Inkább vállalta a halált, nehogy megerőszakolják – Jó példakép-e Anna Kolesárová?

Vegyük át, mi történt! 

Ahogyan az a Magyar Kurír cikkeiből kiderül, Anna Kolesárová 1928. július 14-én született Viszokán (Vysoká nad Uhom), egy közepes méretű faluban, nem messze Nagykapostól. Ez a terület ma Szlovákiához tartozik, 1938–1945 között Magyarország részét képezte. Három gyerek közül Anna volt a legfiatalabb: volt egy féltestvére, Mária, és egy bátyja, Michal. Édesapjáról minden leírás annyit árul el, hogy „szigorú, de igazságos ember volt” (jelentsen ez bármit is). Édesanyját korán, 13 éves korában elvesztette, innentől neki kellett ellátnia a házimunkát, a család férfi tagjairól is ő gondoskodott. Környezete szerény lánynak ismerte, aki kevéske szabadidejét a templomban tölti. 

Mire a Vörös Hadsereg elérte Viszokát, a családok többsége a pincékbe rejtőzött. Így tett Ján Kolesár is a gyerekeivel, illetve velük voltak a szomszédok, köztük öt felnőtt is. 1944. november 22-én egy részeg szovjet katona kezdett kutakodni a házban, és felfedezte a konyhában a pince bejáratát. Nem tudni, miért, Kolesár a 16 éves lányát küldte fel hozzá, hogy adjon neki enni valamit. Pedig Anna állítólag eddigre már az anyja fekete ruháiban járt, hogy leplezze fiatalságát.

A nők más falvakban, városokban is tartottak a nemi erőszaktól: igyekeztek piszkosnak, betegnek, öregnek, vagy éppen férfiasnak látszani (leborotválták a hajukat), hogy véletlenül se keltsék fel a katonák érdeklődését.

Az viszont igaz, hogy ha Kolesárnak lett volna fegyvere (nem tudjuk, volt-e), és megöli a katonát, a szovjet hadbíróság, amely nem ismerte el az önvédelmet, halálbüntetéssel vagy 30 év börtönnel sújthatta volna.  

Mindenesetre Anna az apja parancsára felment a konyhába, ahol a katona fogdosni, molesztálni kezdte. A lány kitépte magát a karjából, de a felbőszült férfi utánaugrott. Ráemelte puskáját, és azt kiáltotta: „Nekem adod magad, vagy búcsúzz el a rokonaidtól!”. Mire Anna a feljegyzett jelenetsor szerint így felelt: „Rendben, habár fiatal vagyok, Istennek ajánlom magam”. „Akkor búcsúzz el apádtól” – szólt rá a katona. „Apácska, Isten veled! Jézusmária, Szentjózsef!” – kiáltott fel a lány*. Erre a katona két golyóval agyonlőtte, az arcán és a mellkasán érte találat. 

Annát a csűrajtóból összetákolt koporsóban temették el, a szertartásra az átvonuló hadsereg miatt csak egy héttel később kerülhetett sor. 1944. november 29-én Anton Lukáč plébános a lány halotti anyakönyvébe ezt írta: „Tempora belli a rusico milite occisa. Hostia sanctae castitis”, azaz: „A háború idején egy orosz katona ölte meg. A szent tisztaság áldozata.” Az eseményeket is Lukáč örökítette meg egy krónikában, a történet hitelességét öt szemtanú igazolta aláírásával. Az atya úgy vélte, a lányt – tette végrehajtásában – Krisztus segítette, mivel röviddel a halála előtt gyónt és áldozott. A legenda úgy tartja, mikor pár évvel később Ján Kolesárt lánya mellé helyezték örök nyugalomra, Anna koporsója elmozdult, és

látni lehetett, hogy holttestét egyáltalán nem kezdte ki az enyészet, sőt, másnapra a koporsója oldalából virágok nőttek ki.

Anna Kolesárovát 2018-ban mintegy 25 ezer hívő, 30 püspök és 600 pap előtt avatták boldoggá a kassai Lokomotív Stadionban. 

