ zajlott le a fejemben idén február elején…

Persze tudtam a választ is: azért most kúszott be a gondolat, mert valahogy most érkeztem meg ide lélekben, kapacitásban, lehetőségekben. A legkisebb gyerekem is már az iskolára készült, és elkezdtek felszabadulni azok a teremtő energiák, amelyek egy nőből vagy azt hozzák elő, hogy még egy gyereket akar, vagy pedig új utak, tervek felé irányítják a figyelmét. Emlékszem, éppen futottam, és nagyon mérges voltam egy méltatlan helyzet miatt, ami az egyik munkám során ért. Valahogy az zakatolt a fejemben, hogy kellene valamit csinálni, ami nemcsak fizikailag, de szellemileg is segít kioltani a hasonló negatív élményeket. Aztán a semmiből megjelent előttem az éjjeli szekrényem képe: ahogyan tornyosulnak rajta a könyvek. És akkor beugrott: könyvklubot kell alapítanom.

Méghozzá női könyvklubot, ahol nemcsak azt mondhatjuk ki, hogy milyen szép sort olvastunk a 26. oldalon, hanem egy pillantásból azt is tudjuk: milyen rohadt nehéz napja, időszaka, élethelyzete van épp a másiknak. Értjük majd, mennyire keresztbe tud húzni egy jól megtervezett másnap reggelt, ha előző este értesülsz róla, hogy két tubus bontatlan ragasztó kellett volna másnap első órára, vagy egy tepsi sütemény a sütivásárra, csak épp rossz napra írtad be a naptárba. Igen, ott tudjuk, mit fed az a mondat, hogy „épp aznap jött meg”. És azt is, mit jelent, ha a legzúzósabb héten lesz beteg valamelyik gyerek, vagy ha valaki azért nem ér a könyv végére, mert négy napja virraszt a láz, a munkája vagy egy váratlan krach miatt. És ilyenkor mi nem sírva sajnáljuk egymást. Nem ám! Nem azért szeretjük a sorsközösséget, mert letargiába esünk tőle, hanem mert a végén sokszor még röhögünk is azon, ami történt, és mert jó érteni egymás nyelvét, gondolatait, életét!

Felszabadultan távozunk. Örülünk az életnek. Annak az életnek, amely nem csak a terhektől lehet nehéz, hanem attól is, ha nem tudunk a hozzánk hasonlókkal beszélni róla.

Persze az apró bosszúságok és örömök mellett megérkeznek a mélyebb dolgok is….

Ebben segítenek a könyvek. Mondhatnátok, minek ezért könyvklub? Az életről összeülhetünk beszélgetni könyvek nélkül is. De mi nem az életről beszélgetünk. Mi egy-egy könyvről kezdünk diskurálni, aztán az életnél lyukadunk ki. Ez a (jó) irodalom ereje. Ráadásul mindannyian szeretünk olvasni, és valljuk be, ha nemcsak magunkért, hanem másokért is kinyitjuk a könyvet, sokkal könnyebben megadjuk az időt az olvasásra.

Csendes forradalom ez. De annál fontosabb. A konyhákban, nappalikban, teraszokon zajlik. Sőt, képzeljétek még a fürdőszobákban is!

„Csak még egy sort, csak még egy oldalt.” Így szól a jelmondat. Lassan ébred a szándék, aztán egyszer csak kirobban. Nem mások ellen. Magunkért és bennünk. „Ma egy kicsit később teszem be a mosást. Na, jó majd berakom holnap reggel. Most olvasok. Ma főzés közben nem a konyhát pakolom át negyvenszer, hanem kicsit olvasok. Ma a kávé közben nem a munkahelyi e-maileket válaszolom meg. Hanem olvasok.” 

Aztán egyszer csak rájössz: attól, hogy ezt csinálod, nem fordult ki a tengelyéből a világ!

Tudom, hogy szerencsések vagyunk

Tudom, hogy sokan ezt sem adhatják meg maguknak. Elmondhatom, mind úgy jöttünk össze a klubban, hogy a férjeink, társaink nem a szemöldöküket vonogatták, hanem mosolyogtak: na, végre. És ez a normális. Ez lenne a normális.

