Alapmű az abúzus okozta problémák kezelésében

A könyv máig jelentős szerepet tölt be a szexuális bántalmazásból való felépülés szakirodalmában, noha harmincegy évvel ezelőtt, 1991-ben adták ki először. Egy olyan időszakban, amikor még az Egyesült Államokban sem léteztek ilyen típusú, kifejezetten túlélőknek szóló önsegítő kiadványok, és a téma említése is sokak szemében provokációnak minősült. Kevesebbet lehetett tudni a traumaemlékezet működéséről, alig esett szó a zaklatás természetéről, változatos megjelenési formáiról a nyilvánosságban, nem terjedt még el az internet, és vele együtt az online erőszak meg a bosszúpornó, kanyarban sem volt a #metoo-mozgalom. A szexuális gyógyulás útján mégis érvényes szöveg tudott maradni, igaz, 2012-ben a szerzője némileg átdolgozta, és bővített kiadás formájában publikálta újra – ebből készült a mostani magyar változat a Hórusz Kiadó és a fordító, Turai Katalin Ráhel jóvoltából. 

Az író, Wendy Maltz szexuálterapeuta, pszichológus, kutató, egyetemi oktató, és maga is túlélő: „az élete különböző pontjain több, különböző típusú abúzus érte”. Kislány volt, amikor a nagybátyja úgy közeledett hozzá, ahogy nem lett volna szabad. Egyetemista korában a campuson támadta meg egy, a bokrok közül előugró idegen. Évekkel később egy joghallgató erőszakolta meg, akivel randizott. Mint mondja, évtizedes kutatásai és kliensekkel végzett munkája mellett ezek a fájdalmas tapasztalatok segítettek neki megérteni, „mekkora erőpróba a szexuális gyógyulás”. Visszaszerezni a testünket, a szexualitásunkat, az önértékelésünket ugyanakkor sohasem lehetetlen, bármekkora legyen is a testi-lelki sérülés.

A könyv egyik kiindulópontja az, hogy a szexuális viselkedéseinket, gondolatainkat, érzelmeinket, testi reakcióinkat mind-mind tanuljuk, így képesek vagyunk a régi, mára ártalmassá vált mintáink elengedésére, és új, egészségesebb szokások elsajátítására.

Ehhez persze első körben rengeteg tudatosságra, ismeretre van szükség – ebből a szempontból a kötet úgy funkcionál, mint egy tankönyv. A szerző négyszáz oldalon keresztül vezet végig minket a tudatosodás folyamatától a változtatás lépésein át a boldogító szexuális életbe való megérkezésig, miközben sorra tárja fel a fontosabbnál fontosabb összefüggéseket. A szexuális gyógyulás útján rendkívül tartalmas szöveg, amelyet az érintettek mellett pszichológusoknak, pszichiátereknek is érdemes lenne kézbe venniük.

„Az én elsődleges feladatom az volt, hogy elérhetővé tegyem a túlélők, partnereik, és a többi terapeuta tudását az olvasók számára” – írja az előszóban Wendy Maltz, és ez a szimpatikus vállalás maximálisan teljesül. A könyvben hangsúlyosan jelennek meg az egykori áldozatok történetei, beszámolói, amelyeket megismerve bárki azt érezheti, nincsen egyedül (ugyanakkor a szerző óva int attól, hogy a saját traumánkat másokéhoz hasonlítsuk). A kötet további erőssége, hogy az elméleti tudás mellett gyakorlati fogódzókat is kínál a felépüléshez: ezt a folyamatot különböző ellenőrző listák, feladatok segítik, amelyeket érdemes lehet egy terápia kiegészítéseként, szakemberrel átbeszélve elvégezni. Talán ennyiből is látszik, A szexuális gyógyulás útján meglehetősen komplex munka, amiből nem könnyű pár dolgot röviden kiemelni. 

„Miért csak most állt elő vele?”

– hangzik a gyakori reakció, amikor egy túlélő megosztja a történetét. Na ez az a kérdés, amit jó eséllyel soha többé nem fogsz feltenni, legalábbis nem érvénytelenítő jelleggel, miután elolvastad Maltz könyvében a vonatkozó fejezeteket. A szerző ötven oldalon keresztül tárgyalja, milyen összetett pszichés, illetve társas-társadalmi folyamatok hatnak abba az irányba, hogy az áldozat 1) sokáig ne emlékezzen az abúzusra; 2) ne annak tekintse, ami; vagy 3) érzelmileg egyáltalán ne tudjon kapcsolódni hozzá.

