Összetört szívvel a legnehezebb szülőnek lenni
Van egy anyukablogger, akit az első gyerekem születése óta figyelek, ezért végigkövettem a vetélésekkel járó küzdelmét a második babáért, majd később a válását is. Ő vetette fel nemrég egy posztban – utalva a korábbi fájdalmas emlékeire –, hogy a legnehezebb akkor jó szülőnek lenni, amikor éppen össze van törve a szíved. És itt nem feltétlenül szerelmi csalódásra utalt, hiszen részletesen leírta, ahogy a vetélés miatt vérezve és éjszakákon át zokogva ment könnyeit letörölve a kisfiát etetni. Szerintem a legtöbb szülőnek van hasonló élménye: megesett már vele, hogy a vonásait mosolyba rendezve fordult a gyerekéhez, amikor éppen lelkileg nagyon mélyen és nagyon nem ott volt. Velem is. Ez persze nem jelenti azt, hogy a gyerekeink nem érezték rajtunk: valami nem oké, de minden könny mégsem tartozik rájuk. Vagy mégis? Tóth Flóra írása.
Erős kezdés
Az anyaságom első heteit áthatotta a gyász, így velem számtalanszor előfordult, hogy a kislányomat öleltem – valaki helyett, akit már nem ölelhettem, anyukámat ugyanis a születése előtt egy hónappal veszítettem el. Éppen ezért pontosan tudom, milyen összetört szívvel helytállni szülőként. Egy kisbaba esetében könnyebb, hogy ott a könnyeknek szabad folyást engedhet az ember, mert senki nem kérdezi meg, miért sír. De ez döbbenetesen hamar megváltozik, mivel mi is nullaéves koruktól kérdezgetjük a gyerekeinket, hogy „miért sírsz?” – és akkor máris ott a dilemma.
Az ember a felnőtt életében viszonylag gyakran sír olyasmi miatt, amit nem egy két-, négy-, hat- vagy tízévessel szeretne megbeszélni.
Akkor pedig marad a rejtőzködve sírás és a könnyek letörlése. Nekem legalábbis ez a stratégiám, de sokszor vagyok bizonytalan benne.
„Szerencsére” vannak és voltak olyan könnyek, amelyeket gond nélkül vállalok a gyerekeim előtt is. A nagyobb lányom nagyjából kétévesen ezt mondta: „Szerintem a néni az égben, aki az anyukád, azt mondaná, hogy milyen szép hajam van.” A húgom is jelen volt épp, és egyszerre nevettünk és sírtunk ezen, mert mindketten pontosan tudtuk: anyukánk TÉNYLEG ezt (is) mondaná. Ebben a helyzetben nem okozott gondot elmagyarázni egy kétévesnek, hogy „mi a baj”. De sokszor azért nem ilyen „egyszerű” vállalni a felnőtt könnyeket. És az embernek nincs is mindig kedve megmagyarázni, miért sír. Ilyenkor marad a vécében sírás.
Egyik pillanatban extra nehéz, a következőben meg kiránt a szívfájdalomból
Legyen szó gyászról vagy más nehéz élethelyzetről, az biztos, hogy nem könnyű gondoskodni egy gyerekről, amikor úgy érzed, hogy legszívesebben összegömbölyödve feküdnél a takaró alatt, és csak sírnál. Márpedig szülőként a szívfájdalom általában nem az az eset, amire hivatkozva minden alkalommal tudsz segítséget kérni, így megesik, hogy erőt kell venned magadon, és ha nem is teljes értékű, de funkcionáló szülőnek kell maradnod. (Kis kitekintés, hogy néhány éve még nagyon ment az a reklám, ami szerint az anyáknak betegen is helyt kell állnia – szerintem ideális esetben betegen semmiképpen, és összetört szívvel is csak segítséggel, de a mai családok életében egy fokkal több a megoldandó helyzet annál, hogy erre minden esetben legyen lehetőség.)
Sajnos a gyászt (akár valaki elvesztése, akár más veszteség okozza) sem kiszámítani, sem megspórolni nem lehet, én mégis úgy tapasztaltam, néha kimondottan segít, ha az embernek van feladata közben.
Ha van valaki, akit saját magunk elé tudunk helyezni, és érte apró lépésenként kifelé tudunk haladni a fájdalomerdőből.
Nekem akármilyen szívfájdalmam volt, a gyerekek jelenléte először a fókuszt vitte el, aztán szépen lassan segített megtalálni a vigaszt is. Ez persze nem jelenti azt, hogy némelyik múltbeli fájdalom és veszteség nem tér vissza máig rendszeresen.
Ma még én sírok titokban, holnap pedig már a lányaim?
A lelki fájdalmak cipelését azért sem érdemes teljesen titokban tartani a gyerekek előtt, mert sokkal hamarabb eljön az a pillanat, amikor nekik is akad cipelnivalójuk. Már óvodáskorban elkezdődnek a nehéz helyzetek a barátkozás terén, amiben szülőként is érintett vagy, hiszen a barátságok ápolása csak a te asszisztenciáddal történhet. Már ebben az időszakban is óriási drámák zajlanak, amik aztán kisiskolás korban tovább fokozódnak. Ha a gyerekbarátság zökkenőit nem is lehet egy felnőtt ember veszteségéhez vagy elakadásához hasonlítani, azért a szívfájdalom érzése közös bennük. És
nincs annál fájóbb tehetetlenség, mint amikor látod, hogy a gyereked szenved (akkor is, ha felnőtt szemszögből egy „hülyeség” miatt), de nem tudsz segíteni rajta.
Hiszen nem mehetsz oda a másik gyerekhez, és parancsolhatsz rá, hogy barátkozzon vele, szeresse jobban, ne akadjon fenn apróságokon… mert nem. És ha megtennéd, sem történne semmi. (Nyugi, nem azért tudom, mert próbáltam, csak a gondolattal játszottam el.) És bizony az ilyen helyzetekben a gyerekekkel esik meg, hogy a könnyeikkel az iskola vécéjébe menekülnek, és maximum otthon mutatják ki a fájdalmukat.
Valahogy a nehéz érzéseket nagyon hamar megtanuljuk rejtegetni – vajon azért, mert ezt látjuk a szüleinktől?! (Jaj, ne.) Aztán amikor otthon jönnek a könnyek, akkor sem tudsz mit tenni (a bölcs tanácsok sem érnek sokat ilyenkor), csak támaszt és esetleg mintát adni, hogy hogyan kell kikeveredni a szartengerből. Aztán meg reménykedni abban, hogy a gyerek legalább otthon nem bújik el a könnyeivel a vécében, ahogy te bújtál el annak idején.
Ti hogy vagytok ezzel?
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Guido Mieth