#1 A hősiesség túlhangsúlyozása pont a lényeget takarja ki

Több beszámoló említi, hogy Annát a „hit iránti gyűlöletből gyilkolták meg”. Ez nem tűnik helytálló feltételezésnek a háború kontextusában, amelyben a tömeges nemi erőszak a hadviselés része. Pető Andrea írja Történelmi Szemlében megjelent 1999-es tanulmányában, hogy Magyarországon becslések szerint 50 000 – 200 000 esetben követtek el nemi erőszakot a szovjet katonák. Nem érdemes tehát személyközi szinten értelmezni a jelenséget, hiszen sokkal szisztematikusabb annál: a nők puszta tárgyként, erőforrásként jelennek meg benne, mint az állatok vagy a termények, amelyeket meg kell szerezni. Az egyedi testi-lelki vagy éppen spirituális sajátosságaik mit sem számítanak, hiszen a lényeg, hogy a férfi katonák a férfi ellenségeik tulajdonát rombolják. 

A legtöbb esetben a nemi erőszaknak nincs is köze a szexhez vagy a vágyhoz: a hatalomról, a leigázásról szól, arról, hogy a nők férfi rokonai még inkább átérezzék a tehetetlenségüket. A kulcsszó a szégyen, ami duplán köti gúzsba a nőket. Szégyenkeznek, ha nem tudták elkerülni, megakadályozni az erőszakot, ha úgy érzik, bár nem ők követtek el bűntényt, mégis ők mocskolódtak be, ők veszítették el a tisztességüket (a társadalom ezt sulykolja beléjük). De tartanak attól a szégyentől is, amit a nemi erőszak az apjuknak, férjüknek okoz – nem véletlenül hallgatnak róla mélyen.

„Az áldozatoknak különösképpen hallgatniuk kell elszenvedett fájdalmaikról, mert a megcélzott áldozatok valójában nem ők, hanem az őket otthon uralmuk alá hajtó férfiak”

– hangsúlyozza a történész, aki arról is említést tesz, hogy Ausztriában több esetben a megerőszakolt lányokat az apák megölték, hogy „eltüntessék a megtörtént szégyen nyomát”. Az erőszak (többszöri) elmondása, hiába lehetne fontos a személyes feldolgozáshoz, a férfiak szégyenét, egyben az ellenfelek diadalát is fokozná. 

De visszatérve Kolesárová történetéhez: a lány hősként való ünneplése nem azért problémás, mintha a bátorság ne lenne fontos és tiszteletreméltó érték, hanem azért, mert ennek a tulajdonságnak a dicsfénybe burkolása teljesen eltereli a figyelmet az elkövetőről. Az elkövető láthatatlanná válik ebben a narratívában, és ami még ennél is fontosabb, láthatatlanná válnak a háborús nemi erőszak strukturális okai is: a militarizmus, a következménynélküliség, a tradicionális férfiasság. Ezért is tartom fontosnak a megemlékezésnek azt a módját, amelyet szintén Pető Andrea hoz példának a Válasz Online-on publikált cikkében.

Alketa Xhafa Mripa 2015-ös Gondolok rád (Thinking of you) című installációjának részeként 5000 ruhát állítottak ki száradni 45 kötélre egy koszovói futballstadionban. A ruhákat az áldozatok maguk, illetve a családtagjaik küldték, a helyszín pedig a harcias férfiasságot és a macsóságot jelképezte.

Ahelyett tehát, hogy az áldozatok bátorságát heroizálnánk, többet lehetne foglalkozni az elkövetői oldallal és azzal a kultúrával, amely megágyaz az erőszaknak: a túlhatalommal, a versengéssel, a macsósággal. 

#2 Károsan hat a jelenlegi és jövőbeli nemierőszak-túlélőkre

Ha Kolesárová bátorságát példaértékűnek állítjuk be, az tovább mélyítheti az áldozatok bűntudatát. Azokét az áldozatokét, akik a nemi erőszak során sok esetben – és teljesen természetes módon – lefagynak, mozdulni sem bírnak. Akik azon töprengenek, hogyan kerülhették volna el a bántalmazást. Akiket épp a saját hozzátartozója molesztál, és úgy-ahogy kénytelenek alkalmazkodni az abúzushoz, mert nincs hova menekülniük, és csak így kapnak egy kis figyelmet, szeretetet. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az áldozatok gyakran maguk is elhiszik, amit az elkövető ismételget nekik: hogy valójában ők is akarták. Pláne, ha reagált a testük a szexuális ingerre, vagy netán orgazmust éltek át. Pedig ezek puszta reflexek, automatikus válaszok, egyáltalán nem jelentenek beleegyezést, ahogy az sem, ha valaki megadja magát. 