Gyakori jelenség például, hogy valaki képes megrendülni, sírni, amikor egy visszaélést elszenvedett barátja történetét hallja, míg saját maga iránt alig tud empátiát érezni, hiába érte nagyon hasonló erőszak. 

Ez részben a disszociáció jelenségével magyarázható: áldozatként úgy volt képes átvészelni a helyzetet, hogy teljesen elnémította az érzéseit, kikapcsolta a testi érzeteit, lélekben mintegy kilépett a szituációból, emiatt később is nehezebben kapcsolódhat saját magához. Másrészt könnyen előfordulhat, hogy önmagát hibáztatja, különösen, ha becsapták, ha önként ment oda, ha nem szorítottak fegyvert a fejéhez, ha nem állt ellen, ha a szervezete reagált az erotikus ingerekre, ha orgazmusa volt, ha elfogadott valamit cserébe (zsebpénzt, ajándékot, figyelmet, kedvességet), vagy ha elhitte az elkövető hazugságait. 

Az is lehet, hogy nehezen értékeli az adott eseményt, mert, ahogy Maltz írja, az abúzus „sokszor fokozatok és körülmények kérdése”. Fürödhet egy apa együtt a hároméves lányával, segíthet megmosni a punciját, hozzábújhat lefekvéskor anélkül, hogy ezzel bármi probléma lenne. De ha ezt úgy teszi, hogy a gyerek ellenkezik, ha a mozdulataival fájdalmat okoz neki, izgatni próbálja, közben merevedése van, vagy arra kéri, hogy ezt soha ne mondja el anyunak, az már egészen más helyzet. A túlélők beszámolóiból egyébként is az derül ki, hogy az abúzust az elkövető minden másnak nevezi, csak abúzusnak nem. 

Sokan azért rándulnak automatikusan össze a szeretet szó hallatán, mert a „szeretet” nevében zaklatták, fogdosták, bántalmazták őket éveken keresztül.

De eszembe jut annak a férfinak a története is, aki kétévesen bepisilt, ezért az anyja tizenhárom éves koráig pelenkázta. A rutin része volt az is, hogy a nő a textilt összefogó gombostűt a kiskamasz fenekébe bökte, de később direktebb módokon is visszaélt vele. Más esetekben az abúzus nemcsak behatolással nem jár, de közvetlen érintéssel sem. Például amikor valaki gyerekekről készít pornográf felvételeket, vagy arra kényszeríti őket, hogy szexuális aktusokat nézzenek végig.

Sokszor tehát rendkívül zavaros, félremagyarázott, agyonhazudott élmények ezek, és ahhoz, hogy a helyükre lehessen rakni őket, általában irgalmatlan mennyiségű szégyent, és bűntudatot kell leküzdeni. A túlélő attól is félhet, hogy az elkövető újra bántani fogja, még ennyi év után is, ha megtöri a titkot, vagy a környezete nem hisz majd neki. A legtöbben azt sem akarják, hogy áldozatnak lássák őket: olyan embernek, aki képtelen volt megvédeni magát, akit megrontottak, aki „selejtes”. „Amikor beismered, hogy túlélő vagy, azzal beismered, hogy nem szerettek. Egyszerűen nincsenek rá szavak, hogy ez micsoda gyötrelem” – írja Maltz.

A legfurcsább utakon tör be a tudatba

A szakember szerint az érintettek csaknem fele tapasztal valamilyen formában emlékezetkiesést. Nemcsak azért, mert csecsemő- vagy kisgyerekkorában érte a bántalmazás, hanem azért is, mert a pszichés rendszere így védekezik a szétesés ellen: „csak akkor kezd el emlékezni az abúzusra, amikor készen áll rá, és nem előbb”. Sokszor az illető csak azt veszi észre, hogy önmaga számára is érthetetlen módon viselkedik, olyan reakciókat mutat, amelyek intenzitása nem áll arányban a kiváltó ingerrel.

Viszolyog például a ragacsos dolgoktól, fél órán át zokog a kocsiban az éves méhnyakrákszűrés után, gyomorfájást kap, valahányszor nyilvános vécébe megy, felizgul egy incesztusról szóló cikk olvasása után, vagy egy baráti vállveregetéstől is megdermed.

Csak akkor érez erős szexuális késztetést, amikor a partner nem elérhető, de amikor lenne lehetőség szeretkezni, a gondolatától is elzárkózik, vagy rögtön álmos lesz. Erőszakos pornót néz, vagy csak úgy tud elélvezni, hogy bántalmazással kapcsolatos képek pörögnek a fejében. A szexuális fantáziák pedig úgy működnek, mint az álmok: gyakran megoldatlan lelki konfliktusokból erednek.