Múltkor az egyik tagunk jelzett, hogy nem ér ide, mert beteget kell ápolnia. Amikor hat óra után tíz perccel hazaért, a férje azt mondta: „Gyerünk, indulj a könyvklubra”. „De, hát már elkéstem” – válaszolta ő. A nő, aki mindenkinek megfelel, aki tartja a rendet. Ismerős nektek is? Ezek vagyunk mindannyian. „Senkit nem fog zavarni. Menjél, ez jár neked.” – mondta a férj.  És jött. És senkit nem zavart, hogy késett. Sőt, mindenki nagyon-nagyon örült, amikor megjelent. És igen: ez járt neki.

Több is jár, mint havi egy könyv, de ha most eggyel elkezded, mert kicsit elszakadtál az olvasástól, ígérem, hamar többet fogsz kívánni magadnak. Tudom, hogy vannak időszakok, amikor tényleg nincs idő, energia olvasni – és ezt nem kifogásként mondod. Vannak élethelyzetek, amelyekben nem tudod megadni magadnak ezt az időt. Mert csecsemőt gondozol, mert a munkád mellett az idős szüleidet ápolod, mert te vigyázol a beteg unokáidra, mert egyedül neveled a gyerekeidet, mert három műszakban dolgozol, hogy megéljetek.

Ha mégis összejön egy kis idő az olvasásra, és van hozzá kedved, próbáld ki! Kezdd napi öt perccel. Ha hosszú hetek alatt érsz végig egy könyvön: nem baj! Ne mérd magad az influenszerekhez, akiknek az olvasás a szakmájuk, és tornyozzák a könyveket hétről-hétre a fotókon. Az is egy szuper dolog. De neked a legjobb, a te tempódat követni, a te lehetőségeiddel. Az olvasás nem verseny. Az olvasás a te kalandod.

És ha végig értél a könyvön…

Hívj fel valakit, és mondd el neki, tetszett vagy sem. Valaki olyat, akivel olykor összefutsz, és annyira jó lenne beszélgetni, de még az a kávé sem jött össze, amit múltkor ígértél. Aztán még valakit és még valakit és akár csinálhatsz könyvklubot is, vagy felnőtt színező klubot, vagy sakk-klubbot, vagy futóklubbot, vagy amit csak szeretnél. Teremts közösséget, mert megígérhetem: egyszer csak észreveszed majd, ahogy elkezdi saját magát teremteni tovább. És működik. Lélegzik. Él.

Én végül azon a februári napon abbahagytam a futást, amikor beugrott a könyvklub ötlete. Felhívtam azokat, akikkel rendre összefutok az utcán, az oviban, a suliban, a könyvtárban, a boltban és annyira jó csak néhány szót is váltani velük. Mindenki azonnal igennel felelt. Aztán márciusban már könyvekkel ültünk körbe egy asztalt (ezúton is köszönöm a csodálatos városi könyvtárunknak, hogy helyet ad nekünk). Nem ismert mindenki mindenkit, de szép lassan afféle könyvestársak lettünk, és nem félünk megnyílni egymás előtt. Éppen ezért zártuk is be a klubunkat tizenegy főnél: valljuk be létezik az a szám, amivel már túl sokan lennénk. Így könnyebb beszélgetni.

De ez nem baj! Mert szerencsére nem minden könyvklubot nekünk kell megalapítani a világon. Létrehozhatjátok ti is a magatokét! Mindegy, hogy társsal, társ nélkül, gyerekkel, gyerek nélkül, fiatalon, középkorúan, nyugdíjasként élitek az életeteket és húzzátok nap mint nap az igát: alakítsatok kis hús-vér közösségeket minél többen, minél többet. Ez a legnagyobb ajándék, amit adhattok magatoknak és másoknak advent idején és azon túl egyaránt. Az ehhez való bátorságot kívánom nektek a jövő évre!

Széles-Horváth Anna