Ellenkezni sokszor hiábavaló, mert a helyzetből pillanatnyilag nincs szabadulás, vagy senki sem segít. Sőt, kifejezetten veszélyes is lehet, mert fokozhatja az elkövető agresszióját. A túlélésre néha akkor van a legnagyobb esély, amikor az illető meghúzza magát, mozdulatlanná dermed, és csak várja, hogy vége legyen.

Senki sem hibáztatható azért, mert élni akar. Súlyosan traumatizálódik, de még hosszú évek, évtizedek várhatnak rá, bennük a felépülés, az igazságtétel, az örömre való képesség visszaszerzésének esélyével. 

Az, hogy az áldozat maga is milliószor visszapörgeti az eseményeket, és legbelül úgy érzi, ő is tehet a történekről, a kontroll visszaszerzésére tett kísérlet. Pedig, ahogy Wendy Maltz megfogalmazza Szexuális gyógyulás útján című könyvében, amelyet korábban ajánlottam: „Bárhogy is viselkedtél, jogod lett volna ahhoz, hogy ne bántalmazzanak szexuálisan”. Amikor abúzus ért valakit, nehéz eljutni eddig a felismerésig – különösen, ha a környezete, a helyi közösség, a gyülekezet azt jelöli ki követendő normának, hogy a nemi erőszakkal szembeni ellenállást akkor is vállalnia kéne, vagy vállalnia kellett volna, ha az életével fizet érte. 

#3 A szüzesség koncepciója a női test feletti kontrollal fonódik össze

Tisztában vagyok azzal, hogy a „szent tisztaság” fogalmának vannak olyan szimbólum- és jelentésrétegei, amit nem vallásos emberként én kevésbé tudok megérteni, átérezni, mint a hívő társaim. Azt is fontosnak tartom, hogy ha egy pár úgy dönt – mindkettejükre egyformán érvényes módon, szabad elhatározásukból – hogy várni szeretne a szexszel a házasságig, azt mindenki tiszteletben tartsa. Ha bárki személyes, spirituális vagy egyéb okokból ragaszkodik a szüzességéhez, azért ne érhesse semmilyen bántás.  

Ugyanakkor a szüzesség koncepciója gyakran arra szolgál a társadalomban, hogy kontrollálják a nők szexualitását. „De hát fiúk is lehetnek szüzek!” – ötlik fel benned. Ez természetesen igaz, de ha jobban belegondolsz, eleve a szűz szó története is nemi alapú. A virgin kifejezés gyökere ugyanis a latin virgo, amely fiatal nőt jelent. Talán azt sem kell hosszan ecsetelni, hogy a mai napig megfigyelhető a kettős mérce a nemek szexualitását illetően: egy fiú esetén kevesebb jelentőséget tulajdonítanak annak, mikor és hogyan szexelt először (ennek is megvannak a maga veszélyei, például „szerencsésnek” tartják, amikor idősebb nő él vissza vele), míg egy lányt illetően a szüzesség elvesztése központibb kérdés. Ehhez hasonlóan: ha egy (heteró!) férfi sokat szexel, akkor menő csávó, igazi Don Juan; ha egy nő teszi ugyanezt, akkor ribanc – ezeket a nézeteket mind ismerjük.  

A szüzesség jelentőségének hangsúlyozása évezredek óta a női test áruba bocsátásához is kapcsolódik. Ezt mi sem mutatja érzékletesebben, mint amikor beírod egy online szinonimaszótárba a szűz szót. Én a következő találatokat kaptam: hiánytalan, hibátlan, ép, felbontatlan, hibamentes, érintetlen, sértetlen. Mint egy csomag, amit az apa nyújt át a majdani férjnek.

Sok kultúrában napjainkban is egyértelműbbek ezek a tranzakciók: ha a nő már nem „érintetlen”, kevésbé becses portéka. Minél többször „próbálták fel”, annál olcsóbb lesz. Mint egy tárgy, egy használt ruha. 

Rendszerszinten az is elmondható, hogy a szüzesség többnyire azokban a társadalmakban fontos, ahol erősebben tartják magukat a merev nemiszerep-elvárások, és ahol a férfiak továbbra is jelentős túlhatalommal rendelkeznek a nőkhöz képest. És sajnos pont ezt az alá-fölé rendeltséget, ezeket az igazságtalanságokat hagyjuk kimondatlanul, ha a (háborús) nemi erőszak kapcsán elmulasztunk arról beszélni, amiről igazán kellene: a militarizmusról és a toxikus férfiasságról.

* Akkoriban ez igen elterjedt fohász volt (a szerk.)

Kiemelt kép: annakolesarova.sk

Milanovich Domi