A szexuális abúzusra utaló tünetek általában további két típusreakció köré szerveződnek. Az egyik az elkerülés, amely sajnos egy idő után maga is a probléma részévé válik. Hiszen ha a túlélő „kerüli a testi érintést és a szexuális élményeket, akkor azok még szokatlanabbak lesznek számára, és váratlan bekövetkezésük esetén nagyobb valószínűséggel fogják megviselni”. A másik válaszcsoport a túlhajtás, a szexuális viselkedés kényszeressé válása. Idetartozhat a kényszeres maszturbáció, a pornófüggőség, a veszélyes szex, mások bántalmazása, vagy ha az illető csak akkor képes izgalmat érezni, ha titokban folytat viszonyt. Ilyenkor egyfajta ismétlési kényszer figyelhető meg: a személy – többnyire tudattalanul – olyan helyzetekben vesz részt, amelyek során áldozatként vagy elkövetőként újraéli az eredeti traumát.

Az abúzus további gyakori jele maga a szexuális probléma. Természetesen számos más tényező is állhat a háttérben (például betegség, testi sérülés, gyógyszer mellékhatása, stressz, elhibázott szexuális nevelés, párkapcsolati problémák). Fontos tehát hangsúlyozni, hogy „nem minden szexuális problémának az abúzus az egyetlen, vagy akár az elsődleges oka”, de erről is szó lehet. Sok túlélő „nem tud a szexuális válaszfolyamatán könnyen és kielégítően végighaladni, vagy egyedül képes rá, de a párjával nem”.

Emiatt a partner is szenved, őt nevezi a szakirodalom az abúzus másodlagos, közvetett áldozatának. Azt hiheti, hogy ő nem elég vonzó, ő nem csinál jól valamit, úgy gondolhatja, a visszautasítás személyesen neki szól, csak vele nem működik a szex. 

Egyébként az, hogy az aktus mely pontján keletkezik probléma, általában sokat elmond az eredeti traumáról. Van, aki azért nem tud felizgulni, mert azt tanulta meg, hogy a szexuális vágy kontrollálhatatlan, vad erő, amit akkor sem lehet irányítani, ha bántod vele a másikat – ezért inkább csírájában blokkolja a saját izgalmát, tudattalanul. Más nagyon hamar elélvez, mert azt tapasztalta, hogy ha orgazmusa van, utána a bántalmazó békén hagyja. Van, akit egy pozitúra, vagy egy jellegzetes mozdulat borít ki, és a partnerében, aki kedves vele, aki szereti, azonnal az elkövetőt látja. Az is lehet, hogy valaki egy testrészét gyűlöli meg, és nem tűri el, ha hozzáérnek. Tudattalanul is haragszik például a saját mellére, mert amikor az nőni kezdett serdülő korában, akkor kezdte el molesztálni az apja, a bátyja, vagy más rokona.

Képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Malte Mueller

Új jelentést adni a szexnek és önmagadnak is

A szexuális gondokkal általában véve is nagyon nehéz szembenézni. Az emberek gyakran megpróbálják letagadni őket, azt remélik, majd maguktól elmúlnak, vagy inkább feladják a szexet. Ráadásul az is elég gubancos szokott lenni, hogy hol kezdődnek a személy, illetve hol a partner problémái, kinek mivel van dolga. Beindulhatnak projekciók, elkezdik egymásra vetíteni a saját belső tartalmaikat, aminek hatására a túlélő párja is elbizonytalanodhat, mennyire egészségesek a saját vágyai, és a természetes késztetéseit is betegesnek, mocskosnak élheti meg. Ez nem azért van, mert a túlélő rosszat akar neki, hanem azért, mert nehezen tudja megkülönböztetni a bántalmazó szexet az egészségestől. Annyira korán érkeztek az abúzussal kapcsolatos tapasztalatai, hogy nem volt lehetősége felfedezni nemhogy az egészséges szexualitást, de gyakran még a biztonságot nyújtó fizikai érintések élvezetét sem – innen érdemes majd újra felépítenie önmagát. 

Az egészséges szex az élet természetes része, „annak az eszköze, hogy megtapasztaljuk az önszeretetet, az élvezetet, a párunkkal való testi-érzelmi közelséget”. A túlélők fejében viszont gyakran egészen más kép él a szexről, teljesen érthető módon. Azt a következtetést vonják le, hogy a szex irányíthatatlan, fájdalmat okoz, titkolnivaló, erkölcstelen, nincsenek benne határok, valaki mindig kihasználja a másikat, a szex árucikként funkcionál, vagy kötelesség, amin túl kell esni, hogy egy ideig nyugta legyen az embernek. A szexualitással kapcsolatos hiedelmeinknek viszont nem feltétlenül vagyunk a tudatában. Legalábbis sokáig azt feltételezzük, hogy ez az alap, mindenki úgy gondolkodik, ahogyan mi. 

Ráadásul a személy körbe tudja venni magát olyan ingerekkel, amelyek meg tudják erősíteni a nézeteiben: azt hiheti például, hogy a megalázó pornó valódi, egészséges szex. Éppen ezért az új hozzáállás kialakításának egyik első lépése, hogy elkerülje azokat a műsorokat, filmeket, magazinokat, amelyek az abúzust szexként ábrázolják.

Túlélők szerint az is segít, ha máshogy kezd beszélni valaki a közösülésről: durva szavak helyett pontos, de semleges kifejezéseket használ, ami abban támogathatja, hogy ne trágárságként gondoljon a szexre – ha megtisztítod a szavakat, a hozzájuk kapcsolódó képzetek is tisztábbak lehetnek. Persze az is fontos, hogy a személy pozitív példákat lásson, olvasson a témában, elmenjen előadásokra, beszélgessen a barátaival. 

Azzal párhuzamosan, hogy igyekszik új jelentést adni a szexnek, azt is érdemes felülvizsgálnia, ahogyan önmagáról gondolkodik. „Nehéz a túlélőnek megérteni, különösen annak, aki fiatalon vált áldozattá, hogy az elkövető szavai a saját torzult gondolkodásmódját és fantáziáit tükrözték, nem az áldozat valódi személyiségét” – hangsúlyozza Wendy Maltz. Ennek megfelelően sok érintett bűnösnek, rossznak, értéktelennek éli meg magát, és a későbbi, ismétlési kényszer hatására tanúsított viselkedése önmaga, és mások számára is igazolhatja ezeket a feltevéseket, beindítva az önbüntetés és a szégyen oda-vissza ható, egymást súlyosbító folyamatait. A túlélőnek nemcsak ezt az ördögi kört kell tudni megtörnie, hanem azt is meg kell tanulnia, hogy önmagára mint érvényes szükségletekkel és jogokkal bíró emberre tekintsen, ami óriási feladat, hiszen korábban nem volt beleszólása abba, mit tesznek vele.

Feltérképezni és elhagyni az önkéntelen reakciókat

Korábban volt szó arról, hogy a túlélőben heves reakciók alakulhatnak ki, ha valami a környezetében a traumára emlékezteti: ez lehet egy tárgy, egy szag, egy mozdulat, egy tulajdonság, rengeteg minden.

Ha viszont képes feltérképezni a kiváltó okokat, az úgynevezett triggereket, az hatalmat adhat a kezébe. Ugyanis amint megérti őket, „elveszítik titkos és rejtélyes valójukat”, ezáltal ki lehet iktatni őket, lehet rajtuk változtatni, vagy csökkenteni a hatásukat, mindenesetre nem érik váratlanul az embert.

Maltz szerint éppen ezért, bár a gyógyulásnak nem feltétele a traumatikus emlék felidézése, érdemes lehet fokozatosan, az illető saját tempójában, akár szakember segítségével végiggondolni a részleteket: hol történt az abúzus, ki követte el, mi jellemezte őt, milyen volt a vele való kapcsolat, hogyan zajlott a visszaélés, milyen volt az áldozat abban az időben, stb. 

A szexuális gyógyulást kezdetben megkönnyíti, ha nem kell annyi triggerrel megküzdeni, pláne ha könnyen elkerülhető ingerekről van szó (egy lámpát például gond nélkül le lehet cserélni, vagy meg lehet kérni a partnert, hogy ne növesszen szakállat). A másik irány pedig az, hogy a túlélő idővel megtanulja kezelni ezeket a helyzeteket. Először is képes legyen megállni, szünetet kérni, és tudatosítani magában, hogy betriggerelődött. Legyenek módszerei arra, hogy megnyugtassa magát, és meg tudjon bizonyosodni arról, hogy mi a valóság. Emlékeztesse magát arra, hogy ő már nem az a kisgyerek, a partnere nem az elkövető, ami pedig kettejük között történik, nem abúzus. Természetesen az sem mindegy, hogy a párja hogyan van ebben a helyzetben jelen, a túlélő hozzá is fordulhat támogatásért.

A szexmentes időszak jelentősége 

A partnerre fontos szerep hárul a szexuális gyógyulás folyamatában már csak azért is, mert valamilyen szintű önkorlátozást szinte biztos, hogy be kell vezetnie. Kezdve azzal, hogy mit tesz, amikor tudomást szerez az abúzusról. Előfordulhat, hogy legszívesebben átmenne a párja apjához, és jól megverné. De az is lehet, hogy pont ellentétes reakciót mutat, és bagatellizál, például továbbra is összejár egy közös baráttal, aki az elkövető volt. Holott nagyon fontos lenne, hogy a túlélő hozhasson döntéseket ezeknek a kapcsolatoknak az alakulásáról: találkozhasson az apjával, ha akar; a partnere pedig kiállna mellette, és nem találkozna többet a „baráttal”. 

A túlélő számára az is nagy segítség, ha egy ideig megélheti, hogy ő irányít, és csak akkor lesz köztük testi intimitás, ha ő kezdeményezi. Ezáltal megtapasztalhatja, hogy nem minden testi érintés vezet szexhez. Wendy Maltz egyébként is azt tanácsolja, hogy a pár vezessen be szexmentes időszakot, amelyre három hónap és egy év közötti időt szánjanak.

Ez azért lényeges, mert a túlélő „meg tud teremteni magának egy korábban nem tapasztalt, ártatlan időszakot”, visszaszerezheti gyerekkorának egy részét, amitől megfosztották. Megérezheti, amit korábban nem: hogy fizikailag biztonságban van, védve a szexualitástól, és pusztán önmagáért szeretik.

Kifejlődhet benne a szexuális kíváncsiság, megismerheti a személyes igényeit, vágyait, és egészséges határokat állíthat fel. A partner részéről persze mindez, ahogy a gyógyulási folyamat többi állomása is, „testi önfegyelmet és jó ítélőképességet kíván”, hogy tudja, ez most nem róla szól, a szex átmeneti visszautasítása nem az ő elutasítását jelenti. A kettejük közti kommunikáció és intimitás fejlődésével viszont biztos lehet abban, hogy a párja valóban akarja őt, amikor kezdeményez. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Ezt vidd magaddal

A szexmentes időszak bizonyos szempontból úgy működik, mint egy reset gomb: nem törli az előzményeket, de segít, hogy újraindulj. A túlélőre sok feladat vár: a múltbeli és jelenlegi tapasztalatai közti összefüggések megértése, a szexualitással kapcsolatos nézetei átírása, önmaga újradefiniálása, az önkéntelen reakciók kezelése, a partnerrel való nyílt kommunikáció létrehozása, és az is, hogy megtanuljon jelen lenni a saját testében, valamint egészséges szexuális szokásokat alakítson ki. Mindez veszteségélménnyel is jár, hiszen menet közben ártalmas, de otthonos működésmódoktól kell megszabadulnia, amelyek korábban jó szolgálatot tettek neki. 

A könyvben szereplő túlélők történetei is azt bizonyítják, el lehet érni reális célokat a szexuális gyógyulásban. El lehet jutni például arra a pontra, „ahol a szex gondolata már nem kellemetlen, hanem kellemes”. Vagy azt, hogy „kevesebb emlékbetörésed legyen, és ha lesz is, folytatni tudd a szexet”. El tudd mondani zavar és félelem nélkül, hogy valaki szexuálisan visszaélt veled.

Mindez persze akkor fog sikerülni, ha önmagadért akarod visszaszerezni a szexualitásodat. Ha a változással más kedvére akarsz tenni, azzal a szexuális abúzus megismétlődését kockáztatod, hiszen megint nem rólad szól a folyamat.

Wendy Maltz könyve hasznos segítség. A szexuális gyógyulás útján minden szakértelméből, idézetéből, páros és egyedül elvégezhető feladatából, még ha érzelmileg néha kifejezetten nehéz is olvasni őket, valahogy árad a szerző abban való hite, hogy „a szeretet erősebb a bántalmazásnál”. Nyilván képtelenség négyszáz oldalt egy újságcikkben összefoglalni, nem is cél. Igazából, amikor én erre a kötetre gondolok, egy jelenet jut eszembe, ezt szeretném zárásként megosztani. 

Egy embert látok, aki egy egész alakos tükör előtt áll. Megfigyeli, hogyan érez a teste iránt. Mi az, amit a legjobban szeret magán, amiről rossz véleménye van, amit hajlamos elhanyagolni. Fennhangon megnevezi a testrészeit: „Ez a fejem”, „Ez a vállam”, „Ez a karom” – mondja. Miután végzett, a mellbimbója és a nemi szerve kivételével mindenhol megérinti magát. Megtapasztalja, milyen érzés hozzáérni a bőréhez, melyik a leglágyabb és a legdurvább felület, hol a legérzékenyebb. Közben végig arra gondol: a teste az övé.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Silke Woweries

Milanovich Domi